Klotyó, árnyékszék, budi, illemhely, slozi – hogy csak néhányat emeljünk ki azon szinonimák sorából, melyek a magyar nyelvben rendelkezésünkre állnak a vécé megnevezésére. Azt azonban már lehet, hogy sokkal kevesebben tudják (bevallom, nekem személy szerint például fogalmam nem volt róla), hogy világnapja is van. Joggal merülhet föl bennünk a kérdés, mégis mi szükség van arra, hogy még a klotyónak is legyen világnapja? Ám, ha jobban belegondolunk, nagyon is sok.
Az ugyanis, ami nekünk magától értetődik – hogy amint ránk jön a szükség, elmegyünk a vécére és elvégezzük a dolgunkat – közel sem adott minden embertársunk számára, főleg nem kulturált körülmények között. 21. század ide, vagy oda, a világ számos pontján erre még mindig millióknak nincs lehetősége. Vagyis milliárdoknak: a UNICEF 2019-es adatai megdöbbentő számokat tartalmaznak, eszerint 4,2 milliárd ember él biztonságosan kezelt szennyvíztisztítás nélkül. A nem megfelelő higiénia – a becslések szerint – közel félmillió, hasmenéses halált okoz évente.
Mellékesen, akinek pedig van lehetősége, az sem biztos, hogy mindig él vele, mármint a kulturált használattal. Balázs Barbi kolléganőm ebben, a személyes hangvételű cikkében, becsületére legyen mondva, igen visszafogott és udvarias kirohanást intézett ezügyben, a nőtársainkhoz. A vécé világnapja pedig a többi közt erre a problémára irányítja a nemzetközi figyelmet.
Az, hogy a vécé a civilizáció terméke és egyik jellemzője, mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy már az egészen korai társadalmak is használták. Bár a manapság használt, vízöblítéses vécé Alexander Cummings 1775-ös találmányaként vonult be a köztudatba, az illemhely történelme ennél sokkal régebbi időkre nyúlik vissza. Ráadásul jóval lebilincselőbb, mint azt gondolnánk. Olyannira, hogy Prágában például külön múzeum is várja az érdeklődőket, mely kezdetben a két alapító műgyűjtő hobbijának indult. A népszerű tárlatnak az Éjjeliedények és Vécék Történeti Múzeuma (Muzeum historických nočníků a toalet) ad otthon. A kultúr- és művészettörténeti szempontból is izgalmas kiállítás ráadásul szemet gyönyörködtető élmény: festett vécécsészék, aranyozott bilik, bidék, ágytálak és lehúzók sorakoznak, minden mennyiségben.
A szabadban pottyantástól a kezdetleges megoldásokig
A nomád embernek, amíg nem telepedett le, nem volt állandó lakhelye, illemhelye sem volt, ott könnyített magán, amerre épp járt. Az európai vécé egyik – feltételezett és feljegyzett – ősére egy újkőkori településen bukkantak a régészek Skócia legnagyobb szigetén. A világörökség részének nyilvánított, Skara Brae nevű falucskában – ami csak kőházakból épült, nagyjából i. e. 3180-2500 között – már valamiféle vízelvezető rendszert is kiépítettek, a latrinák tartalmának elvezetése céljából.
Az ókorból ránk maradt tárgyi és írásos emlékek arról tanúskodnak, hogy kezdetleges vécét, mások mellett Mezopotámiában is használtak, ami arafelé egy, mélyen beásott hengert jelentett, egy ülés alatt. Szintén ekkoriban, i. e. 3000 körül, Mohendzsodáróban, az Indus-völgyi civilizáció egyik legnagyobb városában is léteztek már mai vécék elődjeként tekinthető illemhelyek.
Rómában társas tevékenység volt
Az ókori rómaiak már komolyabb, öblítéses módszert is alkalmaztak, a nyilvános latrinákon pedig egyszerre sokan, akár huszonöten is el tudták végezni a dolgukat. (Meglehet, hogy ez csak a mi felfogásunk szerint furcsa, az ókori rómaiakat pedig egy cseppet sem zavarta.) Az ülőke előtt egy márványcsatorna futott végig, a benne folyó vízzel pedig, dolguk végeztével aztán meg tudtak tisztálkodni: egy botra rögzített szivaccsal (az úgynevezett Tresoriummal) mosták ki a hátsó fertályukat. A rómaiakat dícsérte sok más mellett a Cloaka Maxima, Róma legnagyobb csatornájának kiépítése is. A boltozattal fedett csatorna a város szennyvizét vezette a Tiberisbe.
Az ókori görögök ehhez képest jóval elmaradottabbak voltak az illemhelyek tekintetében, a kezdetekben legalábbis – ami, egyebek mellett, Hérodotosz egyik feljegyzéséből is kiderül. A neves történetírónak – akit egyébként Egyiptom első útleírójának is tartanak – ottjártakor tűnt fel, hogy az egyiptomiak árnyékszéket építettek a házukhoz, és nem a szabadban, például egy fa alatt végzik a szükségüket, ahogyan az Görögországban szokás. Bár Hügeia istennőt (a görög mitológiában Aszklépiosz és Epioné leánya, az egészség, a tisztaság és a közegészségügy istennője) tisztelték, a személyes „hügiénével” már kevésbé törődtek. Edényekbe (laszanon) vagy gödrökbe, árkokba végezték szükségüket, a házakban pedig nemcsak külön helyiség, de gyakran még közös árnyékszék sem volt. A nyilvános vécék csak később, az i.e. 3-2. században, az úgynevezett gümnaszionokban, a fürdőkben jelentek meg először.
