Lehet a Barbie babát szeretni vagy sem, de az biztos, hogy mindenkinek megvan a véleménye a harminc centi magas játékról. Ez ugyanúgy elmondható a róla készült filmről is, ami már jóval a bemutatása előtt lázba hozta a rajongókat, azóta pedig a világ egyik fele rózsaszínbe bújva ünnepli az alkotást, mintha a feminizmus ötödik hullámát hozta volna el, a másik fele pedig „woke propagandának” titulálva átkozza. Szerintünk azonban nem ez a film fogja sem megváltani, sem romba dönteni a világot, de kétségkívül szórakoztatóra sikerült. Figyelem, a cikk spoilereket tartalmazhat!

A történet szerint Barbie éli a tökéletes életét Barbieföldön, amikor egyik nap arra ébred, hogy szájszaga van, és megmagyarázhatatlan módon a halálra gondol. Mindenféle kalandokba keveredve elutazik a valóságba, hogy megkeresse azt a kislányt, aki játszik vele, mivel valószínűleg az ő érzelmei miatt került Barbie egzisztenciális válságba. Az útra természetesen Ken is elkíséri, aki Los Angelesben sétálva megismerkedik a patriarchátus fogalmával, és Barbieföldre visszatérve meggyőzi a lakókat, hogy ezentúl rendeljék magukat alá a keneknek (azaz a férfiaknak), a saját karrierjüket és szükségleteiket elhanyagolva… Ez bevallom, nem hangzik túl viccesen, sem pedig túl szórakoztatóan, de Greta Gerwig (Lady Bird, Kisasszonyok) rendezőnek és társforgatókönyvírónak sikerült ez a bravúr. Ráadásul úgy, hogy a csaknem kétórás Barbie-filmbe a társadalomkritika mellett belecsempészett jó néhány easter egget is, azaz rejtett utalásokat, amik hagymarétegként fokozzák az élményt, de ha nem vesszük észre, akkor sem veszt a varázsából.

Egy játék, ami nem anyaságra treníroz

Már rögtön a nyitójelenet egy ilyen utalás, ami Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmjét idézi meg, csak az 1968-as filmmel ellentétben nem titokzatos monolit áll a tájban, hanem egy harminc méteres Barbie, a sziklák között élő emberszabásúak pedig sztereotipikus játékokkal játszó kislányok. Itt röviden elmondják az idén 65 éves baba történetét, miszerint ez volt az első olyan, amit felnőtt nőről mintáztak, amivel azt szerette volna a feltalálónak tartott Ruth Handler elérni, hogy a kislányok az addig szinte kötelező anyuka-szerep helyett azt képzeljék el, hogy felnőttként milyen életet szeretnének élni. (Ahogy korábban megírtuk, a Barbie először felnőtt játéknak készült Bild Lilli néven, és főleg férfiak vásárolták. A Mattel egykori alkalmazottja, Ruth Németországi látogatása során találkozott vele, innen vitte haza és fejlesztette tovább az ötletet, majd nevezte el lányáról, Barbara Handlerről. A filmből ez a részlet teljesen kimaradt, és Ruth egyértelműen az ikonikus játék anyjaként szerepel benne.)

Balra a Barbie-film, jobbra pedig a Kubrick-film legendás alkotásának monolitos jelente a kislányokkal és a majmokkal (Fotó: Warner Bros/MGM)

Tehát Barbie jött, látott és győzött, és tudomása szerint megszüntette a patriarchátust a földön annak köszönhetően, hogy az anyaságon kívül más életcélt is kínált a kislányok számára: lehetnek tudósok, orvosok, űrhajósok és gyakorlatilag bármik, amik csak szeretnének. Nem véletlen, hogy Barbie szinte minden volt már eddig, egy dolgot kivéve: várandós. Ezt a Midge nevű barátnője vállalta be, aki a filmben is feltűnik, ugyanúgy mint az eddigi összes játék a Barbie-univerzumból, beleértve Barbie és Ken összes változatát, és Alant (a Junoból ismerős Michael Cera), azaz Ken barátját, akiből csak egy van, mivel csúfos kudarc lett a piacra dobása, ezért leállították a gyártását.

