A gyerekek elkerülhetetlenül találkoznak nehéz, kényes témákkal (például válás, születés, halál, szegénység, tartós betegség) – vagy azért, mert maguk is személyesen érintettek, vagy azért, mert látják-hallják valahol –, és előbb-utóbb kérdeznek. A szülő rosszabb esetben tabusít, ködösít, titkol, jobb esetben akar válaszolni, csak azt nem tudja, hogy pontosan mit és milyen mélységben kellene. Peer Krisztina klinikai gyermek-szakpszichológus és Kele Fodor Ákos költő a Kibeszélő – Kényes témák gyereklélektana című könyvben tíz ilyen problémakört dolgozott fel azzal a céllal, hogy bátorítsák a szülőket, beszélgessenek ezekről akár óvodáskorú gyerekekkel is. Azért, hogy ne érje őket készületlenül, amikor a való életben találkoznak ilyesmivel. A különleges kiadvány egyszerre szól felnőtteknek és gyerekeknek, segítő könyv és verseskötet egyben, amely azon túl, hogy szempontokat kínál a témákról való beszélgetéshez, szórakoztat – gyereket és felnőttet egyaránt.

Hogyan jött a könyv ötlete?
A praxisomban nagyon sokszor kerestek meg szülők azzal, hogy van valami, amit szeretnének elmondani a gyereküknek, de nem tudják, hogyan. A halál és a gyász tipikusan ilyen témák, de előfordulnak családi titkok is, például, hogy valaki öngyilkos lett vagy börtönbe került. Hogyan lehet erről beszélni egy gyerekkel? Azt látom, hogy a szülők nagyon el vannak bizonytalanodva, és várnák a választ, akár könyvből is. Viszont azt tapasztaltam, hogy egy szöveg vagy nagyon szakmai, és nehéz vele szülőként mit kezdeni, vagy túl direkt és konkrét tanácsokat ad, ami szintén nehezen használható. Mi, pszichológusok alapvetően nem tanácsokat osztogatunk és nem mondjuk meg, hogy valamit hogyan kéne csinálni, hanem megismerve a családot, a gyereket, a szülőket, próbáljuk közösen megtalálni az ő saját megoldásukat és megküzdési formájukat. Ezt igyekeztem a könyvben is átadni: sok információ van benne, de közben megengedő a konkrét megoldásokat illetően, nem szentírásként kell kezelni.

Miért az óvodáskorú gyerekek állnak a könyv fókuszában?
Vannak „tabukérdések”, amelyekről a szülők ma már tudják, hogy kell(ene) beszélni róluk a gyerekkel (például a függőség, szegénység vagy szexualitás), de többnyire azt hiszik, hogy ezeket majd elég akkor szóba hozni, ha iskolás korba érkezik a gyerek. Én viszont azt gondolom, hogy minden életkorban lehet mindenről beszélni, sőt, kell is. Egy óvodással is.

Nagyon be van szűkülve azoknak a „nehéz” témáknak a köre, amelyekről a szülők általában egy óvodással is beszélgetnek.

Például a halálról igen, mert az életkorilag amúgy is előkerül és érdekli a kicsiket, de egy függőségről már azt gondolják, hogy mégis mi köze lehet ehhez egy négyévesnek? Például az, hogy ma Magyarországon minden óvodáscsoportban vannak gyerekek, akiknek szülei, nagyszülei alkoholisták. A legtöbb családban fogyasztanak alkoholt rekreációs céllal, cigarettáznak, vagy éppen naponta többször kávéznak. Tehát egy óvodás gyerek sem tudja elkerülni, hogy találkozzon a függőséggel. Mozgatott, hogy legyenek olyan témák is a könyvben, amelyekről a szülők nehezen vagy egyáltalán nem beszélnek egy kisgyerekkel.

