Nem csoda, hogy évről-évre egyre több család gyűlik kertvárosi meseháza köré, merthogy Terike otthona tényleg mindenkit befogad, aki egy gyógyító kreatív délután erejéig letenné válláról a nehézségeket. Ám vérbeli pedagógusként nem enged el útravaló nélkül. Azt is megmutatja, kilépve hogyan ne vegyük fel a küszöbről újra a gondokat, hogyan éljünk, éljenek a gyerekek úgy a hétköznapokban, hogy közben bármi történjék is, nem veszítik el az önmagukba vetett hitüket.
Egy textil kereskedés gyereksarkával kezdődött
Tóthné Szatmári Terézia, vagy ahogy csak a helybéli ismerősök hívják, Terike, kislányként hamar maga köré gyűjtötte a gyerekeket. Iskolásat játszottak, színházat rendeztek be a kert végében, de a spontán szerveződött gyerekzenekar előadásaira is özönlöttek az utca idős lakói. „Gyönyörű gyerekkorom volt” – emlékszik vissza. Szüleinek is hamar egyértelművé vált, óvónő lesz ebből a lányból. 1981-ben a martfűi Tisza Cipőgyár üzemi Óvodájában indult a pályája, mely időkre boldogsággal tekint vissza. Itt ment férjhez, itt születtek a gyerekek, az egyszerű, gondtalan évek után azonban mást hozott az élet és Jászberénybe, új lehetőségek felé sodorták a történések.
„Az akkori óvodai leépítések miatt kénytelen voltam vállalkozni, ezért nyitottam egy kreatív textilkereskedést és berendeztem egy gyereksarokkal is, amit nagyon jó néven vettek az anyukák, mert nyugodtabban tudtak vásárolni.
Megosztották velem a mindennapi gondjaikat, beszélgettünk gyereknevelésről, párkapcsolati nehézségekről. Nagyon sok embert tudtam megnyitni és új reményekkel feltölteni.
Soha nem éreztem magam kereskedőnek, nem is lett a vállalkozás kiemelkedő, de úgy elrepült 16 év a fejem fölött, hogy egyszer csak arra eszméltem, az elavult épületet lebontják, és nekünk ott dolgozóknak ki kell onnan költöznünk.”
A kis üzlet Terike saját lakásába került, és bár senki nem hitte, hogy ez a munka folytatódni fog – ahogy ő fogalmaz, „kiesett a forgalomból” –, akiknek beszélgetniük kellett vele, azok ezután is megtalálták. „A tizenhat év alatt rengeteget képeztem magam. Nyelveket tanultam, vonzott a keleti kultúra, az ásványok birodalma, a mediátori munka, mandalákat kezdtem festeni, elsajátítottam a MediBall labdajáték alapjait, a Diákrelaxációt és az Együttműködő Erőszakmentes Kommunikációt olyan mentorok keze alatt, mint Dr. Szőnyi Magda, Redő Júlia vagy Prof. Dr. Bagdy Emőke, aki személyesen mentorálta erőfeszítéseimet a Diákrelaxáció iskolai oktatásba való beépítésébe.”
Bár törekvéseik végül nem valósulhattak meg a tananyag mennyiségére és az iskolai idő szűkösségére hivatkozva, Terike a maga útján maradt, és számára továbbra is minden a kapcsolatokról, az egyensúlyról és a harmónia megteremtésének módszereiről szólt.
Legbelül mindannyian gyerekek vagyunk
Az említett három, egymásra épülő rendszer mellett foglalkozásai során szívesen alkalmaz olyan szelíd terápiákat is, mint a hangtálak megnyugtató muzsikája, a mandalák színei, a mesék feszültségoldó történetei, de az ásványok titokzatos világa is a hatékony segítségnyújtást szolgálja.
„Az én munkám, hogy meghallgatok, és megpróbálom visszaadni az önmagukba vetett hitet gyereknek és felnőttnek egyaránt. Segítek a gyerekeknek, hogy ne felejtsék el azt, hogy jók, mert hiszem, hogy minden emberben eredendően ott van a jóra való törekvés, a megelégedettség utáni vágy. Így születtünk. Őszinte híve vagyok a gyermeki lélek tisztaságának.
