Minden tökéletes volt, egy érett, olasz amoroso, egy finom, intelligens férfi, aki a legjobb oldalamat hozta ki belőlem. Kiváló szexuális élettel kezdtük. Még senkivel nem éreztem magam ilyen felszabadultnak, pedig alapvetően gátlásos vagyok, konzervatív. De ez más volt. Gyakran, intenzíven és őszintén mentünk bele minden alkalommal. Talán ezért is érkezett olyan hamar a felismerés, kisbabánk lesz. Nem a koromhoz képest hamar, mert 34 éves vagyok, hanem a kapcsolatunk elején meglepő gyorsasággal estem teherbe. Aztán jött a neheze, ami miatt ez a cikk íródott, és az nem a gyerek volt. Ahogy futottam bele az első trimeszter végébe, úgy múlt el bennem a szexuális vágy. Ha utánaolvas az ember, akkor ilyeneket talál: ingadozó lehet a libidó…; lehet, hogy megnő a szexuális étvágy…; lehet, hogy elmúlik…; később visszatér…, stb. 

Nekem kínzóan kevés, leginkább semmi nem volt. A férjem pedig – mert közben feleségül mentem hozzá –, mivel ő nem volt a terhességi hormonok hatása alatt, ugyanúgy kívánta az együttléteket, sőt, kibontakozott, és számomra túlzó lett az „étvágya”. 

Mindennapos téma: szex szülés előtt

Folyton erről volt szó, sokszor heves olasz gesztikulációval kísérve. A mindennapos téma lassan kezdte megkeseríteni a napjaimat. Folyton az járt a fejemben, hogy ki kell elégítenem őt, mert különben megbolondul. Erre a pszichológusom csak annyit mondott: „a szex nem kell ahhoz, hogy életben maradjon valaki, a férje is ki fogja bírni”. Ez akkor kicsit megnyugtatott, de rengeteg feszültség született köztünk, hiába beszélgettünk róla, persze leginkább az én korlátaimról. Nehéz bevallani, de sokszor volt sírógörcsöm emiatt, illetve szinte erőszaknak éltem meg, ha végül mégis rávettem magam bármilyen együttlétre. Pedig ő türelmes volt velem, és gyengéd. Mégsem volt kedvem hozzá. Soha.

Egyrészt csalónak és haszontalannak éreztem magam, másrészt pedig kikértem magamnak, hogy miért nem lehet békén hagyni egy terhes nőt, akinek amúgy is rengeteg fizikai és lelki baja lehet.

Vannak törzsek, népek, ahol az asszonyok akkor is elvonulnak a férjüktől máshova élni, amikor menstruálnak, nemhogy amikor fél-egy éven keresztül hormonális változásnak vannak kitéve. Indonéziában van egy olyan törzs, ahol az asszonyok az egész terhességi időszakot a férjüktől külön kunyhóban töltik, gyakran más várandós asszonyokkal együtt. Talán ők még tudnak valamit. 
Mondanom sem kell, bár elég morbid, alig vártam a szülés utáni hat hét gyermekágyas időszakot, amikor nem ajánlott a házasélet. Végre eltűnt a feszültség belőlem, nem ezzel kellett foglalkoznom minden egyes nap, és más anyákkal ellentétben, akik netalán befordulnak, depresszióba esnek ezekben a zömében a lakáson belül töltött napokban, én felszabadultam, boldogan foglalkoztam a kislányommal és semmi mással. 

Szex szülés után

A férjem persze minden nap látványosan visszaszámolt a hat hetes nőgyógyászati kontrollig.
„Szívem! Már csak 4 hét 5 nap. Már csak 3 hét 2 nap.” Legszívesebben ilyenkor lekevertem volna neki egyet, hátha a tizedét megérzi annak a fájdalomnak, amit a mellgyulladás, a gátseb és az aranyér együttesen okozott nekem. Ő meg látszólag csak azt várta, mikor szexelhetünk újra. Én újra csak kisírtam magam egy héten egyszer, amikor betelt a pohár. (Ahogy ezt leírom, úgy érzem, mintha abuzáltak volna, és ez nagyon elszomorító.)
A nőgyógyász mindent rendben talált – úgy nyúlt be, hogy a falat kapartam, ezt a férjem is észrevette, látta, hogy nem lesz egyszerű hancúrozni – aztán elkezdtünk próbálkozni, vagyis kénytelen voltam. Fájt. Sírtam. Ezt megértette, aztán egy hét múlva megint. Ez sem esett jól. Utána már el sem akartam kezdeni, nem szerettem volna újabb rossz élményt, és továbbra sincs libidóm, ami nyilván megkönnyítené az együttléteket.

