Mondhatnánk, minden vád alá helyezett bűnelkövető mögött áll két okos, félelmet nem ismerő riporternő, s bár ez a valóságban nem ilyen kézenfekvő, a Hulu streamingszolgáltató oldalán bemutatott (és a Disney+-on is nézhető) A bostoni fojtogató című film akaratlanul is a Harvey Weinsteint leleplező újságírónők inspiráló történetét juttatta eszembe. Ám ezesetben némileg elmarad a várva várt elégtétel, ugyanis a szkeptikusok akkor és most is azt állítják, a Jean Cole és Loretta McLaughlin újságírók által egyaránt gyanúsított Albert DeSalvo nem követhette el mind a tizenhárom gyilkosságot.
Még a helyi rendőrkapitányságon is terjedt a szóbeszéd, miszerint a Bostont kísértő titokzatos halálesetek mögött nem egy magányos tettes állt, vagyis DeSalvo csupán az emberölések egy részéért lehetett felelős. De akkor ki követte el a „selyemharisnya-gyilkosságoknak” is nevezett bűncselekményeket, és hogyan segített két rettenthetetlen riporternő leleplezni a bostoni fojtogatót?
A kenyérpirítótól a selyemharisnyáig
„Hány nőnek kell meghalnia ahhoz, hogy sztorivá váljon?” – teszi fel a kérdést a Keira Knightley által megformált Loretta McLaughlin, aki az 1960-as évek férfiak uralta szerkesztőségében próbálja meggyőzni felettesét, nem csak, hogy jobb sorsra érdemes a kenyérpirítók tesztelésén túl, de fontos összefüggésekre is bukkant egy gyilkosságsorozat kapcsán.
Az első áldozat az 55 éves Anna Slesers, akire 1962 júniusában találtak rá a lakásában, nyakán a fürdőköpenye övével. A következő két évben pedig több nőt is hasonló módon gyilkoltak meg,
szexuálisan bántalmaztak és ruhaneművel, legtöbbször selyemharisnyával megfojtottak otthonukban. Ahogy a félelem végigsöpört a városon, a lakosok új zárakat szereltettek fel, ammóniát, könnygázt vásároltak, és őrzőkutyákat állítottak ajtajaik elé, ám az áldozatok száma tovább nőtt, miközben az elkövető sosem hagyott tárgyi bizonyítékokat maga után. Loretta a Boston Record American újságírójaként publikált az életmód rovatba – bár egyes források szerint már ekkor rutinos orvosi oknyomozó volt –, amikor a harmadik gyilkosság után felismerte, az esetek részletei között kísérteties a hasonlóság.
Loretta McLaughlin (balra) és Jean Cole (jobbra) riporterek oknyomozói munkája nagyban hozzájárult a bostoni fojtogató felkutatásához. (Fotó: Getty Images; Wicked Local)
Jean Cole tapasztalt riporternővel 1963 januárjában megjelent első cikkében tekintett az ügy mélyére, de az eset nem csupán amiatt volt rejtélyes, mert az áldozatok önszántukból engedték be gyilkosukat – valószínűleg azt hitték, az illető karbantartó vagy szerelő. A gyilkosságokat kivétel nélkül hétköznapi, ismeretlen, egyedülálló nők ellen követték el, akik életkora a kezdeti minta után később már 19-től 85 évig terjedt.
„Egy szerkesztő vitatta a négy halott nőről szóló sorozat értékét, megjegyezve, hogy ők senkik. Pontosan ez volt, éreztem. Miért ölne meg bárki is négy ismeretlen nőt? Ez tette őket olyan érdekessé… névtelen nővérek, mint mi mindannyian.”
– emlékezett vissza évtizedekkel később az első esetekre McLaughlin.
Nyomozás a Record American hasábjain
A rendőrségi nyomozás a 20 éves diáklány, Sophie Clark decemberi halála után éles fordulatot vett. A gyilkosságok már nem korlátozódtak az idősebb fehér nőkre. A gyilkos – vagy gyilkosok, ahogy egyesek állítják – egyre arcátlanabbá vált támadásai során, és először hagyott bizonyítékot a tetthelyen. Egy másik fiatal nő, a 22 éves Patricia Bissette holttestére szilveszterkor bukkantak rá a lakásában, három selyemharisnyával a nyakában. Az eset híre arra sarkallta McLaughlint, hogy felszólítsa a Record American szerkesztőjét, Jean Cole-al karöltve adjon teret a megoldatlan gyilkosságok vizsgálatára.
A páros átfogó nyomozati sorozatot írt a fojtogatóról, amelyben a bűncselekmények rekonstruálása mellett a rendőrségi nyomozást, annak mulasztásait is kritikusan boncolgatták. Többek között kifogásolták, hogy a rendőrség hamis információkat közölt a sajtóval, valamint nem osztotta meg a gyanúsítottak nevét más rendvédelmi szervekkel, holott a gyilkosságok már túlmutattak Boston határain. A hatóságok dühösek voltak, amiért a Record American zavarbaejtő részletességgel szivárogtatott ki pontos adatokat, mert
úgy vélték, azok alapján bárki utánozhatja a gyilkosságokat, de a Loretta szerepébe bújó Keira Knightley szerint a két riporter egyszerűen csak olyan információkat közölt, amelyeket nyilvánosságra kellett hozni, hogy a bostoni nők tudják, hogyan lehetnek biztonságban.
