A kedves olvasó mikor volt utoljára moziban? Én tegnap, és ezt most nem azért mondom, hogy felvágjak. Hanem mert van valami a levegőben, ami engem is arra késztetett, hogy újra moziba menjek. Hogy egyáltalán eszembe jusson, hogy ez az opció is létezik. Egyes vélekedések szerint a mozi reneszánszának küszöbén állunk, és a mozgalom éllovasa nem más, mint Tom Cruise. 

Régen – és ezt úgy értem, hogy a 90-es években – óriási mozirajongó voltam. Előfizetője voltam az akkori legnagyobb filmes magazinnak, és betéve tudtam, milyen premierek várhatók nemcsak a közeli, de a távoli jövőben is. Azt is teljesen számon tartottam, melyik moziba mikor a legolcsóbb menni, ugyanis akkoriban még volt olyan, hogy bizonyos helyeken a hétfő vagy a keddi napokon olcsóbb volt a jegy, lehetett ezzel ügyeskedni. Még az is előfordult, hogy belógtunk a barátnőmmel egy-egy előadásra, főleg, ha már többedszerre néztük meg ugyanazt a filmet. „Ezt már egyszer kifizettük” – nyugtáztuk magunkban.

Nagybetűs moziélmány

Emlékszem, amikor megnyitott Budapesten a Corvin mozi, és legendák keringtek a Korda terem 140 négyzetméteres vásznáról és a Dolby Surround technológiáról. A Twister című mozifilm volt az első, amelyet ezzel a modern kori technikával láttam, és engem is elvarázsolt, hogy a tornádó fenyegető zúgása a hátam mögül érkezett, és a hatalmas filmvásznon a szélben repülő tehenek azt a hatást keltették, mintha felém tartanának. Mindezt csak fokozta, amikor megjelentek a 3D-s filmek. A moziélmény minden újítással újabb és újabb szintre lépett.

De ha a technológiát most nem is nézzük, a mozinak mindig is megvolt a varázsa. Amikor még alig voltak mozik, valóságos társadalmi eseménnyé nőtte ki magát egy-egy vetítés. A moziban maga a film sokszor nem is annyira számított, inkább a hozzáadott érték volt fontos. A mozi program volt, filmet nézni eseménynek számított. Hány első csók csattant el vajon a sötétben, amely odakint, a fényes valóságban nem biztos, hogy elcsattant volna?

A mozinak igenis volt varázsa, az elmúlt években azonban erről mintha teljesen megfeledkeztünk volna.

Mindez nem először történik, a mozi nem most először került életveszélybe. Az 50-es években már majdnem kinyírta a televízió térnyerése, de akkor mi még vagy nem éltünk, vagy már elfelejtettük.

 A mozi a legjobb otthon? 

A mozitól való eltávolodásunknak persze egyértelmű okai vannak. Egyrészt jöttek, láttak és győztek a különböző streamingszolgáltatók, és velük együtt megjelentek a mozifilmek tökéletesre gyártott konkurenciái is. Persze, azelőtt is léteztek abbahagyhatatlan sorozatok, amelyek tulajdonképpen megágyaztak ezeknek a szolgáltatóknak. Én például a Lost összes évadát tartalmazó díszdobozt még az otthonomhoz közeli videokölcsönzőből vettem ki, talán valamikor 2010 tájékán, míg a közeli barátaimat a 24 szippantotta be, és azt nézték látástól vakulásig, szigorúan dvd-ről. Ezzel párhuzamosan kiderült, hogy aki akar, az gyakorlatilag bármit le tud tölteni, mivel azonban nekem sok a filmes barátom, legfőképpen az irántuk való lojalitásból sosem mélyedtem el az illegális letöltés számomra teljesen ismeretlen világában.

De tény, hogy beférkőztek otthonainkba a Magyarországon sokszor nem is forgalmazott sorozatok, és megnyílt a „mozizás” teljesen új dimenziója, a házimozi. Ehhez sokan beszerezték az akkor mindennél menőbb házimozi rendszereket is, sokan pedig csak a fapados módon helyezték át otthonukba mindazt, amit addig a moziban tettek.
Aztán megjelentek a streamingszolgáltatók, majd nem sokkal később a Covid-19 nevű bonyodalom is, és a mozik gyakorlatilag a klinikai halál állapotába kerültek. A lezárások alatt azok is teljesen eltávolodtak a moziba járástól, akik azelőtt még nem adták fel ezt a műfajt, és nyilván közülük is sokan megadták maguknak a streaming szolgáltatóknak. Az elmúlt években több mozi bezárt, amelyik nyitva maradt, azt meg mintha évente felújítanák és átneveznék. Biztosan mondhatjuk, hogy amit még akár másfél-két évtizeddel ezelőtt is gondoltunk a moziról, az ma már nem állja meg a helyét

Oscar-díj vagy tiltólista? 

