A lista, amelyen a fontos női festőművészek szerepelnek, természetesen nem teljes, és vannak szubjektív vonulatai is. Tíz név szerepel rajta, időrendi sorrendben, de persze minden évszázad megérdemelné a saját listáját. Ebben a cikkben 5 név szerepel, folytatásban jön majd a következő öt. Ha pedig bővebben olvasnál a női festőművészekről, ebben a cikkben ajánlunk egy remek könyvet is róluk.

Fontos női festőművészek a XVI., XVII. és XVIII. századból

1. Sofonisba Anguissola – a fontos női festőművészek egyik első példaképe (1532-1625)

Egy szegény nemesi család számára óriási terhet jelentett a lánygyermek kiházasításának költsége, és a tény, hogy az Anguissola családba hat lány is született, maga volt a katasztrófa. Az édesapa ezért elküldte két legidősebb lányát egy festőműhelybe, remélve, hogy munkájukkal kitermelik majd hozományuk költségét. Botrányos gondolat volt, mert a 16. században a festészetnek nem volt igazi becsülete, ám végül jó ötletnek bizonyult. A legidősebb leány, Sofonisba Anguissola tehetséges tanítvány volt. Festményei eladásával mind az öt testvérét férjhez tudta adni. Sikerének híre még Michelangelo figyelmét is felkeltette, aki olyan izgalmasnak találta a fiatal lány munkáját, hogy rendszeresen küldött neki rajzokat, vázlatokat, amiből tanulhatott – ez egy kicsit csökkentette a hátrányt, hogy nőként nem vehetett anatómiai leckéket és nem rajzolhatott aktokat. Sikere csúcsán II. Fülöp spanyol király udvari festője lett, és a királynő személyesen keresett neki férjet egy szicíliai herceg személyében, emellett az esküvői ruhát és a hozományt is tőlük kapta nászajándékként. Ráadásul nem is egyszer! Férje halála után a következő frigy költségeit is a spanyol udvar állta. Fantasztikus sikere igazi példaképpé emelte a következő századok festőnői elé, mert bizonyította, hogy egy nő is bármit elérhet a tehetsége révén.

Sofonisba Anguissola: Önarckép Bernardino Campival. Ez a művészet történetének egyetlen olyan képe, ahol egy tanítvány megfesti a mesterét, amint az lefesti őt. Igazi játék ez, afféle festészeti beugratás, mert a két arckép között komoly minőségbeli eltérés van: a férfi, Bernardo Campi portréja sokkal jobb, árnyaltabb – a női arckép ellenben jóval egyszerűbb és laposabb. Mindezzel a festő csak arra akar utalni, hogy ő, aki díszesebb ruhában, magasabban és nagyobb méretben van a képen, jobb művésszé vált, mint a férfi volt, aki tanította őt. (Fotó: Wikimedia)

2. Lavinia Fontana – az első nő, aki aktokat is festett (1552-1614)

Ő az első női festő, aki nem csak magát, de az egész családját képes volt eltartani munkájával, beleértve saját apját és apósát is, akiknek a házassági szerződése értelmében bevétele jelentős részét át kellett adnia. Az első festőnő, aki aktképeket is festett (és a pletykák szerint ehhez egy híres római kurtizán volt a modellje), az első nő, akit a pápai udvarba hívtak, hogy hivatalos portrét készítsen az egyház fejéről, az első nő, akinek saját festő-tanítványai is voltak és az első nő, akit felvettek a római művészeti akadémia tagjai közé. Több mint száz alkotása maradt fenn, és nem csak hagyományosan női műfajnak számító portrék, de nagyméretű mitológiai jelenetek is, aminek köszönhetően ő lett az első nő, aki pontosan akkora összeget kérhetett el a képéért, mint férfi pályatársai. Sikeréhez erősen hozzájárult, hogy férje, Paolo Zappi gróf, maga is műkedvelő művész volt, aki látva felesége tehetségét, örömmel vette át a háztartás ügyeinek intézését is, beleértve 11 gyermekük nevelését. Emellett pedig nemesemberként feleségét olyan megrendelői körhöz juttatta, ami elérhetetlen volt a polgárok számára. A bolognai nemesasszonyok örültek, hogy végre egy nő festi őket, mert kényelmesebbnek érezték magukat az ő társaságában, és persze az sem volt mellékes, hogy Fontana egy kicsit mindig szebbnek festette le modelljeit, mint azok a valóságban voltak.

Lavinia Fontana: Önarckép klavikordnál, a szolgálóval. Öt önarcképet készített élete során, ezekből kiderül nem csak az, milyen volt a külseje, de az is, mit gondolt önmagáról. Minden képen elegáns ruhában van, ékszerekkel díszítve, gyakran hangszer mellett ülve, amivel azt hangsúlyozza: nem kétkezi mesterembernek tartja magát, hanem a fejével, intelligenciájával dolgozó művésznek. (Fotó: Wikimédia)

3. Artemisia Gentileschi – aki nem hagyta magát (1593-1653)

Artemisia Gentileschi: Önarckép / La Pittura. Különös önarcképén nem néz szembe a nézőkkel. A lesütött szemet, a szégyenkezést elvárták a korban a megesett lányoktól. Ám ő nem a szégyen miatt nem néz ránk, hanem mert éppen fest, és ez számára fontosabb, mint hogy a megrendelőknek hízelegjen.