Azont túl, hogy az áldozatok mindegyike egyedülálló nő volt, a riporterek megjegyezték, valamennyien ápolt, önálló, tiszteletre méltó személyek, akiket saját tárgyaikkal fojtottak meg, majd a támadást követően holmijukat átvizsgálták. Az esetek után nyomozva Loretta és Jean egy hónap alatt 29 cikket publikált, ám 1963 februárjában a hatalmas politikai és szerkesztőségi nyomás megálljt parancsolt erőfeszítéseiknek, mígnem újabb négy gyilkosság híre rázta meg Boston lakóit. A gyilkos utolsó áldozatát, a 19 éves Mary Sullivant 1964. január 4-én találták meg, néhány nappal később Edward Brooke államügyész egy speciális csoporttal átvette a nyomozás irányítását.
Több személy lehet a bostoni fojtogató mögött
Az ügy különös fordulatot vett, amikor egy férfi, Albert DeSalvo telefonált a sajtónak, majd a rendőrségnek, és határozottan kijelentette, ő a bostoni fojtogató. Amikor fényképe megjelent az újságokban, támadójukat felismerve nők tucatjai tettek feljelentést, így a férfit testi sértéssel, betöréssel és szexuális bűncselekménnyel vádolták meg, a gyilkosságokat azonban nem tudták rábizonyítani. DeSalvo rabtársával osztotta meg a merényletek körülményeit, aki a híreket továbbította ügyvédjének, a vallomás pedig annak ellenére megerősítette DeSalvo bűnösségét, hogy tárgyi bizonyítékok továbbra sem kerültek elő és úgy tűnt, egyes elmondott részletek sem egyeznek az igazsággal.
Albert DeSalvo a bejelentést követően valóságos híresség lett. Már 1968-ban bemutatták a rémtetteit feldolgozó életrajzi krimit Tony Curtis és Henry Fonda szereplésével, Gerold Frank 1966-os azonos című könyve nyomán.
Elfogása ugyanakkor meggyőzte a bostoni lakosságot, hogy a sorozatgyilkost végre elkapták, így újra biztonságban vannak. Loretta és Jean nem tudósított többször az ügyről, mindössze a per kapcsán osztották meg, DeSalvót kórházi kezelés helyett életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Élete hátralévő részét a fegyházban töltötte volna, ám 1973 novemberében annak gyengélkedőjén halálra késelték röviddel azután, hogy megtagadta vallomását.
Bűnösségéről a mai napig viták folynak (főleg, hogy némely gyilkosságok idején nem is volt szabadlábon) egy esetet kivéve. Egy 2013-as DNS-elemzés igazolta, ő a felelős a 19 éves Mary Sullivan meggyilkolásáért, és így valószínűleg a további vérontásokért is. Néhányan azonban, köztük a helyi rendőrkapitányság is úgy vélte, több gyilkos – egyesek szerint legalább hat, de legfeljebb kilenc személy – állt a bostoni fojtogató sorozatos bűncselekményei mögött, akik egymástól függetlenül követték el a gyilkosságokat, és akiket végül sosem kaptak el.
A meg nem énekelt hősök
Loretta McLaughlin megosztott bizonyítékaik alapján kitartott amellett, hogy DeSalvo volt a valódi támadó. Bár tudósításaik ellentmondásos fogadtatásban részesültek, Susan Kelly írónő szerint – aki 1995-ben jelentette meg könyvét a gyilkosságokról –, beszámolójuk „ragyogó oknyomozó újságírás” és „két rendkívül találékony és kitartó riporter” munkája.
McLaughlin egy 1991-es közleményben felidézte, a neme miatt a szerkesztők gyakran aláásták tudósításait. „A riporterlányok mindent leírnak, a gyilkosságtól az elnökválasztásig” – mondogatták, de Loretta és Jean is rácáfolt az előítéletekre: sikeres oknyomozó újságírókként folytatták pályafutásukat. Még előbbi a Boston Globe szerkesztőjeként az orvosi esetekre, például az olyan problémákra összpontosított, mint az AIDS-járvány, addig utóbbi a bűnözésnél maradt, és az 1960-as évek közepén szexmunkáról és kiskorúak alkoholfogyasztásáról számolt be Boston belvárosának sötét kerületéből.
Portland Helmich Stranglers című 12 epizódból álló podcast műsorában így jellemezte az elhivatott újságírók nyomozását bemutató filmet: „Ez egy csodálatos és fontos szemszög. Oly gyakran dicsőítjük vagy ünnepeljük a gyilkosokat, miközben az áldozatokat mellőzzük, vagy elfeledjük az összes többi embert, aki kapcsolatban állt az üggyel, azokat, akik oly keményen próbálkoztak, életüket és energiájukat tették fel a megoldásra. Ezek az emberek a meg nem énekelt hősök.”
Igaz történet alapján című cikksorozatunk további részei itt olvashatók.
Kiemelt kép: Fotó: A bostoni fojtogató 2023, Hulu/nőklapja.hu