Túl szép a valóság

Ennek az idilli Barbie-valóság ellentéteként szerepel a „csúnya, rossz” valódi világ, ahol America Ferrera (Betty, a csúnya lány) karaktere szenved valami nem részletezett dologtól, de valószínűleg elnyomó férfi főnökei, a bugyuta férje és a pimasz kamaszlányával, Sashával (Ariana Greenblatt) való folytonos konfliktusok okozhatják azt a letargiát, ami miatt Barbie is egzisztenciális válságba kerül rózsaszín otthonában. Igen, a kislány, aki okozta a baba szuicid gondolatait, valójában egy felnőtt nő, ráadásul egy latinx anya, tehát valószínűleg sokszorozott nehezített terepen kell boldogulnia, bár ez igazából nem derül ki. 

Nekem itt támadt először olyan érzésem, hogy valami nem stimmel:

a valódi világnak sokkal nagyobb kontrasztban kellene állnia Barbie álomországával szemben, de ez kimerül abban, hogy a Mattel teljes vezérigazgatósága, és Ferrerán kívül látszólag az összes többi alkalmazott mind férfi,

akik próbálnak kislányfejjel gondolkodni. (Ez egyébként leginkább a főnököt alakító Will Ferrellnek köszönhetően nagyon vicces jeleneteket szül, rengeteg nevetést köszönhetünk neki.)

A rendőrök szuperkedvesek a való világot éppen csak tanuló párral, akik fizetés nélkül lépnek le a boltból, és egy ejnye-bejnyével bocsájtják útjukra őket. (Itt azért felmerült bennem az a gondolat, hogy vajon ha feketék és/vagy kevésbé vonzó külsejűek lettek volna, hogyan alakult volna sorsuk, de valószínűleg az nem lett volna túl vicces.) Az utcák tiszták, a színek élénkek, az emberek kedvesek, még a Venice Beachen (ami Los Angeles egyik népszerű, de eléggé lepattant tengerpartja) dolgozó szexista munkások is jófejek a maguk módján – olyan érzést keltve, mintha mindez a valóság idealizált változata volna, így nem igazán tűnt fel a kontraszt a szembeállított két világ között, nincsen valódi tétje annak, hogy Barbie átszakította a két valóság között húzódó hártyát.

Barbie-nak a Mátrixból ismerős módon kell választani az igazság és az álomvilág közül, csak kék és piros pirula helyett magassarkú és Birkenstock a két lehetőség – a képen az egyik Barbie, Kate McKinnon (Fotó: Warner Bros.)

Ken (Ryan Gosling) – akinek egyébként van vezetékneve, teljes neve Kenneth Sean „Ken” Carson, aki Ruth fiáról kapta a nevét – itt tapasztalja meg, hogy milyen érzés, amikor pusztán férfi mivolta miatt kijár neki a tisztelet, a magasabb pozíció és a pénz, míg a nőket – legyenek bármennyire is okosak – simán le lehet pisszegni és ki lehet nevetni. És ezzel kezdődnek a bajok: Ken ugyanis hiába próbálja elcsábítani Barbie-t, Margot Robbie karaktere (akit nagyszerűen alakít a színésznő) egyszerűen nem viszonozza az érzelmeit, ezért az elkeseredett szépfiú kitalálja, hogy más módon jut hozzá a vágyott figyelemre.

Miközben Barbie Pinokkió-parafrázisként válik egyre emberszerűbbé, például megtanul sírni és a talpán járni, addig Ken visszamegy Barbie-országba, ott lázadást szít. Mire a címszereplő America Ferrara karakterével és annak filmbéli lányával támogatva visszatér oda, már javában tombol a patriarchátus: a tudós Barbie sört szolgál fel, az elnök Barbie pedig takarít egész nap, és egyikük sem vágyik a korábbi életére. A kenek eközben egész nap isznak a Mojo Dojo Casa House-nak nevezett férfibarlangjukban, ahol minden lovas tematikájú, sőt, Ken, akinek korábban egyszerűen csak a strand volt a munkája, Nobel-díjat is kap a lovakból.

Barbie és Ken a lepattant Venice Beachen (Fotó: Warner Bros.)

Látszólag éli minden macsó áloméletét, de Gosling zseniálisan alakítja a megbántott, kicsit egyszerű, de alapvetően tök jó szándékú babát, hiszen egy szemvillanásából kiderül, hogy valójában ő is szenved mindettől. (Egyébként sokan az év másik legjobban várt filmje, az Oppenheimer címszereplője, Cillian Murphy mellett az ő alakítását is Oscar-esélyesként emlegetik.) Ő egyedül csak Barbie társaként tudja meghatározni magát, nincsen semmilyen különleges képessége vagy karrierje (a film egyik szlogenje is az, hogy „ő csak Ken”), ezért egyedül a szőke szépség figyelmére és elismerésére vágyik, de mivel azt nem kapja meg, ezért mindenféle pótcselekvéssel akarja betölteni a lelkében keletkező űrt.

