A 19. század a gyorsuló változások és az ipari forradalom korszaka volt – ami bizony nem volt egy életbiztosítás akkoriban, hiszen a halál jóformán bárhol és bármikor, mai fejjel szinte már-már abszurd, érthetetlen helyzetekben is lecsaphatott az emberre. De hiába a javuló életszínvonal, a tudomány és a biztonsági előírások még épphogy gyerekcipőben jártak, így számtalan jónak gondolt megoldás bizonyult sok esetben halálosnak az úgynevezett brit aranykorban.
A vízvezetékeket például ólomból készítették, ami megmérgezte az ivóvizet, de a könnyen alakítható fémmel gyakran forrasztottak különböző használati tárgyakat, például vécétartályokat is. A gyertyákat, a tapétákat és a ruhákat arzénnal, a kalapokat higannyal vonták be, a gyerekek halálozási aránya pedig az ólomtartalmú játékok, illetve a hajlított üvegből készült, gumicsővel rendelkező cumisüvegek miatt ugrott elképesztően magasra (utóbbit szinte lehetetlen volt sterilizálni, így a gumicsőben felgyülemlő baktériumok rengeteg kisgyerek haláláért feleltek akkoriban). És hogy mennyire lehetett kiszámíthatatlan ez az időszak, arról a fürdőszobai balesetek száma is árulkodhat.
A fürdővíz melegítése sokak életébe került
A furcsa fürdőszobai halálesetek egy része 1868-ban kezdődött, amikor az Egyesült Királyságban Benjamin Waddy Maughan szabadalmaztatta a Gejzírt, azaz első olyan háztartási használatra szánt vízmelegítőt, ami nem igényel szilárd tüzelőanyagot. Maughan találmánya előtt a vizet apránként melegítették fel a gáztűzhelyen, ami kétségkívül időigényes és körülményes eljárás volt. A modern és felvilágosult otthonok fürdőkádjai alá szerelt gázbojler azonban lehetővé tette, hogy az emberek közvetlenül a vízzel teli kádat melegítsék fel tisztálkodás előtt – hasonlóan ahhoz, ahogyan egy lábassal teli vizet forralnánk fel.
A gázbojler többnyire a gazdag családok kiváltsága volt (Illusztráció: Getty Images)
Csakhogy nem volt termosztát, ami szabályozta volna a hőmérsékletet, és maga a termék sem tartalmazott biztonsági előírásokat, így az emberek tulajdonképpen egyáltalán nem tudták, hogyan is kellene (vagy inkább nem kellene) használni. Ha józan paraszti ésszel szemléljük a dolgot, ma már egyértelműen látszik, hogy a folyamat meglehetősen veszélyes volt. A fürdőkád rövid időn belül ugyanis rendkívül forróvá vált, és az égő által keltett forró gőz, illetve a gázok is komoly veszélyforrást jelentettek. Az Edinburgh Evening News 1888-ban például egy olyan férfiról számolt be, aki a Gejzírből felszabadult gázoktól eszméletét vesztette, majd a fürdőkádba esett, és sajnálatosan halálra főtt – mire felfedezték a holttestét, addigra már a fürdőszobai csövek is szétolvadtak. De nemcsak ő volt az egyetlen áldozat, a Gejzír ugyanis számtalan használójának okozott súlyos égési sérüléseket, melyek következtében többen is életüket vesztették a 19. században.
A korabeli újságok viszonylag rendszeresen tudósítottak a balesetekről, az emberek tisztaság iránti vágya mégis sokáig felülmúlta a biztonságot.
Mérgező szappanok
Bár a 19. század részben a higiéniai fejlődés korszaka is volt, mégis hagynak némi kívánnivalót maguk után a tisztálkodási szerek, melyek a halálos vízforraló mellett szintén súlyos veszélyforrásnak számítottak. Mint azt már tudjuk, az arzén például gyakorta alkalmazott alapanyag volt, tekintve, hogy zöldes árnyalata kifejezetten divatosnak számított akkoriban, másrészt az arzénalapú szépségápolási termékek és tisztálkodási szerek a bőr kifehéredését, hamvasítását is előidézték, ami szintén része volt a kor szépségideáljának.
Fürdéshez készülődő nő az 1890-es évekből (Fotó: Getty Images)
Ugyan az 1860-as években már tisztában voltak az arzén veszélyeivel, és egyes termékek megvásárlása orvosi jóváhagyást is igényelt, mégsem tűnt el egykönnyen a köztudatból, és csak az 1900-as évek elején kezdték szabályozni az Egyesült Királyságban – miután sokan arzénmérgezésben vesztették életüket, illetve súlyos bőrelváltozásokat, gyomorpanaszokat, ízérzékelési- és idegrendszeri zavarokat szenvedtek el.
Spontán robbanásveszély a vécében
Az akkori csatornarendszerek és szemétlerakók szintén hagynak némi kívánnivalót maguk után, hiszen viszonylag gyakori jelenségnek számított, hogy London pöcegödrei alkalomadtán kigyulladtak. Az emberek házaiban az emésztőgödröket gyakran a pincében alakították ki, hogy távol tarthassák magukat a kellemetlen szagoktól.
A mellékhelyiséget így a pöcegödör fölött helyezték el, és minél szegényebb volt valaki, annál közelebb lakott a hulladéklerakó telepekhez is. A viktoriánus kori szennyvízrendszerek emellett nem vezették el megfelelően az emberi hulladékot, a dugulást pedig orvosolni kellett, amit gyertyaláng és olajlámpák fénye mellett végeztek. A vezetékben felgyülemlett gázok, illetve a pöcegödör és a szemétlerakók közelsége a metán és a hidrogén-szulfid felhalmozódását eredményezték, melyek időnként a vécék spontán robbanását is előidézték, miután a nyílt lánggal érintkeztek – és ha valaki nem is vesztette életét, az otthonától könnyűszerrel búcsút vehetett a robbanás után.
A fürdőszobai technológia fejlődése tehát borzalmas tragédiákhoz vezetett, mígnem nagy örömünkre megjelent a vízvezeték-szerelés kulcsfontosságú figurája, Thomas Crapper angol vízvezeték-szerelő, aki feltalálta a szelepet, amivel végül megakadályozhatóvá tette a mérgező gázok kiszivárgását (Crapper összesen kilenc találmányát szabadalmaztatta). Angol nyelvterületen állítólag Crapper nevéből eredeztethető a crap szócska, ami magyarra fordítva az emberi fekália nyomdafestéket nem tűrő megfelelőjével lenne egyenlő. Akár így van, akár nem, és trágár szóvicc ide vagy oda, Thomas Crapper munkásságának valójában nagyon is sokat köszönhet a világ.
Kiemelt kép: Getty Images