Amikor azt látom, hogy a hozzám kerülő gyerekek tiszta lapjára már negatív elképzelések kerültek önmagukról vagy a világról – amiket esetleg mások véleménye, vagy az önmagukról alkotott ítéleteik véstek rá –, figyelmeztetem őket az eredeti állapotukra.
Igyekszem megtanítani őket bízni abban, hogy a gondolataik, a hozzáállásuk megváltoztatásával a saját erejükre támaszkodva, vagy segítséget kérve, minden felmerülő problémára van megoldás.”
Ez ugyanúgy vonatkozik a felnőttekre is, hiszen Terike szerint valahol mindannyian gyerekek vagyunk legbelül, ezért munkája során igyekszik elsősorban megértetni az asszertív, énüzeneteket közlő kommunikáció fontosságát. A Kompátia Életkerekítő játékok érzés- és szükségletkártyáival új szókincset fejleszt, mellyel pontos képet kaphat az elakadásokról, míg a relaxáció abban segít, hogy nyugalmi állapotban a gyerekek tisztábban láthassanak rá a problémákra.
A gyerekeknek hinniük kell, hogy a sárkány legyőzhető
Ahogy Terike vallja, hitet adni csak az tud, aki maga is hiteles, ezért fontos feladatának tartja az önmunkát. „Ha én elveszíteném az önmagamba vetett hitet, milyen példát mutathatnék. Valószínűleg ezért lett az életem nagyon változatos, mert több területen is megmérettettem magam. A félelmek nélküli életet a hitemnek köszönhetem.
Elfogadom, hogy van egy magasabb erő rajtam kívül, amelyre teljes biztonsággal rábízhatom magam. Ezt az erőt különbözőképpen nevezik az emberek a világban. Megpróbálom a két erőt megismertetni a gyerekekkel és egyensúlyba hozni. Igen kell fohászkodni, elképzelni a vágyott dolgot az életünkben. Hinni és tenni. Bátran, önbizalommal nekivágni a félelmetesnek tűnő feladatoknak, úgy mint a mesében a szegény legény, aki legyőzte a hétfejű sárkányt is” – részletezi nevelői szemléletmódját majd hozzáteszi, a gyerekek érzelmi életének elsőszámú fejlesztője a mese, egyben a legkedvesebb terep a számára.
Fotó: Tóthné Szatmári Terézia
„Magam is írok meséket terápiás céllal. Remélem, hamarosan a kezemben tarthatom a Lélektáncok sorozatból az első színterápiás mesekönyvet, melyet Kerekné Mihalik Judit művészetterapeuta illusztrált.
A gyermekek lelke nagyon érzékeny műszer, melyről mi felnőttek hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Mindent észre vesznek, megéreznek és ki is fejezik, ám ez sokszor nem érthető a szülők, de még a pedagógusok számára sem.”
Érzéseik, érzelmeik kifejezéséhez ugyanis nincs még megfelelő szókincsük, nyelvi közlési formájuk. Folyamatosan az egyensúlyt keresik, a megelégedettséget, és az idő előrehaladtával gyakran rossz eszközökhöz nyúlnak, a tárgyi világtól remélik a boldogságot, melynek túlzott hajszolása eltorzíthatja a lelket.
Verseny a látszólagos boldogságért
Terike gyakorlati életében azt tapasztalja, hogy már a gyerekeknél is megjelenik az érzés, különbnek akarnak látszani másoknál, egymás fölé akarnak kerülni. Úgy tűnik boldogok, mindaddig, amíg megjelenik egy újabb, egy szebb, egy menőbb dolog, amivel eljátszhatják a külvilágnak a nagyon sérülékeny, ingatag magabiztosságot.
„A problémát abban látom, hogy az iszonyatosan nagy tárgyi kínálat, a médiából ömlő »dobd el, vegyél újat« életérzés elhiteti velük, hogy ez a természetes. Sajnos azzal mérik az önértékelésüket, hogy milyen tárgyi dolgokat birtokolnak. Ha a szülő ebben partner, ez a kút feneketlenné válhat, semmi sem lesz elég. Verseny van a látszólagos boldogságért.
