Születése pillanatától fogva, élete első évében folyamatosan rajtam csüngött a kislányom, a szó minden értelmében. Az ötéves „nagytesó” mellett a nap nagy részében mindkét kezemre szükségem volt; már csak azért is, hogy kocsisort tologathassak vele, és hogy gigantikus garázsokat építsünk, természetesen ugyanezeknek a kisautóknak – az egyéb teendőkről nem is szólva. Mindeközben a pici babakislány földöntúli békességben élte a mindennapjait, a mellkasomra kötött hordozókendőben ringatózva. Bár a kendőt egy idő után már nem igényelte (és egyébként ki is nőtte), a szoros testi-lelki kapcsolódást azonban továbbra is: a lábamba kapaszkodott, ha idegenek jöttek vendégségbe, és bárhová mentem, folyton el akart kísérni, velem akart lenni… bevallom, néha már sok is volt ez az óriás mértékű ragaszkodás.
Bezzeg ma már mit nem adnék érte…
Így teltek el az ovis és az alsó tagozat iskolás évei – ekkoriban éreztem először azt, hogy valami „bezavar” a mi kis erőterünkbe: a lányom menthetetlenül távolodni kezdett egy számomra ismeretlen dimenzióba. Minél jobban kétségbeestem, minél inkább erőlködtem, hogy kapcsolatot teremtsek vele, ő annál inkább bezárkózott; nem csak fizikailag, a szobájába, de önmagába is. Nem sokkal később, amikor már a pubertás vitathatatlan, külső jelei kezdtek rajta mutatkozni, kénytelen voltam szembesülni a megváltozott valóssággal, és azzal a ténnyel, hogy már soha semmi nem lesz olyan, mint azelőtt.
Közhely, ám annál nagyobb igazság: nem könnyű
Az elfogadást, mondanom sem kell nem könnyíti meg, hogy én magam is épp egy hormonok generálta érzelmi hullámvasúton rodeózom; csak ennek más a neve. Így aztán nem is csoda, hogy a perimenopauza (f)okozta, sokszor túlzó érzékenységgel reagálok a lányom természetes leválási igényére – legalábbis ezzel takaródzva szoktam nyugtatgatni magam. (Arról, hogy milyen is lesz majd a menopauza, ebben a korábbi cikkünkben írtunk.) Persze, az eszemmel közben én is pontosan tudom, mert saját magamra is élesen emlékszem ebből az életszakaszból, hogy kamasznak lenni nem gyerekjáték, manapság meg aztán főleg nem.
Az alagút végén ugyanakkor ott a fény, hiszen, ahogy örökérvényű tanácsai egyikében Vekerdy Tamás is megfogalmazza: „a kamaszkorból idővel az ifjúkorba, majd a felnőttvilágba nő át a gyerek, és újra meg újra visszatér hozzánk, akiktől nem is szakadt el egészen”. (A Nők Lapja archívumából közölt, vonatkozó írását itt olvashatod.)
S hogy addig is mit tehetünk? Bármennyire is nehéz az adott helyzet kellős közepén, szakemberek szerint is
a legjobb, ha megpróbáljuk a legkevésbé magunkra venni.
A kifakadásokat, a szemtelenkedést, a látszólagos „nemtörődömséget”; mert ez nem nekünk szól. Segíthet az is, ha megpróbáljuk egy kicsit távolabbról, és oly módon szemlélni a jelenséget, hogy mindez az útkeresés része. Ha pedig úgy érezzük, hogy a féltett kincsünk épp nagyon távol jár, az alábbi tippek és tanácsok a segítségünkre lehetnek abban, hogy ismét közelebb kerülhessünk hozzá.
Fogadd el, hogy normális, ha magányra is vágyik
Az tinédzserkor a függetlenség és a családon kívüli identitáskeresés kezdete. Lehet, hogy a kamaszod több időt szeretne egyedül a szobájában tölteni, és szívesebben keresi a barátai társaságát, mint a tied; mert most épp úgy gondolja, sokkal jobban megértik őt, mint te. Nagyon fontos, hogy próbáld meg nem magadra venni.
Ennek a – nekünk, szülőknek oly sokszor fájdalmas – folyamatnak külön neve is van egyébként a pszichológiában, mégpedig az individuáció. Ez nem más, mint egy teljesen normális és egészséges velejárója a felnőtté válásnak. A magyar származású, amerikai pszichoanalitikus, Margaret Mahler, a nevéhez fűződő szeparáció-individuáció elmélet kapcsán azt fejtegeti, hogy
mindenki keresztülmegy több elszakadási folyamaton is élete során.
Elsőként körülbelül öt hónapos korban mutatkozik meg ez a pszichológiai folyamat, amikor a csecsemő egyre inkább tudatára ébred annak, hogy ő maga az anyjától, illetve elsődleges gondozójától különállóan létező entitás. Életünk további, kamaszkori fejlődési szakaszában az elszakadás folyamata aztán visszatér. Kamaszkorban igyekszünk túllépni, leválni a szülőkről annak érdekében, hogy létrehozzuk saját, különálló és egyedi személyiségünket.
