Egyáltalán mit jelent vajon a helyzet magaslatán lenni anyaként? Hol kezdődik a magaslat? Gondolom, mindenkinek máshol. Nekem valahol ott, hogy családfenntartó, dolgozó nőként a kötelességeim tekintetében pontosan ugyanúgy néz ki a június, július, augusztus, mint a többi hónap, én azonban minden erőmmel törekszem arra, hogy a gyerekemet ez lehetőleg sehogyan se gátolja abban, hogy úgy élvezze a nyarat, ahogyan azt egy hatévesnek élveznie kell. Félreértés ne essék, nem készülök szenté avatni magam, pontosan tudom, hogy ezzel a dilemmával nem vagyok egyedül, a legtöbb családban nagy kihívást jelent, hogy az oktatási intézményekben szünet van, a munkahelyeken viszont szó sincs nyári szünetről. Nem tartom túlzásnak kijelenteni, hogy a nyár a legeslegkimerítőbb évszak a kisgyerekes családok életében, és ha jobban belegondolok, én még egyetlen olyan szülőt sem láttam, aki ezekben a hónapokban úgy igazán a helyzet magaslatán lett volna.

Jó pihenést! Ez most komoly?

Amikor a szünet előtti utolsó munkanapon az óvodai személyzet több tagja is úgy köszönt el, hogy jó pihenést, felmerült bennem néhány kérdés. Viccelnek vajon? Vagy valójában maguknak kívánnak jó pihenést, csak szeretik minél többször hangosan kimondani? Vagy a gyerekhez beszélnek, csak az én arcomba mondják? Vagy bennem van a hiba, hogy az óvoda nélkül töltött hetek és a pihenés semmilyen módon nem tud összekapcsolódni a fejemben? Vagy túlérzékeny vagyok, és ezen a kedves gesztuson nem is kéne ilyen sokat elmélkednem? Egy biztos, az óvoda- és/vagy iskolaszünet vége felé nem a legkipihentebb arcokat látom magam körül. Már amikor a szülőket nézem. A gyerekek természetesen nagyon jól néznek ki.

Ami engem illet, ha vetek egy pillantást magamra a tükörben, augusztus első napjaiban az arcom nagyon barna és nagyon elgyötört. Előbbit a strandon töltött végtelen napoknak köszönhetem… és az utóbbit is.

„De jó neked, már megint strandon vagy” – kaptam meg néhányszor a nyár folyamán. Amikor elegem lett, röviden vázoltam, mit jelent strandon lenni egy úszni épphogy tudó, ellenben nagyon bátor és vízimádó óvodással. Először is azt jelenti, hogy a vízben töltött idő minden másodpercében védeni kell az életét, nem lehet máshova nézni, elkalandozni, ne adj’ Isten becsukni a szemet. Ezt mondjuk általában a másik fél sem engedi, hiszen megszámlálhatatlan mennyiségben, gyakorlatilag szünet nélkül érkezik felénk az „anya, nézd!” kiáltás. „Anya, anya, nézd!, nem nézed?, láttad?, miért nem nézed?, csak ide nézz!, jó volt?, te ezt meg tudod csinálni?” Nagyjából ezek a mondatok törik meg néha az „anya, nézd” egyeduralmát. Meggyőződésem, hogy az idegrendszernek van egy határa, hogy mennyit tud befogadni ebből ép ésszel, aztán valaminek történnie kell, hogy az ember ne kerüljön zárt osztályra. Belőlem bizonyos időközönként feltör egy „nézem!”, de olyan hangerővel és olyan hangsúllyal, hogy aki azt meghallja, joggal gondolhatja, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán. Ilyenkor én sem ott látom magamat, és erre egyáltalán nem vagyok büszke. De ez van. Idén nyáron egy kétségbeesett anyából azt hallottam kiszakadni a Balaton partján, hogy „dögöljek meg, ha még egyszer nyaralni viszek három gyereket!”. Abban a pillanatban nyilván nem volt a helyzet magaslatán, de valójában végig a legmagasabb magaslaton volt: három kisgyereket nyaraltatott egyedül a vízparton. Szerintem béke Nobel-díjat érdemelne. És amúgy biztos vagyok benne, hogy a „dögöljek meg” ellenére jövőre is el fogja vinni őket nyaralni.

Fotó: Canva

Jaj, úgy élvezem én? Elég jó anya a strandon

A strand egyébként tele van speciális kérésekkel is. „Menjünk már be a vízbe”, „te is bukj le”, „ússz be velem a bójáig”, „labdázzunk”, egy pillanatra sincs megállás. A gyerekek a szárazföldre érve is elképesztően tudnak viselkedni: a vizet a testükről lehetőség szerint az ételre folyatják, hadd tocsogjon a keksz a nap hátralevő részében. Bár van saját törölközőjük, inkább az anyjukéra telepednek és azt sározzák össze, és már száradás közben azon ötletelnek, mikor menjenek vissza a vízbe, vagy mi legyen a következő akció.