A könyvben a szülőknek szóló, leíró részek váltakoznak a gyerekeknek szánt versekkel. Mit tud adni ez a forma az olvasónak?
Én meseterapeutaként is dolgozom, de nem szerettem volna, hogy mesék legyenek a könyvben. Egyébként nagyon szeretem őket, a népmeséket és a kortárs meséket is, viszont ezeknél a témáknál azt éreztem, hogy a mese nagyon didaktikus lenne, és azt nem akartam. Így aztán versek lettek, amelyeket Kele Fodor Ákos, a férjem írt. (Kele Fodor Ákos költő, író, a Tea Kiadó főszerkesztője – a szerk.) Van egy bevezető a könyv elején arról, hogyan érdemes a verseket használni, vannak kisebbeknek és nagyobbaknak szólók is. A kihívást az jelentette a megírásukkor, hogy legyen bennük információ, például, hogy mit jelent a bugyiszabály, de azért versként is működjenek. Az élményt Máray Mariann illusztrációi teszik teljessé, akivel szorosan együtt dolgoztunk a könyv készítése során, az ő játékos és mélyen megérintő képei is sokat adnak a mondanivalóhoz.

Peer Krisztina-Kele Fodor Ákos: Kibeszélő – Kényes témák gyereklélektana, Tea Kiadó, 2023. (Fotó: Tea Kiadó)

A könyv egyszerre szól szülőknek és gyerekeknek. Nekem például rögtön az első fejezet nagyon letaglózó és egyben „szemfelnyitó” volt – ebben arról ír, hogyan kellene a fogyatékkal élő személyekhez viszonyulnunk, és mit kellene ezzel kapcsolatban megtanítani a gyerekeinknek.
Most van is erről egy nagyon friss élményem. Az egyik barátnőm három és fél éves fia halmozottan sérült, és én vigyáztam rá két napig, mentünk játszótérre is. Az egy dolog, hogy az emberek néztek, volt, aki kicsit sajnálkozva odamosolygott, de konkrétan elkerültek bennünket. A kisgyerekek, a totyogók elindultak ugyan felénk, de rögtön odaugrott a szülő és elterelte a gyerekét, hogy „gyere, mi nem arra megyünk, nem oda ülünk”. Ilyenkor nem feltételezem, hogy a rossz szándék vezérli, sőt, valószínűleg nem akar zavarni, illetve egyfajta automatizmusként nagyon gyorsan lefut benne, hogy ha odajönnek, akkor neki azzal a helyzettel kell kezdenie valamit. És fogalma sincsen, hogy mit. Ez szerintem ahhoz hasonló, mint amikor a kerítés mellett megyünk kézen fogva a gyerekkel, a kerítésen belül elkezd ugatni egy kutya, és félelmünkben automatikusan megszorítjuk a kezét. Itt is ez történik: az elterelés nagyon finom, apró üzenet a gyerek felé, hogyan kell viszonyulni ahhoz, aki más, mint mi, vagy hogyan kell viselkedni, ha bizonytalanok vagyunk. Tényleg az volt, hogy mi ültünk egy darab padon, az összes többi ember pedig inkább nyomorgott a másikon, csak nehogy mellénk üljenek. Sok minden lehet ilyenkor a másik fejében, én is csak találgatok, de ami a viselkedés szintjén történt, azt a saját bőrömön éreztem.

Pedig ilyenkor meg is lehetne kérdezni a fogyatékkal élő gyerekkel lévő felnőttet, hogy ide ülhetünk-e hozzátok, szabad-e a kisgyerekkel játszani, és ha igen, akkor hogyan.

Mert ezt egyébként nyilván nem tudhatja egy idegen, annyi féle-fajta állapot van. De kérdezni mindig lehet, és a bizonytalansággal, információhiánnyal sincsen semmi baj. Én adnék egy ilyen „kacifántos” gyereket minden szülőnek, hogy csak egyetlen órát töltsön el vele egy játszótéren, és akkor megtapasztalná, milyen ez. Hogy nincsenek eszközök, amit használni tudnának, hogy nem szól hozzájuk senki.