Alulértékelik magukat, félnek a közösség megítélésétől, a gúnyolódásoktól, ha nem tudják megszerezni amit akartak. Nem értik, hogyha a másiknak van, nekik miért nem lehet.
Amikor a szülők különböző okok miatt nem teljesítik az elvárásukat, a gyerekek követelőzővé válhatnak, de ha lemondanak a vágyott dologról, akkor is bekövetkezik a hiányérzet. Nem érzik magukat elég jónak, magukban keresik a hibát, kudarcként élik meg a történteket. Amikor a foglalkozásaimon megértetem, és beszélgetünk a valódi, a belső érték fogalmáról, sok esetben tapasztalom, hogy abba tudják hagyni a versenyzést és elfogadják az új látásmódot. Érzem, hogy találtak végre egy kapaszkodót, hogy ki merjenek szállni a mókuskerékből. Természetesen ez egy hosszabb folyamat eredménye.
Megismerik a hála fogalmát, melynek tudatában megjelenhet a megelégedettség érzése. A hála, és a megelégedettség egyenlő a boldogság állapotával. Én is így élek, ezt működtetem az életemben.
Miért is ne adhatnám oda azoknak, akik erre kíváncsiak? Nem győzködök, nem avatkozom be kéretlenül mások életébe. Azt viszont vallom, hogy mindenkire oda kell figyelni, aki kéri.”
Fotó: Tóthné Szatmári Terézia
A felnőttek is küzdenek
Mint mondja, egy ideig volt szerencséje kipróbálni néhány osztályban a kortárs mediációt, ami a diákok közötti félreértéseket, veszekedéseket, az agresszív viselkedés okait láttatja meg, és az empátia megélésének a lehetőségét nyújtja a gyerekeknek. „Hatalmas felszabadító érzést ad, amikor megérti a társa viselkedésének az okát, nem hordozza tovább álmatlan éjszakákon keresztül a sérelmeit. A gyerekek gyorsan haragra gerjednek, de gyorsan békülnek is. Viszont a sértett fél még felnőtt korában is képes rossz érzésekkel visszagondolni megbántójára, sokáig hordozza a sebeket a szívében. Nem volna mindenkinek kifizetődőbb, ha ezekkel a zseniális módszerekkel elejét vennénk a terhek cipelésének?”
Tóthné Szatmári Terézia munkája, mint látható, nem ér véget a kisgyermekeknél. Bár elsődleges célja a gyerekek helyzetének stabilitása, a tinédzserek érzelmein túl felnőtt pároknak is tart per előtti mediációt, békéltetést.
„Folyamatosan azt tapasztalom, hogy a párok rosszul kommunikálnak. A szülői házból hozott kommunikációs mintákat alkalmazzák, félreértik egymást, elbeszélnek egymás mellett.”
Terike úgy látja, az ilyen pároknak nincs mibe kapaszkodniuk, és csak vergődnek a meg nem értettség hálójában, a kapcsolatok azonban így hamar kifulladnak, és mindennek a kárát a gyerekek látják, ezért fontos tudatosítani, hogy soha nincs késő újat tanulni, főleg ha azt gyerekeink és családunk érdekében tesszük. Bárhogy is döntünk saját életünkről, ő külső segítőként a jövőben is mindent megtesz majd azért, hogy értékes, sokrétű pedagógiai munkájával az úgysem sikerül negatív beidegződést – vonatkozzon ez kisgyermekre, tinédzserre vagy felnőttre – talán mégis sikerülhet érzéssé változtassa.
„Noha óvodapedagógusi végzettségem van, már régen pályaelhagyónak számítok. Az én utam érzéseim szerint párhuzamosan fut a »főútvonallal«. Nagyon különleges drágakövekkel van kirakva, egy izgalmas hegyi útvonal, tele meglepetésekkel, és éles kanyarokkal. Ahogy ezekről beszélek, tényleg eszembe jut, hogy kifejezetten nem szeretem az autópályák unalmas monotonitását, inkább választom a hosszabb, de a számomra gyönyörködtetőbb mellékutakat, még ha rázósabbak is.”
Kiemelt kép: Tóthné Szatmári Terézia /Canva