Ezeknek az akcióknak kiváló táptalajt biztosítanak a strandon található büfék és bazárok.

Kezdjük a büfékkel. Túlárazott mirelit portéka, minden mennyiségben, az ultra feldolgozott ételek mekkája. Nagyjából így tudnám röviden jellemezni az átlagos strandbüfét. Az „ajánlott fogyasztói ár” kategóriája ezeken a helyeken nem létezik, a jégkrémek árai szinte minden esetben újra vannak ragasztgatva, a határ a csillagos ég. Egészséges választás gyakorlatilag nem létezik, csak rossz és rosszabb között lehet dönteni. Italok és desszertek tekintetében szintén a mesterséges anyagok uralják a terepet, ennek csúcsterméke azt hiszem, kétség kívül a Hupikék törpikék „ízesítésű” jégkása.
Persze a büfék közelében minden stratégiai ponton gondosan el van helyezve egy játékautomata, amely valamilyen oknál fogva már 100 méteres távolságból ellenállhatatlan a gyerekek számára, és rendszerint teljesen felesleges, környezetszennyező, és az esetek nagy részében valami ritka ízléstelen kacatot kínál. Persze a strandi bazárokat is érdemes – de közben persze lehetetlen – minél nagyobb ívben elkerülni. „Megvesszük ezt a …?” A kérdés mindig így kezdődik, a befejezés pedig bármi lehet a felfújható unikornistól kezdve a huszadik vízipisztolyon át azokig az aktuális divatkacatokig, amelyeknek legtöbben a nevét sem tudjuk, csak azt, hogy biztosan nem vesszük meg. Ebből pedig elkezdődnek a végeláthatatlan egyezkedések, amelyeknek a legtöbb szülő pontosan ismeri az összes fázisát: kérés, követelés, hiszti, alkudozás, könyörgés, zsarolás, megtörés, elvek feladása, illetve az esetek elenyésző százalékában az elengedés és megbékélés.

Elég jó anya… az időjárás függvényében

Különösen nehéz nyáron a helyzet magaslatán maradni, amikor rossz idő van. Főleg ha ez pont a jól előkészített nyaralás idejére esik. Az övön aluli. Egyébként bennem nosztalgikus érzéseket ébreszt, amikor visszagondolok a melegítőben töltött gyerekkori esős nyári napokra, amikor nemhogy Xbox, de még Tetris sem létezett. Nem igazán tudom felidézni, mit csináltunk olyankor, csak arra, hogy jó volt. Feltételezem, hogy ha a szüleimet is megkérdezném ugyanerről, nekik nem feltétlen ez lenne a válaszuk. De az is lehet, hogy igen. Mert ez az egyik legnagyobb trükk a szülőségben. Hogy végigcsináljuk ezeket a nyarakat, néha mélyrepülésben zuhanunk alá a helyzet magaslatáról. Van, hogy egy egész napos nyűglődés mellé csak néhány perc idillnek sikerül beférkőznie, és van, hogy azt is nagyítóval kell keresni, mégis hosszútávon valahogy ezek mindent felülírnak a szülői memóriában. Ami pedig felejthetetlenül rettenetes volt, az nagyon hamar viccessé válik, és röhögve idézzük fel. Egy humorista ismerősöm mondta egyszer, hogy amikor anyaként olyan helyzetbe kerül, hogy azon kapja magát, hogy már nem tud nevetni, akkor tudatosan rántja magát vissza a helyzetbe azzal, hogy elvicceli. Szerintem ez nagyon jó taktika, amit nyilván nehéz alkalmazni, amikor az egész strand azt nézi, ahogy a gyerek az afelett érzett frusztrációjában, hogy nem kapott meg egy 5000 forintos szilikonmacskát, sikítófrászban vonul a plázson, de elmesélve, 2-3 nappal később már ez is vicces.

A nyári fotókon mindaz, ami akkor embert próbálónak tűnt, nem látszik, és ami még ennél is jobb, hogy az emlékezetünkben sem hagy mély nyomokat.

Ennek persze megvan a maga pszichológiai magyarázata is, de talán nem is kell olyan mélyre ásni az emberi lélekben, hogy értsük, miért éri meg csak a szépre emlékezni, megkönnyebbüléssel sóhajtani néhány nagyot, ha beköszönt az ősz, majd karácsony utántól türelmetlenkedve számolni vissza a napokat, mennyi van még hátra a következő nyárig.

Kiemelt kép: Canva