Hónapok teltek el, és a probléma továbbra is mindennapos. Ha magamra tekintek, egy elhasznált testet látok, ha a mellemhez ér, feljajdulok, és a szoptatás ugrik be, minden intimitásról, érintésről, pusziról a gyermekem jut eszembe.

Nem hibáztatom. Én sem tudtam korábban milyen ez, hiába magyarázta volna akárki. Végtelen türelem kellene hozzá, és a férfiak szükségletei sürgetőek, értem én.
De sehol sem találok ehhez segítséget. Csak cikkeket, ahol azt írják, próbáljunk közeledni egymáshoz, vessünk be praktikákat, hogy izgalmas legyen. Ahhoz kedv kell, libidó, és kipihentség. Amikor végre este kettesben vagyunk, én csak egy ölelésre, és az ágyamra vágyom.

Nincs segítség?

Néha a fáradtság ellenére is nehezen alszom el, mert folyton azon jár az eszem: hogy lehetne a férfiakat erre jobban felkészíteni? Oké, az lett a divat, hogy a férfiak bent vannak a szülésnél – megjegyzem, erről harmincegynéhány éve még szó sem volt, lehet, nem véletlenül – de vajon tényleg fel vannak készülve ekkora érzelmi, fizikai, mentális sokkra, amit az egész terhesség-szülés-gyermekágy és a szoptatás hoz magával? 
Az én tapasztalataim szerint a legtöbben egyáltalán nem. És nem csak felkészülve nincsenek, de az új ritmust sem tudják felvenni. Mert ennek valahogy nagyon mélyről kellene fakadni. Sok barátnőm meséli, amit én is megélek: látszólag nincs okom panaszra, a férjem mindent megtesz, amit csak kérek terhességem óta, önzetlenül megcsinálja. De magától nagyon nehezen látja át, mire is lenne szükségünk, mindig, tényleg mindig verbalizálnom kell az igényeimet. És persze, ez az egész írás azért született meg, mert az igényeit ő is verbalizálni kénytelen, ezért kezdem érteni, ő mit is él át. Nem tudom, mer-e beszélgetni erről a barátaival? Ugye a férfiak nem nagyon beszélnek meg ilyesmiket, nem úgy, mint feleségeik, akik még cikket is mernek írni róla. Mekkora feszültség lehet benne most? Hogyan éli ki magát? Keres-e más utakat? Meg fog-e csalni emiatt? 

Nem túl szép és finoman szólva sem ideális, de ilyenek foglalkoztatnak manapság a gyermek gondozásán túl, és nagyon sajnálom az egész ügyet, úgy érzem akkora torzuláson mentem át a testképemmel kapcsolatban, hiába nem híztam egy grammot sem, hogy nem tudom mikor térek vissza önmagamhoz meg a férjemhez. Szeretem a férjem, és nagyon bánt, hogy mérgezi a szerelmünket ez a helyzet, amit az állapotom és ő – akaratán kívül – előidéznek. És sajnos ez a szomorú valóság, hogy olyan elemi szintű a legtöbb férfi igénye a szexre, hogy nem érzik magukat teljesnek. 
Esküszöm, legsötétebb óráimban az is megfordult a fejemben, hogy felajánlom neki, hogy legyen nyílt kapcsolatunk, amíg ez a helyzet fennáll. Borzalmas, hogy eszembe jutott ez, és ha valaki másfél éve elmondja nekem, hogy ebben leszünk, biztosan nem hiszek neki. 
És ha valaki még azt is megkérdezné, hogy miért nem beszéltük át ezeket. Hát megbeszéltük. Akkor elfogadta, egy hétig, békén hagyott, és újraindult minden. Nekem pedig már görcsbe rándul a gyomrom, amikor kettesben maradunk.

Kiemelt kép: Getty Images