Az, amit a múltkor a találomra felcsapott könyvek kapcsán említettem, hogy egy jó írás megszólít vagy választ ad egy bennem motoszkáló kérdésre, ugyanúgy igaz a filmekre is. Augusztus elején került a mozikba a Rumba – Több mint tánc, egy könnyed, nyári vígjáték a társastáncról, a bűntudatról, a jóvátételről és az apaságról.
Tony (Franck Dubosc), az ötvenes éveiben járó, zárkózott és kissé mufurc iskolabuszsofőr, régóta egyedül él – szabadon, ám végtelenül magányosan. Húsz éve annak, hogy elhagyta korábbi családját, feleségét és kislányát. Egy kisebb szívroham után összeszedi magát annyira, hogy szembenézzen a múltjával. Felveszi a kapcsolatot régi ismerőseivel, és beszélgetéseik után elhatározza, hogy a lányát is felkeresi, de nem fedi fel előtte kilétét. Táncórára jelentkezik hozzá abba a tánciskolába, ahol a lány nagy sikerrel tanít – Tony-tól örökölt különleges tehetségének köszönhetően. Maria (Louna Espinosa) haladóknak oktat rumbát, és csak előzetes felvételi után lehet bekerülni a csoportjába.
Nyitott szemmel, nyitott szívvel
A film egyik legszórakoztatóbb jelenetfolyama (spoiler) számomra az volt, amikor Tony elhatározza, hogy a felette lakó, három gyermekét egyedül nevelő szomszédasszonytól kér segítséget a rumba alapjainak megtanulásához. A nő hamar átlát a szitán, hogy csupán a bőrszíne miatt esett rá Tony választása, amikor afrikainak hiszi és úgy fogalmaz, „nektek a véretekben van a tánc”. A szomszédasszony alkut ajánl, megtanítja táncolni a buszsofőrt, ha az reggelente a robogóján beviszi őt a távoli gimnáziumba, ahol tanít.
Amint a férfi zavartan beleegyezik, a nő bekapcsolja a YouTube-ot, hogy oké, akkor tanuljunk táncolni, majd néhány jól célzott megjegyzés után odaveti Tony-nak, hogy mégis mit várt, már ő is Franciaországban született és magától fogalma sincs, hogy kell kongói rumbát táncolni. A történet során számtalan vicces helyzetbe keverednek, őszintén megszeretik és támogatják egymást, miközben észrevétlen elmosódnak a vélt és valós kulturális határok.
A filmet egyedül, egy régebbi plázamoziban néztem meg. Ugyan nem jeleztem előre, hogy kerekesszékkel érkezem, de szerencsére ebből most nem volt probléma. Mivel biztonsági ajtókon kellett átmenni, egy ott dolgozó fiatalember segített a személyzeti lifttel feljutni a moziteremhez. 13 percbe telt mire sikerült beszállni a liftbe, ugyanis mindig telt házas volt, vagy épp árut szállítottak. Amíg várakoztunk, beszédbe elegyedtünk, és a fiatalember elmesélte, hogy több mint 10 éve él Magyarországon – ez idő alatt egész szépen sikerült megtanulnia a nyelvet. Sokat dolgozik, a mozinézők általában kedvesek vele, de napi szinten akad egy-két ember, aki annak ellenére, hogy ide szórakozni jön, túl frusztrált és szívesen vezeti le másokon a feszültséget. Ő maga, már csak munkájából adódóan is igyekszik mindenkivel egyformán bánni, ugyanolyan tisztelettel és kedvességgel beszélni. Egyébként tényleg, nagyon régen találkoztam ennyire (nem megjátszott módon!) tiszteletteljesen viselkedő emberrel.
Apró különbség?
Egy kora nyári eseményen, egy segítő kampány kapcsán szlogenekről beszélgettünk, amiben elhangzott az „elfogadó” kifejezés. Éreztem a kitaláló jóindulatát, ezért bátorkodtam megjegyezni, hogy a „befogadó” talán még előnyösebb lenne. Árnyalatnyinak tűnik a különbség, de azt hiszem, sokkal jobban szeretnénk egy befogadó társadalomban, közösségben élni. Mire gondolok?
Ha azt mondom, elfogadó, az számomra valamiféle határvonalat jelent. Elfogadom, hogy a másik ilyen vagy olyan, ezt vagy azt gondolja, mondja, cselekszi – másképp, mint én. Tükröz egy fajta megértést, ugyanakkor elhatárolódást, némely esetben talán még felsőbbrendűséget is. Ezzel szemben a befogadó, nem csak hogy elfogadja valaminek, valakinek a különbözőségét, hanem elismeri, beengedi „a köreibe”, hajlandó egyenrangúként tekinteni rá, akár együttműködni vele.
A befogadás az integráció valódi alapja.
Az említett mozifilmben ékes példa erre a szomszédok közti kapcsolat, amikor az elfogadóból befogadóvá válik.
Amikor az óvodából iskolába engedjük a gyerekeinket az intézmények befogadó nyilatkozatot töltenek ki. Közjegyzővel hitelesített albérleti szerződés esetén szintén befogadó nyilatkozat kell. A krízishelyzeteket megélt embereknek átmeneti szálláslehetőséget a befogadó otthonok biztosítanak. De hogy egy másik példát említsek, befogadó játszótereknek nevezzük azokat a színtereket, amik a speciálisan kialakított eszközöknek (hinták, homokozók, libikókák) köszönhetően lehetőséget teremtenek az ép és fogyatékkal élő gyermekek közös játékára. A hangsúly ez esetben a közös szón van, azaz azon, hogy nem felváltva, előbb az egyik, aztán a másik, hanem együtt játszva, kooperációban, hiszen akkor lehet igazán építő és örömteli az együtt töltött idő. Akárcsak egy táncban.
Kiemelt kép: nőklapja.hu
