Emberi kapcsolódásaink meghatározzák és behálózzák az egész életünket. És bár minden kapcsolat különbözik, a másikhoz való viszonyulásunkban mégis felfedezhetőek bizonyos mintázatok, a mintázatok kialakulásához pedig – nem meglepő módon – a kora gyerekkorba kell visszanyúlnunk. Itt jönnek be a képbe a kötődési minták.

Tulajdonképpen már a baba egyéves korában látszik, hogy milyen módon kötődik ahhoz a személyhez, akit a szakcikkek elsődleges gondozónak neveznek, és aki az esetek többségében az anya, de azért az apák szerepét sem szabad elhanyagolni.
A kérdéssel John Bowlby angol pszichoanalitikus kezdett mélyrehatóbban foglalkozni. Az 1920-as évek végén egy beilleszkedési nehézségekkel küzdő gyerekekkel foglalkozó iskolában dolgozott, ekkortájt kezdte vizsgálni, hogy a korai élmények hogyan befolyásolhatják a személyiség fejlődését. (Őt magát egyébként szülei hétéves korában bentlakásos iskolába küldték, ami nagyon megviselte.)
Elmélete szerint a kötődés velünk született késztetésünk, egy olyan viselkedési rendszer, ami a közelség megteremtésével biztonságot teremt a kicsi számára. (Egy evolúciós példával élve, ha a mama odafigyelően kapcsolódik a kicsinyéhez és óvja őt, akkor az utód kisebb valószínűséggel esik ragadozók áldozatául.) A baba a gesztusok széles skálájával (gőgicséléssel, mosollyal, kalimpálással, sírással) nyit az édesanya felé, a mama pedig (jó esetben) figyel és reagál: így jön létre az a „meleg, intim és folyamatos kapcsolat – ahogyan Bowly írja –, ami mindkettejük számára kielégítő”.
Sajnos az anyák nem minden esetben képesek ennek a biztonságot adó, kiegyensúlyozott kötődésnek a megteremtésére. Belénk pedig életünknek ez az első és meghatározó kapcsolata vésődik be mintaként, tudattalanul ezt másoljuk majd a későbbi kapcsolatainkban is.

Kötődési minták: várhatjuk a Lánchidat?

„Négy kötődési típust ismerünk, ami tulajdonképpen csak három – mondja dr. Kollár János klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus, egyetemi docens. – A legideálisabb a biztonságos kötődés, milyen jó is lenne, ha mindannyian ezt tapasztalnánk meg, ezt tanulnánk meg és adnánk tovább! Mint Ranschburg Jenő mesélte nekünk az egyetemen, ő volt olyan szerencsés, hogy ilyen biztonságos kötődésben nőtt fel, és ha valaki azt mondja neki, délután négy órára odahozza a Lánchidat, akkor ő fél ötig még bizakodva várja otthon az illetőt.”
A biztonságosan kötődő baba az anya jelenlétében bátran el mer indulni, hogy felfedezze a világot, ám amikor anyja elhagyja a szobát, nyugtalan lesz, veszélyesnek ítélt helyzetben őt hívja. Anyja visszatértekor újra megnyugszik. Olyan édesanyák képesek ezt a fajta kötődést kialakítani, akik érzelmileg elérhetőek a kicsi számára, és harmóniában vannak önmagukkal. A gyerek tudja, hogy bízhat az anyjában, ezért bízni fog a világban is. Apránként magáévá teszi, beépíti az anyja által nyújtott biztonságot, kezdeményező, önálló, magabiztos felnőtté válik.
A biztonságosan kötődő ember a megfelelő partnerrel jó eséllyel egyenrangú, kiegyensúlyozott, harmonikus párkapcsolatot alakíthat ki, amelyben megőrzi autonómiáját, de képes a bizalomra, az intimitásra és az érzelmi közelség megélésére is.