Az ilyen gyerek szülője általában egyébként is el van szeparálva a társadalomban, és akkor még a játszótéren is ezzel szembesül.

Miközben lehet, hogy ha odahuppanok mellé és szólok hozzá két kedves mondatot, ő már annak is nagyon örülne. Én ugyan nem szülőként éltem ezt át, de még így is nagyon megviselt.

Ezekről a nehéz témákról csak akkor beszélgessünk a gyerekkel, ha ő kérdez? Mert mondjuk az utcán lát egy hajléktalan embert, és megkérdezi, hogy miért ül a földön az a bácsi? Vagy ezek olyan dolgok, amelyekről akkor is érdemes beszélni, ha nincs közvetlen élményünk vagy kapcsolatunk az adott helyzettel?
A könyv célja a prevenció. Ez nem egy intervenciós könyv, amit akkor kell forgatni, ha baj van, de persze ezt is megtehetjük. Elsősorban nem arról van szó, hogy ha például valaki gyászol, akkor elő kell kapnia az adott fejezetet. Pont az lenne a cél, hogy a gyerek találkozzon ezekkel a témákkal általánosságban, és amikor aztán valóban szembejönnek vele, akkor könnyebben tudjon azokkal mit kezdeni. Egyébként alig tudom elképzelni, hogy a könyvben szereplő tíz téma közül legalább eggyel ne találkozna bármely óvodás valamilyen formában.

Ha lát valamit a gyerek, ami nehéz vagy kellemetlen, akkor vagy pisszegve odébb toljuk őt és magunkat is, vagy beleállunk a helyzetbe és elkezdünk róla beszélni.

A gyerekek hallanak is dolgokat, akár nagyobb testvértől vagy az ovis csoporttásaktól, a szülői beszélgetésekből, a tévéből. Sok dolog eljut hozzájuk. Gyurkó Szilvia a könyvhöz írt ajánlójában úgy fogalmaz, hogy a gyereknek joga van az információhoz. Tehát ha látott-hallott valamit, amit nem ért, amitől fél, amire kíváncsi vagy egyébként kérdéseket vet fel benne, akkor szülőként meg kell adnunk neki a szükséges információt.

Honnan tudhatjuk, mennyit mondjunk el neki egy adott dologról?
Figyelni kell, hogy reagál, és le kell követni azt a ritmust, amiben ő van. Ha egyet kérdez, de egyébként molyol, játszik tovább, akkor nem kell utána menni, hogy „még el szeretném mondani ezt is meg azt is”. Azért jó technika visszakérdezni, mert abból egyrészről látjuk, hogy ő mit tud, másrészről, hogy ő hol tart az adott kérdésben, témában. Akkor végképp nem kell attól tartanunk, hogy olyan információval terheljük, amire esetleg ő nem áll készen.

Honnan lehet észrevenni, ha egy kicsit „túlszaladtunk”, ha túl sokat tettünk rá a gyerekre? És hogyan lehet ezt utólag korrigálni?
A szülő, ismerve a saját gyerekét, észre fogja ezt venni a reakcióiból. Egy kisebb gyerek például elhalkul, elcsendesül, láthatóan már nem kapcsolódik a témához. Ha én ezt úgy értelmezem szülőként, hogy lehet, hogy többet mondtam, mint amit kellett volna, akkor a helyzetet kezelhetjük egy ilyen mondattal: „Lehet, hogy anya/apa most többet mondott el, mint amit te szerettél volna hallani, akkor most nem folytatom, de ha van kérdésed, akkor mondd nyugodtan”.

