Közel tíz éve történt, hogy a Clowns of America International, vagyis a minnesotai székhelyű bohócművészeti szervezet nyilatkozatban állt ki a bohócok gonosz figuraként való ábrázolása ellen, s bár ez a médiában nem hozott változást, a kiáltvány felhívta a figyelmet egy elhatalmasodó jelenségre. A szervezet szerint Hollywood beáldozta a bohócokat a nyereség oltárán, de az igazság az, hogy történelmi és kulturális események sora is közrejátszott, hogy a vidámság hírnökei sokak szemében rémisztő kísértetekké váltak.
Stephen King tehet mindenről?
Ha röviden szeretnénk választ adni a kérdésre, akkor azt mondhatnánk, hogy nem, de vitathatatlan az amerikai író 1986-ban megjelent kultuszregényének hatása a bohóctársadalomra. A történet két idősíkon játszódik, egy kisvárosban, Derry-ben, mely egy furcsa és ijesztő hely, ahol gyakran történnek rejtélyes eltűnések és gyilkosságok. A főhősökként megjelenő gyerekek azonban hamar felfedezik, a várost rettegésben tartó ellenség valójában egy ősi entitás, mely általában bohóc alakban jelenik meg és csak úgy emlegetik, Pennywise (magyar fordításban a Krajcáros). A popkultúra legrémisztőbb bohóca ciklikusan tér vissza Derry-be, hogy áldozatokat szedjen, miközben a gyerekek félelméből táplálkozik, és ha mindez nem lenne elég: az író stílusához hűen a nyomasztó légkör, a traumatikus emlékek és a baljós kisvárosi hangulat is bőven hozzáad a horrorisztikus körítéshez.
Stephen King valamennyi regényében szereplő gonosz közül a Krajcáros (Pennywise) az egyik leghatalmasabb. Fotó: Stephen King: Az; New Line Cinema
Azonban már jóval Pennywise vagy a méltán híres Joker története előtt kétes volt a bohócok megítélése, s ha eredendően nem is az anarchia képviselőiként jelentek meg a történelemben, a szórakoztatás mellett időről-időre megvillantották festett arcuk sötét oldalát. Akár az ókori Egyiptom fáraóit, akár Kína császárait szórakoztatták vagy görbe tükröt mutattak az amerikai őslakosok kultúrájáról, mindig is alapvető szerepet játszottak a társadalom tragikomikus jelenségeinek kidomborításában.
Még akkor is, amikor, hála a 18. századi francia pantomimművész, Jean-Gaspard Deburau játékának – aki a Pierrot nevű, fehér arcú, szomorú, egyben romantikus karakterrel páratlan kreativitással és technikával vonultatta fel az érzelmek széles skáláját –, a bohócokból rövid időre közönségkedvenc színpadi jelenségek lettek. Ám elegendő Charlie Chaplin néma mókamesterére, Jean-Paul Belmondo kék arcú Bolond Pierrot-jára, a Garfield-rajzfilmek Binky bohócára vagy Joaquin Phoenix Joker karakterére gondolnunk, hogy felismerjük; a bohócok valójában sosem tudták levetkőzni jellegzetes maskarájukat, mely melankolikus fénytörésben láttatta a társadalom kettősségét.
Ami a bohócfóbia mögött van
A fehér smink okozta kényelmetlen érzéseket aztán – főleg olyan zenei és filmes alakok miatt, mint Alice Cooper, a Kiss együttes vagy Bill Murray a Viszem a bankot filmben – Stephen King regényének megfilmesítése végleg a negatív irányba tolta: csak idő kérdése volt, hogy Pennywise fűrészfogú alakváltó gonosza a csapadékvíz-elvezetőből az emberek elméjébe is beférkőzzön. Az 1950-es és ’60-as években, egy utolsó hullám még megpróbálta elmosni a bohócok negatív megítélését, a kampány húzóneve pedig egy lemezkiadó részére kitalált alkalmazott, Bozo volt. Hamar ikonikus tévésztárrá nőtt vidám, mókás műsoraival, melyekben interaktív játékokkal szórakoztatta a gyerekeket.
Bozo bohóc karakterét az 1980-as évekig óriási szeretet övezte, alakja rajzfilmsorozatot és képregényt is ihletett. Fotó: Margaret C. Norton/NBCU Photo Bank/NBCUniversal/Getty Images
Az 1960-as évekre a Bozo-show egyet jelentett a legnépszerűbb gyermekműsorral az Egyesült Államokban és más országokban is, népszerűsége farvizén emelkedett fel a McDonald’s ikonikus kabalája. A bohócok mellőzött gonosztevőkből a gyerekzsúrok kötelező, komikus előadóivá váltak. Ám még a jópofa léggömbbállatok sem tudták feledtetni az addigra állandósult képet, hogy a nyugtalanító álarc mögött valójában egy félelmetes alak rejtőzik, mely paranoia egészen a bohócfóbia nevű szorongásos zavar megjelenéséig vezetett (a coulrofóbiaként is emlegetett félelemről, egy sor furcsa fóbia mellett itt írtunk részletesebben). A bohócfóbia okai nem mindig egyértelműek, de becslések szerint a pánik az emberiség 5-10%-át érinti; főként a traumatikus gyermekkori élmények, a popkultúra befolyása, a sokszor torz jelmezek és a maszk mögötti ismeretlenség miatt.
Van remény a jövőre nézve
A jelenséget már csak tetézte Christopher Nolan (akinek már megnéztük legújabb nagy dobását, az atombomba feltalálójáról szóló filmjét) 2008-ban bemutatott A sötét lovag című Batman mozija, melyben a 28 éves korában elhunyt Heath Ledger hátborzongató, Oscar-díjas alakítást nyújtott a szociopata Joker szerepében. Azonban, ahogy a legendás bűnöző bőrébe 1989-ben bújó Jack Nicholson is mondta, a nevetésnek bizony gyógyító ereje van. Szerencsére számos, jótékony szervezet emlékeztet bennünket arra, hogy a média nagy hatású üzenetei mellett a bohócok végtére is a vidámság és a nevetés szimbólumai.
Magyarországon például a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány beteg gyerekeket, illetve időseket látogató jótevői csalnak gyógyító mosolyt a szomorú arcokra, és terelik el a figyelmet néhány pillanatra a fájdalomról. Ugyanígy említhetnénk a Bohócok Határok Nélkül (Clowns Without Borders) önkénteseit is, akik traumatizált gyermekekkel foglalkoznak szerte a világon. Az ilyen közösségek áldozatos munkája tartja életben a valódi bohócokba vetett reményt, akik távol állnak a fantáziavilágban bolyongó, ijesztő alteregóiktól és színes kis zsebeikben, gonoszság helyett varázslatot csempésznek a szürke valóságba.
Kiemelt kép: Joker, 2019. Warner Bros. Pictures