Gyűlölök és szeretek – bizonytalan kötődés

A bizonytalan kötődés egyik fajtája a szorongó-ambivalens kötődés. A baba az édesanya jelenlétében is nyugtalan, heves érzelmeket él meg. Amikor anyja kimegy a szobából, a kicsi elkeseredik, de visszatérő mamája sem tudja megnyugtatni. Nem igazán tágít anyja mellől, ő jelenti a biztonságot, de közben mégsem. Olyan anyák alakítanak ki ilyen kötődést, akik nem tudnak úrrá lenni saját szorongásaikon, esetleg túl sokat vannak távol, vagy viselkedésük kiszámíthatatlan. A kicsi azt tanulja meg, hogy a közelség jelentheti a biztonságot, nem mer eltávolodni, sőt, nem is akar, így kímélve anyját a további szorongástól.
„Az ambivalens kötődéssel kapcsolatban gyakran idézik Catullus Gyűlölök és szeretek című versét, hiszen az érintett ember intenzív, egymásnak ellentmondó érzelmeket él meg – mondja szakértőnk. – Az ilyen társ felnőttként is kapaszkodni akar, de mintha sosem hinné el, hogy a kapcsolat biztonságos lehet. Ezért hajlamos folyton tesztelni a partnerét, akadályok elé állítani, amiket egy idő után a párja nem feltétlenül tud, vagy talán már nem is akar megugrani. Tipikus például az ok nélküli féltékenység, ami esetleg önbeteljesítő jóslattá is válik. Az ambivalensen kötődő ember gyakran domináns partnert választ, akit idealizálhat, és akinek gyakran alá is rendelődik, szinte gyermeki szerepet magára öltve a kapcsolatban. Saját határait nehezen jelöli ki, szükségleteit nem feltétlenül fejezi ki, bántó helyzetben sértődéssel büntet.

Nem alakult ki egészséges énképe, és tulajdonképpen a kapcsolatai mentén is azt igyekszik bebizonyítani magának, hogy szerethető – magyarázza szakértőnk az ambivalensen kötődő emberről.

– A görcsös kapcsolódási vágy mögött pedig könnyen észrevehetjük a szeparációs szorongást, ami, ha úgy vesszük, egyfajta halálfélelem, ami az így kötődő emberekre fokozottan jellemző lehet.

(Fotó: Unsplash)

Kötődési minták és a távolságtartás

A szorongó-elkerülő módon kapcsolódó baba hamar megtanulja, hogy édesanyja nem igazán reagál a jelzéseire. Nem veszi fel, ha sír, nem vigasztalja meg, nem nyugtatja meg, nem fejezi ki az érzelmeit, kerüli a testi kontaktust. A kicsi – bár az érzelmeknek ugyanolyan széles skáláját éli meg, mint bárki más – leszokik arról, hogy kifejezze, mit él át: hiszen felesleges. Megélése szerint az érzelmek veszélyesek, ezért idővel inkább leválasztja magát róluk, és megküzdési stratégiájává vagy a közöny és a lemondás, vagy a maximalizmus és a teljesítmény hajszolása válik.
„Az elkerülő módon kötődő emberek nem feltétlenül érzik úgy, hogy társra van szükségük. Kerülik az intimitást, szeretnek távolságot tartani a párkapcsolatban is – mondja Kollár János. – Tipikusan belőlük lesznek a munkamániások, akik jól bírják, ha egyedül kell dolgozniuk, és örülnek, ha belefeledkezhetnek valamibe. Zárkózott típusok, akik nem szívesen beszélnek magukról. Egyfajta belső magány jellemzi őket, mellettük a társuk is magányossá válhat.”
A negyedik kötődési típus a dezorganizált kötődés. Ebben az esetben az anya érzelmileg többnyire elérhetetlen, elhanyagoló, nem ritkán bántalmazó, esetleg komoly mentális problémával küzd. A biztonságot és a veszélyt is jelenti a kicsi számára, aki ezt nem tudja kezelni, viselkedése szabálytalan, zavart lesz, érzelmileg súlyosan sérül.
„Míg az elkerülő módon kötődő emberhez, bár távolságot tart, de mégiscsak lehet kapcsolódni, addig a dezorganizált módon kötődő emberrel gyakorlatilag lehetetlen kiegyensúlyozott kapcsolatot létesíteni…” – mondja a pszichológus.

Biztonságos kikötő

Mivel kevesünknek adatik meg kicsi korunkban az egyértelműen biztonságos kötődés, az élet nagy párkapcsolati kirakósában sok-sok, különböző módon és mértékben sérült ember próbál kapcsolódni egymáshoz, több-kevesebb sikerrel.
„Szerencsére nem lehetetlen átírni a belénk kódolt mintákat – mondja Kollár János –, ha nem hinnék ebben, nem is ezt a hivatást gyakorolnám. A magánpraxisomban számos olyan emberrel találkozom, aki nyitott az önismereti munkára. Persze többnyire nem azzal keresnek fel, hogy felfedezték a kötődési sérüléseiket, inkább valamilyen párkapcsolati problémával, aminek a hátterében szépen lassan felsejlik a kora gyerekkorban bevésődött minta. Aki nem a másikat akarja megváltoztatni, hanem maga is kész a változásra, azzal van értelme dolgozni és megpróbálni áthangolni a kötődésre való képességét. Ez nem két napba fog kerülni, de mindenképpen megéri, hogy megpróbáljunk biztonságos kikötővé válni egymás számára.”

Kiemelt kép: Canva