Mindezek elfogadásán túl az is nagyon fontos, hogy legyél óvatos. Ha az „új megszokottól” eltérő jeleket vélsz fölfedezni a (kis)kamaszod viselkedésében, annak komoly mögöttes okai is lehetnek – egyebek mellett a bullying, vagy akár a veszélyes depresszió. Ha felmerül benned, hogy gond lehet, okvetlen kérd szakember segítségét.
Nem a mennyiség, a minőség számít
Egy kamasznak az már valószínűleg nem szórakozás, hogy elkísér a fodrászodhoz: csak hogy addig is, órákon keresztül a közeledben lehessen. Arra viszont lehet, hogy hajlandó, hogy elkísérjen a közeli boltokba, ahol elintézitek a dolgaitokat vásárlással egybekötve. Viszont akkor se sértődj meg, ha „bokros teendői” mellett épp csak egy fél órája van rád, azt viszont érdemes teljes mértékben kihasználnod. Az olyan ritka alkalmakról nem is szólva, amikor kifejezetten ő keresi a társaságodat azzal, hogy mesélni szeretne valamit. Még ha erre épp késő este kerülne sor, amikor neked már keresztbe állnak a szemeid a fáradtságtól.
Ne csak javítsd, oktasd és nyaggasd
Gyakran azon kapjuk magunkat, hogy azzal telt el a nap, hogy többnyire negatív módon kapcsolódunk a gyerekeinkhez. Folyton csak emlékeztettük, kijavítottuk, fegyelmeztük és kritizáltuk valamiért. Ám, ha nem vigyázunk, ez egy idő után csak eltaszíthatja őket. Persze, néha szükség van a komolyabb beszélgetésekre, és igen, időnként mindannyian kioktatunk vagy zsörtölődünk. Ha mindezt viszont háttérbe tudjuk szorítani, és megpróbálunk „csak úgy”, a pillanatokban is együtt lenni velük, ez a hozzáállás sokkal könnyebbé teszi a velük való kapcsolatot.
A folytonos kritizálás sehová nem vezet (Forrás: Getty Images)
Tartsd számon, mi érdekli, mit szeret
A fiad szereti a Fortnite-ot, a Minecraftot vagy esetleg más videójátékot? Nézz egy picit utána (már ha szükséges, nekem például muszáj volt), legalább annyira, hogy kérdéseket tudj feltenni. A lányod megszállottan rajong egy sorozatért? Próbálj te is bekapcsolódni, nézhetitek néha akár együtt is. Ha van esetleg egy kedvenc étele, el is készíthetitek közösen, vagy elmehettek étterembe is, megkóstolni azt a sushit, vagy épp salsát. Tulajdonképp nem számít, mit csináltok vagy hova mentek, a fontos az lenne, hogy találjatok valamit, ami mindkettőtöket érdekel, és amit szívesen csináltok együtt.
Felejtsd el a „milyen volt a napod” jellegű kérdéseket
Néha még azzal a látszólag egyszerű kérdéssel, mint például a „milyen volt a napod?” is csak azt éred el, hogy a gyereked menekülni fog a közeledből. Ám még ha ez nem is történik meg, a legtöbb, amire számíthatsz, egy, a fogakon átszűrt „semmilyen”, vagy „jó” válasznál többre ne igazán számíts. Mit tehetsz ellene? Sokat segíthet, ha megpróbálod áthangolni a kommunikációdat, és lehetőleg úgy irányítani a beszélgetéseket, hogy ne csak egyszavas reakciókat kap a gyerektől. Kezdetnek mesélhetsz például a te napodról, persze csak röviden; utána jöhetnek a kérdések.
Írd át a szeretetnyelvedet
A gyereked már nem az a kicsi baba, aki minden egyes pillanatát élvezte a veled töltött időnek. Örülhetsz, ha a kamaszod néha megölelget, és ha jut egy húsz perced vele, mielőtt elrohan otthonról. Ezért kreatívnak kell lenned abban is, hogyan mutatod ki a szeretetedet felé úgy, hogy nehogy az „sok” legyen neki. Ahelyett, hogy folyton ölelgetni és puszilgatni akarnád, készítsd el például a kedvenc rágcsálnivalóját, vagy vegyél neki egy új körömlakkot. Ezeken az apró gesztusokon keresztül hidd el, célba fog érni az üzeneted anélkül, hogy azt érezné, túlságosan rá akarsz mászni.
Végül, de nem utolsó sorban, ne aggódj azon hogy mit csinálsz rosszul. Csak lopj el minél több, értékes pillanatot, keresd az új utakat, kapcsolódási pontokat. Ne feledd, ahogyan a gyerek kamaszként újradefiniálja a szüleivel a kapcsolatot, neked is át kell hangolnod azt, hogy oda-vissza működhessen.
Kiemelt kép: Getty Images