Peer Krisztina klinikai gyerek-szakpszichológus, igazságügyi klinikai szakpszichológus, Metamorphoses-meseterapeuta (Fotó: Mizik Marcell)

Mindenhol azt olvassuk, hogy a gyerekkel az „életkorának megfelelő szinten” kell beszélni. De ez mit jelent pontosan, például egy óvodás esetében?
Ebben én szeretek megengedő lenni, és azt gondolom, hogy a szülő a legkompetensebb. De értem, hogy van egy bizonytalanság ezzel kapcsolatban. Figyelembe kell venni, hogy verbalitásban hol tart egy óvodás: milyen szavakat ismer, milyen kifejezésekkel magyarázzak el neki egy fogalmat, mennyire elvont az neki. Le lehet egyszerűsíteni a szóhasználatot, bár én gyakran használok olyan szavakat, amelyeket egy kisgyerek lehet, hogy nem ismer, de legfeljebb visszakérdez, és elmagyarázom máshogy.

Bátran lehet fölélőni, a gyerekek nagyon okosak.

Olyan dolgokat is megértenek, amelyekről mi messze azt gondoljuk, hogy nem fogják. Lehet azt is mondani egy kisbabának, hogy „hapcivirág” a liliom helyett, vagy „vaúkutya” a schnauzer helyett, de kutatások bizonyítják, hogy már egészen pici babák előtt is érdemes nevükön nevezni a dolgokat, mert elképesztően jól hat a beszédfejlődésükre.

A szóhasználaton kívül mire kell még figyelni?
A tartalmi részre. Ha például a szexuális nevelés a téma, az nem azt jelenti, hogy a transzneműségről akarunk beszélni az ovissal (amivel most éppen a szülőket ijesztgetik) – egyébként én még ilyet nem hallottam egy kollégától sem, hogy akár az óvodákban, akár azon kívül bármilyen foglalkozás keretében ez téma lenne. Hanem arról beszélünk, hogy van egy fütyid vagy nunid, és azt egyébként így hívják. Minden óvodás kíváncsi rá, mije van a másiknak, meg akarja nézni vagy akár fogni is, orvososat játszanak, néhányan maszturbálnak. Ezekről lehet beszélni, ha érdekli a gyereket, ha felmerül a kérdés, vagy éppen a kisgyerekeket nevelő szülőknek van kérdése.

Olyan nagyon nagy bajt nem lehet csinálni, mert maximum nem érti, és az a szintje az elhangzottaknak nem épült be, mert arra nem volt fogékony.

Az ukrán háborús kérdésről is lehet beszélni. Az én óvodás gyerekem például már tud olvasni, és az összes ilyen témájú óriásplakátot elolvasta útközben, majd megkérdezte, mi az, hogy háborúpárti? Nyilván nem azt kell ecsetelni egy óvodásnak, hogy fröccsen a vér, vagy hogy csecsemők és gyerekek halnak meg, de ha rákérdez a dologra, akkor válaszolni kell.

A könyv egyik legfontosabb gondolata, hogy őszintén meg lehet mondani a gyereknek azt is, ha szülőként valamiről éppen akkor nem akarunk vagy nem tudunk beszélni, például azért, mert mi magunk is érintettek vagyunk érzelmileg és egyszerűen nem megy.
Például egy gyászfolyamatban el lehet mondani, hogy még mindig nagyon szomorkodom a nagymama halála miatt és nem tudok most erről beszélni. Ilyenkor viszont segítenem kell abban, hogy valaki mással, például egy másik családtaggal tudjon erről beszélgetni. Nagyon fontos, hogy nem lehet magára hagyni ezzel. Vagy úgy is lehet beszélni egy gyerekkel, hogy közben sírok, de ilyenkor is fontos, hogy érzelmileg azért meg tudjam őt tartani, mert az továbbra is az én szerepem. Ebben kell valamilyen egyensúlyt találni. Ezek azok a helyzetek, amikor a szülő maga is krízisben van. Általánosságban egy szülőnek azt kell tudtára adnia és éreztetnie a gyerekével – óvodáskorúval és kamasszal egyaránt –, hogy „Itt vagyok, ha bármi kérdésed van, vagy szeretnél erről beszélgetni, akkor nyugodtan mondd”.

Kiemelt kép: Peer Krisztina (Fotó: Mizik Marcell)