A macskafélék évezredeken át egészségben, boldogságban és biztonságban tartották a tengerészeket, miközben közülük sokan egyszer sem érintették mancsukkal a szárazföldet – vízzel kapcsolatos közismert ellenérzéseik dacára mind a kilenc életüket a nyílt tengernek ajándékozták.

Persze valójában nem volt más választásuk, történelmük már az ókori Egyiptom óta összefonódott a vízzel, erre a korszakra vonatkozóan találtak ugyanis először sírrajzokat a nílusi csónakokon vadászó macskákról. A föníciaiak felismerték a rágcsálópopuláció féken tartásának fontosságát kereskedőhajóikon, az általuk bevetett macskák leszármazottjaiból születtek aztán a haditengerészet egyenruhás cirmosai.

Vadászó barométerek

A legénységnek meggyűlt a baja a hajókon portyázó rágcsálókkal, melyek tönkretették az élelmet, károsították a felszerelést és veszélyes betegségeket terjesztettek. Nem hiába tekintették a macskákat a közösség teljes értékű tagjainak – még egyenruhát és függőágyat is kaptak –, ugyanis ragadozó ösztöneiknek hála olcsó és hatékony megoldást jelentettek a kártevők összetett problémájára. Az amerikai kormány, hogy elejét vegye a megdézsmált dokumentumoknak, a 19. században kismacskák egész garmadáját telepítette a haditengerészet hajóira, de az első világháború idején egy mentőprogram alkalmával még a kóbor állatokat is begyűjtötték a cél érdekében, eltartásukért extra élelmiszer-juttatás járt a hajó étkezdéjének. 

Fotó: Hulton-Deutsch CollectionCORBISCorbis/Getty Images

A tengerészek körében számos babona terjedt a szőrös matrózokról. Szerencsés jelnek tartották, ha a macska úgy döntött, önként száll fel a hajójukra, azonban rossz ómen volt a vitorlabontás előtt menekülő állat, és az sem jelentett túl sok jót a jövőre nézve, ha két macskát láttak harcolni a mólón: eszerint angyal és ördög viaskodott a legénység lelkéért.

Egyesek úgy vélték, a cicák farkukkal képesek befolyásolni az időjárási viszonyokat, de a kunkorodó végtag heves vihar érkezésére is engedett következtetni.

Később a hajósok ráébredtek, sokkal inkább a légnyomás változása áll az állatok különös viselkedésének hátterében, mely ezt követően megbízható viharjelzésnek minősült, szokatlan magatartásuk pedig bizonyos értelemben barométernek. 

Hű társak a hosszú utakon

A honvágy a matrózok állandó útitársa volt a monoton hajóutakon, négylábú társaik pedig enyhítették a lelki nehézségeket és egy kis szeretetet csempésztek a rideg környezetbe. Egyfajta kabalaállatként minden tengerész kivette a részét gondozásukból, ezzel a legénység kötelékét is erősítették, főleg, amikor bajtársaik előtt mutathatták meg, szabadidejükben milyen bravúrokat tanítottak fogékony kedvenceiknek. A macskákat köztudottan nehéz különféle trükkökre megtanítani, de néhány hajós egészen odáig ment, hogy azt állította, ért a cicák nyelvén (ebben a cikkben egyébként mi is felfedtük a harmonikus cica-gazdi viszony titkát), és sikerült rávennie őket többek között a tisztelgésre, a kötélen járásra vagy a harangozásra. A külföldi kikötőkben, amikor a helyieket hajótúrákra hívták, kapóra jöttek a sokoldalú cicusok, egy rövid bemutató erejéig a népes közönséget is lenyűgözték hűségükkel és akrobatikus ügyességükkel. 

Fotó: Fox Photos/Getty Images

A nagyobb méretű hajókon akár két tucat macska is kóborolhatott a konyha körül ólálkodó éhenkórásztól a raktér belsejében megbújó vagy a fedélzeten vezényszóra parádézó cirmosokig. Utóbbiak tartoztak a legbarátságosabbak közé, akik gyakran függőágyakban aludhattak, hogy ezzel gazdáik csökkentsék az állatoknál is jelentkező tengeri betegség tüneteit. A második világháború után azonban a hajómacskák státusza bizonytalanná vált az egyre jellemzőbb vegyszeres kártevőírtás miatt, a kevésbé macskaszerető kapitányok pedig úgy vélték, az állatok így már csupán felesleges figyelemelterelésként szolgálnak. Leépítésükhöz az is hozzájárult, hogy a költségvetést megnyirbálták, a védelmet csökkentették, miközben a macskák olykor nagyszabású temetése azt az érzést keltette, hogy a szervezet komolytalanul bánik az anyagi forrásokkal.

A tengerész macskák leszerelnek

Fotó: Frank Hurley Scott Polar Research Institute, University of Cambridge/Getty Images

Az 1950-ben behozott szigorúbb nemzetközi karanténtörvények aztán véget vetettek a hajómacskák ezeréves hagyományának – bár több helyen felmentették őket ez alól, és szabadon garázdálkodhattak a kikötőkben –, a legtöbb országban megtiltották, hogy karanténkötelezettség nélkül távozzanak a hajókról, ellenkező esetben súlyos pénzbírságot szabtak ki a kapitányra. Úgy tűnt, a világ beletörődött, hogy a macskák természetükből adódóan törvényen kívüliek, és a kapitányok is szerették volna elkerülni a jogi hercehurcát egy-egy kíváncsi cica miatt. Az amerikai haditengerészet a mai napig tartja magát ahhoz, hogy bár nem tilos macskát vinni a fedélzetre, a szőrös kis matrózok szinte sosem kapják meg a különleges engedélyt a kihajózásra. Ám legendás tengeri történeteik nem merültek feledésbe, és még ki tudja, a jövőben milyen kalandokat tartogat számukra a szárazföld. 

Kiemelt kép: Lt. S J Beadell Imperial War Museums/ Getty Images