Kapcsolódó
Ahová a király is gyalog jár
A középkorban a várfalon folyt végig
Az erkélyszerű, pottyantós toalettek, az úgynevezett garderobe-ok a kővárak megjelenésével alakultak ki. Ezek ugyan már faülőkével voltak ellátva, ám a szabadba nyíltak. Innen az ürülék csöveken keresztül – jobb esetben egy gödörbe, de általában vizesárokban vagy egy közeli folyóban kötött ki. A vizekben gyülemlő salakanyag, azon túl, hogy elképesztő szagokat áraszthatott, könnyen vált járványok és fertőzések gócaivá.
Az is gyakran megesett, hogy a lepotyogó ürülék a várfalakra ragadt, majd azon lecsorogva, a falak tövében halmozódott. Bár a garderobe-ok építését, amikor az már magánházakban is kezdett elterjedni, megpróbálták szabályozni a sűrűbben lakott városokban, ez nem sokat segített a köztisztasági helyzeten. Ahol a házon belül létezett árnyékszék, annak a vezetéke is ugyanúgy az utcára torkollott, amelynek közepén általában szennyel teli árok húzódott.
A francia arisztokrácia köszönte, de nem kért belőle
Úri huncutság (Forrás: Getty Images)
Az arisztokrácia sokáig a bilihez ragaszkodott. Ezt sokszor még az ebédlőkbe is magukkal vitték, ahol kis szekrényekbe rejtették. Az edények tartalmát pedig – hiába próbálkoztak a sűrűbben lakott városok elöljárói a házi pöcegödrök bevezetésével – az emberek egész egyszerűen az utcákra borogatták ki. Legföljebb arra kellett figyelniük, hogy előtte, kvázi figyelmeztetés gyanánt kiabáljanak – a 16. századi Párizsban erre például rendeletben kötelezték a helyieket. A kezeletlen szennyvíz mindent elborított, nagyban hozzájárulva a korabeli járványok elterjedéséhez.
A helyzeten némiképp javított a hordozható favécék megjelenése. Ám ez a fajta toalettszék sem volt tulajdonképpen más, mint egy olyan szék, aminek az ülőkéjébe egy lyukat vájtak. Az alá szerelt, fadoboz-szerű tartály is csak megtelt egyszer, a tartalmával pedig ugyanúgy nem tudtak mihez kezdeni. Állítólag XIV. Lajos, a Napkirály tanácsának tagjai is hasonló elven működő, bilivel felszerelt karosszékeken ülve konzultáltak, hogy ne kelljen az időt folytonos kimenetelre vesztegetniük.
A 18. század óta ugyanazon ülünk
Az első, vízöblítős illemhely (angol nevén water closet, tehát WC, a vízöblítéses angolvécé) I. Erzsébet királynő egyik keresztfiának találmánya.
Harrington modellje (Forrás: Getty Images)
A nemesi származású költő és polihisztor, Sir John Harrington a 16. század végén alkotta meg a szerkezetet, aminek ráadásul már lehajtható fedele is volt. A királynő megengedte Harringtonnak, hogy beszereljen a palotájába is egyet, ám arról, hogy ez mennyire szolgált később a megelégedésére, keveset tudni. Harrington találmányát végül, egy bizonyos Alexander Cummings, londoni órásmester forradalmasította, 1775-ben. Ő volt az, aki S-alakú vízvezeték feltalálásával megakadályozta a szag kiáramlását a helységen belül.
A water closet elterjedése azonban jóval későbbre, a 19. század harmadik harmadára tehető. (A korabeli angol nyelvben a „close” zár/zárni szótő nyomán a „closet” alapvetően elkülönített dolgozószoba, zárt fülke, különszoba jelentéssel bírt.) Azóta gyakorlatilag nem történt lényegi változás, legalábbis az alapvető mechanika tekintetében. Hiába fúj esetleg levegőt, mozgást érzékel vagy éppen kellemesen fűti az alsófertályunkat – vagy éppenséggel annyira okos lesz a közeljövőben, hogy a székletünket elemezve adatokat nyerhet az egészségi állapotunkról.
Akkor nem is angol, hanem kínai?
Egy, nemrégiben Kínában tett felfedezés ugyanakkor némiképp átírhatja az illemhelyek történetét. A hivatalos állami média az év elején arról számolt be, hogy régészek még 2022 nyarán egy, 2400 éves, állítólag vízöblítéses vécére bukkantak. Az illemhely maradványaira a Han-dinasztia első fővárosában, Yueyang régészeti lelőhelyén, egy ősi palota romjai között leltek rá. A „luxusvécét”, amibe minden használat után vizet kellett önteni, a palota belsejében helyezték el, ahonnan egy cső vezetett egy kültéri gödörbe. Azon túl, hogy ez az egyetlen ősi, öblítéses vécé, amelyet valaha is találtak Kínában, meglehet, hogy egyben a világ talán legrégebbi, vízöblítéses vécéjének maradványa is egyben – legalábbis Kínai Társadalomtudományi Akadémia Régészeti Intézetének kutatója szerint.
Kiemelt kép: Canva/nőklapja.hu