Egyébként ez a film egyik legnagyobb mondanivalója, már ami a társadalomkritikát illeti: a patriarchátus senkinek sem jó, sem a nőknek, sem pedig a férfiaknak (a hiedelmekkel ellentétben).

Ugyanis nem ellenségek vagyunk, akik alá-fölé rendeltségre vannak predesztinálva, hanem társak, akik nem jobbak vagy rosszabbak a másiknál, maximum más nemi szervvel rendelkeznek (mint ahogy az a film utolsó jelenetében ez a részlet fontos szerepet kap). És itt meg is ragadnám az alkalmat arra, hogy eloszlassam azt a közkeletű vádat, hogy a Barbie férfiellenes volna: egyáltalán nem az, legfeljebb patriarchátus-ellenes, a két dolog pedig nagyon nem ugyanaz.

A kenek Ryan Gosling vezetésével fellázadnak (Fotó: Warner Bros.)

A férjem például – aki nagyon is férfi – velem együtt nevette könnyesre magát azokon a jeleneteken, amikor Ryan Gosling John Travoltát és Sylvester Stallonét idézve macsóskodik és feszít izmot, nem beszélve a Will Ferrelltől már megszokott kellemetlen karakter húzásairól. 

Nőnek lenni nagyon nehéz

Másik fontos jelenet Gloria (America Ferrera) monológja a női lét lehetetlenségéről, amiben kifejti, hogy egy nő sosem csinálhat semmit sem jól, sosem felelhet meg az elvárásoknak, mert azok annyira lehetetlenek. Ez állítólag több filmvetítésen álló ovációt okozott – én viszont nem találtam úgy, hogy valami túlságosan eredetit mondott volna, vagy olyasmit, amit mi, nők nem tudunk magunktól, bár az tény, hogy csaknem egy évtizedes magazinos múlttal a hátam mögött már számtalanszor írtam és olvastam erről a témáról. Ettől függetlenül lehet, hogy valaki pont emiatt fog a homlokára csapni, és lesz egy aha-élménye.

Barbie mint modern Pinokkió, kezd valódi nővé válni, amit a földet érő sarka reprezentál (Fotó: Warner Bros.)

Jó azt is látni, hogy – bár ezeket a babákat szokás azzal vádolni, hogy egy elérhetetlen szépségideált közvetítenek – változatos külsejű Barbie-k szerepelnek a vásznon, köztük kerekesszékes, színesbőrű és jelentősen túlsúlyos babanőkkel, bár az tény, hogy mindegyikük hagyományos értelemben is nőiesnek számít a hosszú hajával és a tökéletes sminkjével. De mint említettem már, ez nem feltétlenül a film PC mivoltából fakad, hanem a Mattel üzletpolitikájából, hiszen az alkotók a játékcég korábban piacra dobott babáit használták szereplőként.

A sorból egyedül a Kate McKinnon által alakított Barbie lóg ki, akinek egy kislány összefirkálta az arcát és – skandallum! – rövidre vágta a haját, így „csúnya” lett, amit többször meg is kap a többi babától. Ezt a gikszert azonban nagyon jól ellensúlyozza az a jelenet, amikor az egyik Ken úgy „tesz széppé” egy „csúnya” Barbie-t, hogy leveszi annak szemüvegét, amivel gyönyörűen kifigurázza az olyan filmek premisszáját, mint amilyen a Betty, a csúnya lány vagy a Csaj nem jár egyedül, amikben az amúgy a társadalmi elvárásoknak nagyjából megfelelő főszereplő csak azért számít csúnyának, mert szemüvege és/vagy fogszabályzója van, amelyektől megszabadulva azonnal hattyúvá változik…

Végül a nagy tanulság az, hogy a valóság sokkal szebb, mint egy tökéletes, de műanyag világ, hiszen az élet értelmét a nehézségek és a változások adják, még akkor is, ha mindez gyakran fáj. Csak elegendő humorérzék és egy kis rózsaszín kell hozzá.

Értékelés: 10/9

Bemutató dátuma: 2023. július 20.

Forgalmazó: InterCom

Kiemelt kép: Margot Robbie a Barbie c. film egyik jelenetében / Warner Bros. / imdb