2020-ban, amikor az első nagy lezárás véget ért, egy nyári napon egy barátnőm azzal állt elő, hogy nézzük meg a Felkészülés meghatározatlan idejű együttlétre című filmet. Azonnal igent mondtam, és úgy süppedtem bele a bársonyszékbe és úgy faltam a túlsózott pattogatott kukoricát a Művész mozi egyik kellemesre hűtött mozitermében, mintha hazaértem volna. Ha bárki megkérdezte, milyen volt a film, csak annyit mondtam, hogy annyira jó volt moziban lenni, hogy tőlem akár egy végtelenített Bogyó és Babócát is adhattak volna, akkor is jól esett volna. A moziba menés a járvány első hulláma után magát a visszakapott szabadságot jelképezte számomra. 

Közben persze engem is beszippantott ez-az, és a közvetlen környezetemben is elkezdtem tapasztalni, hogy mindennapos beszédtémáink közé nemhogy beférkőztek, de átvették felettük az irányítást a sorozatok, amelyeket nézünk. Én ennek nem csak a pandémia volt az oka. Már a járvány előtt elkezdődött a nagy paradigmaváltás, aminek egyik legékesebb bizonyítéka, hogy 2019-ben három Oscar-díjat is nyert a Roma, amelynek gyártója az egyik streamingszolgáltató maga, ennélfogva pedig a mozikba csak nagyon limitáltan jutott el. 2021-ben Cannes-ban viszont már no-Netflix policy lépett életbe, pontosabban nem vehettek részt a fesztiválon olyan filmek, amelyek nem kerültek moziba Franciaországban. Továbbá a fesztiváligazgató, Thierry Frémaux azt a kérdést tette fel a nyitó sajtótájékoztatón az újságíróknak, hogy tudnak-e olyan filmrendezőről, aki a Netflixen kezdte a karrierjét. A válasz néma csend volt, bár később Twitter-posztokban azért elkezdett terjedni néhány név. 

Akárhogy is, az elmúlt években – legalábbis tapasztalataim szerint – a leghűségesebb mozirajongókon kívül a széles közönség elvétve ment moziba. Megszűntek a kígyózó sorok a nagy bevásárlóközpontokban, a teltházas mozitermek, a várva várt premierek. Az elmúlt időszakban azonban mintha változás történne. Az Avatar második része, a Top Gun: Maverick, az Indiana Jones ötödik része mind azokat az időket idézik, amikor még gondolkodás nélkül jegyet váltottunk ezeknek a filmeknek az elődeire. A pontot az i-re azonban a Mission: Impossible – Leszámolás (1. rész), valamint az a szürreális popkulturális jelenség tette fel, hogy egy napon került a mozikba az Oppenheimer és a Barbie, és ebből sokan igazán nagy ügyet csináltak. A világ vezető sajtóorgánumai pedig elkezdték Tom Cruise-t kikiáltani a mozi megmentőjének.

Tom Cruise és az ő lehetséges küldetése 

Kiderült, hogy Tom Cruise-ban és bennem van valami közös: ő is ugyanazzal a lelkesedéssel ment moziba 2020 nyarán, mint én, csak erről felvétel is készült, és többeket érdekelt, mint az én kiruccanásom. Cruise akkor Christopher Nolan Tenet című filmjét nézte meg Londonban, és akciójával egyértelműen az volt a célja, hogy demonstrálja, „irány a moziba be”. És ugyanez volt a célja azzal is, hogy a teljesen kész Top Gun: Maverick című filmet egy évig hagyta a polcon „porosodni”, hogy csak akkor kerüljön forgalmazásra, amikor már a megfelelő körülmények között lehet moziba járni. Türelme rózsát termett: a film 718 millió hozott Amerikában, és 1,48 milliárd dollárt világszerte.

Cruise nem ismer lehetetlen küldetést, pontosabban ő ismeri azokat a legjobban. És most úgy tűnik, a való életben az az első számú küldetése, hogy visszaadja a moziba járás renoméját, és újra elültesse a vágyat az emberekben, hogy legalább bizonyos filmeket moziban nézzenek meg. És mindezt nem papolással, hanem példamutatással teszi. Nemrég egy olyan posztot tett közzé, amelyben azt írja, „Idén nyáron tele vagyunk olyan filmekkel, amelyeket moziban kell látnunk”. Ezzel természetesen saját opuszára, a Mission:Impossible-re is utalt, de nem érte be ennyivel.

„Gratulálok, Harrison Ford, 40 éve Indy szerepében, micsoda ikonikus karakter!” – posztolta. Majd nem sokkal később: „Imádom a kettős bevetéseket, és ez most nem lehetne nagyobb robbanás (vagy még rózsaszínebb), mint az Oppenheimer és a Barbie”. 
Megmondom őszintén: én a könnyebbik vége felől közelítettem ezt a Barbenheimer nevet viselő őrületet, és a Barbie-t néztem meg a moziban. Szerintem borzasztó volt, de legalább összefutottam egy ismerősömmel, aki szerint pedig remekmű. Egy dologban azonban egyet értettünk: a légkondi súlyosan alulműködött a moziteremben. Nosztalgikus érzés fogott el, amikor egyként reklamáltunk a személyzetnél. Nekem ez is a mozi varázsa.

Kiemelt kép: Canva