Artemisia Gentileschi volt az első nő, akit felvettek a firenzei Képzőművészeti Akadémia tagjai közé, és máig az egyik legjobb barokk művésznek tartják. Hírnevét azonban beárnyékolta egy szörnyű bűntény, aminek áldozatává vált. Festőcsaládba született, édesapja, Orazio hamar rádöbbent, hogy lányában nagyobb tehetség lakik, mint benne, ezért felkérte egy barátját, hogy különórákat adjon neki a perspektíva mibenlétéről. Agostino Tassi viszont tanítás helyett megerőszakolta Artemisiát. Bár próbálta tette súlyát enyhíteni azzal, hogy felajánlotta, feleségül veszi, hamar kiderült, hogy ez lehetetlen, mert már házas ember volt. A feljelentés után egy hét hónapig tartó per vette ezzel kezdetét, mialatt Artemisiát szörnyű vizsgálatoknak és kínvallatásoknak vetették alá, hogy kiderítsék igazat mond-e. Végül Tassit bűnösnek találták, és egy évi börtönre ítélték. Artemisia bár győzött, ezek után nem maradhatott a városban. A botrány elől Firenzébe küldték, és gyorsan férjhez adták egy szerény képességű festőhöz. Tehetsége ott is kiragyogott, ezért hamarosan a Medici udvar alkalmazta udvari festőként, és nekik köszönhetően képei és hírneve Európa minden országába eljutott. Artemisia képein gyakran jelennek meg erős nők, akik bosszút állnak a férfiakon. Egyik leghíresebb művén önmagát Judit alakjában festette meg, míg a férfi, akinek épp levágja a fejét, szakasztott mása az őt megerőszakoló Tassinak.

4. Judith Leyster – akit megpróbáltak eltörölni a fontos női festőművészek közül (1609-1660)

Judith Leyster Haarlemben született, a holland aranykor egyik vezető művésze volt, az egyik első nő, akit felvettek a városi festőcéhbe. Műhelyében nőket és férfiakat is tanított, és népszerűek voltak laza, kötetlen portréi. Bár kortársai dicsérték, halála után gyakorlatilag kitörölték a művészettörténetből. Műveit vagy kortársának, Frank Halsnak vagy férjének, Molenaernek tulajdonították, akivel egy műhelyben dolgozott. Halála után 250 évre elfelejtették, ám a 19. század végén megtalálták nevének a kezdőbetűit a Boldog pár című festményen, Frans Hals hamis aláírása alatt. Senki nem tudta akkor még, hogy kihez tartozhat a JL monogram, és csak a mestereket számon tartó könyveket bogarászva derült ki, hogy létezett egy festőnő, bizonyos Judith Leyster, akihez korábban egyetlen képet sem tudtak kötni, és akivel épp ezért korábban senki nem is foglalkozott. A Boldog pár viszont tagadhatatlanul az övé volt, mert nevének a betűit egy csillag kötötte össze. Márpedig a „leyster” szó hollandul csillagot jelent, és a korabeli könyvekben gyakran említették őt a „festészet csillagaként.” A kutatóknak köszönhetően ma már közel húsz festményét ismerjük – de nyilvánvaló, hogy ennél sokkal több képe rejtőzik még.

Judith Leyster: Önarckép. Leyster legismertebb festménye ez a különleges önarckép, ami meglepően modern, hiszen nevetve, egy spontán mozdulat közben ábrázolja önmagát. Az állványon látható hegedülő fiús festmény Leyster egyik legnépszerűbb munkája volt, amit folyamatosan másoltak a versenytársai. Azzal, hogy ráfestette önarcképére, egyértelműen jelezte: ez a téma eredetileg az ő fejéből pattant ki. (Fotó: Wikimedia)

5. Elizabeth Luisé Vigée Le Brun (1755-1842)

Élisabeth Louise Vigée-Le Brun: Önarckép. A női művészek önarcképeiken évszázadokon át azt hangsúlyozták, milyen sikeresek és gazdagok, és hogy érnek annyit, mint a férfiak. Elizabeth Vigée LeBrun volt az első, aki szakított ezzel a hagyománnyal, és úgy döntött, hogy anyaként festi le magát, mert egész életében azt vallotta, hogy lánya, Julie élete legjobb műve. (Fotó: Wikimedia)

Marie Antoinette kifejezetten támogatta a női művészeket, de legnagyobb kedvence Elizabeth Luisé Vigée Le Brun volt, aki több mint harminc alkalommal festette meg a francia királynő portréját.
Mivel a két nő közel azonos korban volt, és a portréfestések alkalmával hosszú órákat töltöttek kettesben, jó barátnők lettek. Bár egészen másféle életet éltek, a sorsukban mégis sok közös vonás volt. Mindketten boldogtalan felségek voltak – a király hűtlensége, felesége iránti közömbössége nyílit titok volt. A festőnő pedig szerencsejátékos férje miatt szenvedett, aki eljátszotta a családi vagyont, így bármilyen jól is keresett, mégis örökös pénzzavarban voltak. Emellett mindketten saját bőrükön érezték az emberek igazságtalanságát. Marie Antoinette-et házassága első tíz éve alatt gyermektelensége miatt támadták, a festőnőt pedig asszonyhoz nem illő munkája miatt tartották szemérmetlennek. Amikor találkoztak, már mindketten anyák voltak, akiknek gyermekük sorsa volt a legfontosabb. Le Brun ezért úgy festette le a királynőt, ahogyan senki más korábban: egyszerű ruhában, otthonos körülmények között és ami még fontosabb, gyerekei társaságában, anyaként. A forradalom kitörése kettétörte mindkettejük életét. Marie Antoinette a guillotine alá került, udvari festőnőjének pedig menekülnie kellett Franciaországból. Olaszországba, majd Ausztriába utazott, ahol portréfestésből tartotta fenn magát, míg végül Oroszországban kötött ki, ahol Nagy Katalint is lefestette.

Frida Kahlo utolsó képének születéséről már írtunk korábban, mint ahogy arról a nyolc pocsékul sikerült műalkotásról is, amit amúgy zseniális művészek készítettek.

Kiemelt kép: Canva / Wikimedia