Hűséges típus vagyok: tizenéve ugyanahhoz a fodrászhoz járok. A múltkor sikerült úgy időpontot foglalnom, hogy az egész procedúra alatt csak ketten voltunk a szalonban. Ilyenkor személyesebb dolgokról is tudunk beszélgetni: kivel, mi történt az elmúlt hetekben, hónapokban. Ő elmesélte, hogy egy viszonylag kimerítőbb időszakon van túl, sokfelé járt, sok mindent csinált, amikor éppen nem egész nap dolgozott – általában kicsit túlvállalja magát. A történet végére érve felsóhajtott és azt mondta: tudod, mire vágyom igazán? Egy kicsit egyedül is lenni. Hazamenni, a nyáresti melegben kiülni az erkélyre egy jó teával, miközben csendben elvagyok a macskával. Hagyni, hogy átjárjon a nyugalom és a friss levegő. Ha meguntam, akkor bemenni, benyomni a tévét és – a tisztán mosott, illatos ágyneműben – elaludni a Columbón. Ezzel a könnyed tervvel annyira tudtam azonosulni, hogy a sorozat címét már mosolyogva egyszerre mondtuk ki: Columbo.

Egy korszak vége

Tavaly nyár óta nincs tévénk. Sok-sok év után ment tönkre és úgy döntöttünk, nem veszünk másikat. Eleinte nagyon furcsa volt, a gyerekek kicsit siratták a mesecsatornákat, de viszonylag hamar vigasztalódtak a streamingeken (Netflix, Disney) található rajzfilmekkel, amik gyakorlatilag ugyanazok (csak reklám nélkül). A párom a sportcsatornákat engedte el, de magában talán kicsit meg is könnyebbült, hogy a felnőtt altatóként bevált ballonkabátos nyomozó történeteit szintén kiiktattuk az esti alvási rituáléból. Gondolkodtam, hogy miért pont Columbo vált be ennyire, a válasz banálisan kézenfekvő: Szabó Gyula hangja miatt. Gondoljatok csak bele, amellett hogy ez a klasszikus bűnügyi sorozat viszonylag nyugodt és kiszámítható – az elején történik a gyilkosság és utána göngyölítjük fel az esetet – ott van még a Peter Falk által megformált, barátságosnak tűnő, ám rafinált nyomozó, aki ugyanazon a hangon szólal meg, mint gyerekkorunkban a Magyar népmesék mesemondója. Állítom, 

Szabó Gyula kellemesen búgó hangja egy bizonyos generáció nyugtatója.

A tévénk elhalálozása előtt épp az Így jártam anyátokkal című vígjátéksorozat utolsó része ment, amiben Lily (Alyson Hannigan) búcsúmonológja a szinkronos verzióban Závodszky Noémi hangján szólalt meg. Azon a héten Noémivel interjúztam, így azt, hogy épp az ő hangján szólalt meg utoljára a tévénk, jelnek tekintettem. A hangok nagyon is számítanak.

Amikor gyerek voltam, rengeteg mesejátékot hallgattam kazettáról vagy (kapaszkodjatok meg, amúgy nem vagyok olyan öreg!) a nagymamámnál bakelitről. Klasszikusokon túl kívülről fújtam A piros esernyőt, A kék csodatortát, A kis Mukkot vagy Az ördög három aranyhajszálát. Később bejött a mindennapi tévézésbe a délutáni/esti mesezóna, és bővült a paletta. Élénken emlékszem arra az esetre, amikor 4-5 évesen festői hajlamaimat kiélve kidekoráltam színes falfirkákkal az előszoba tapétáját. Egy kiadós letolás mellett, két hét Hupikék törpikék-megvonást kaptam érte. Igen ám, de amikor azt mondták, hogy nem nézhetek Hupikék törpikéket, azt nem mondták, hogy nem is hallgathatok… szóval a fülemet az ajtóra tapasztva hallgattam minden délután a mesét, és, hála a sok bakelitnek, szinte láttam is magam előtt!

Gyerekkoromban a tévénézés váltakozva volt magányos és társas tevékenység számomra. Ahogy cseperedtem, jöttek a különböző sorozatok: csütörtökön a Szomszédok, pénteken a Dallas és később a Columbo. A tévézés akkori formája egyfajta türelemre tanított az epizódok közötti heti, kétheti kihagyásokkal. A ’90-es évek közepe táján a kereskedelmi csatornák berobbanásával megérkeztek a napi sorozatok, amik már komolyabban odaszögezték a nézőket a képernyő elé. Kezdő fiatal párként az első albérleteink egyikében naivan elhittük, hogy a főbérlő „mindjárt hozza” a konyhabútort (három hónapig csak a csaptelep lógott ki a falból, konyhánk gyakorlatilag nem volt). Mikrózható kaján és melegszendvicsen éltünk. Minden este néztük a CSI: A helyszínelőket, és próbáltuk kitalálni, hogy vajon ki ölte meg az aznap a boncasztalon fekvő áldozatot, miközben lelkesen majszoltuk az illatosan gőzölgő, sonkás-sajtos melegszendvicset. Utólag visszagondolva kissé groteszk volt, sőt szomorú, hogy a Columbóval ellentétben mennyire elidegenített a halál és gyilkosság tényétől ez a fajta nyomozós sorozat. Egy a sok közül.

A Barátok közt fénykorában sokaknál napi beszédtémának számított, ha valaki egy részt kihagyott belőle. Ismertem olyanokat, akik hétköznapi elfoglaltságaik mellett úgy döntöttek, inkább felveszik az epizódokat és hétvégén egyhuzamban nézik meg. Velük kizárólag hétfőnként lehetett beszélgetni az előző heti cselekményről, mert minden más nap már spoilerezésnek számított. A felgyorsult világban kezdtük elveszteni a türelmünket.

Kontrollálatlan kontroll

A sorozatfüggőséget legnagyobb dózisban kétségkívül a pandémia idején kaptuk, amikor jó néhány hónapot négy fal között töltöttünk, és az akkorra már megerősödött, teljesen reklámmentes streamingcsatornák gyakorlatilag egymásra licitálva, az összes részt egyszerre felpakolva kínálták a népszerű sorozatokat, mindenféle műfajban. Trónok harca, Bridgerton, Black Mirror, Succession, Ragnarök, Star Wars és Marvel-összes. Többé nem kellett már várni, sőt, sikerült kiépíteni azt az érzést, hogy a nézőnek kell utolérni a sorozatot és maratonokat futni – pontosabban ülni –, ha szeretne képben lenni és lépést tartani a filmek dömpingével. Az sem utolsó szempont, hogy a legtöbb streamingcsatorna havidíja nagyjából egy mozi ára. Na jó, van, ami egy mozi és egy (szerintem túlárazott) popcorn menü ára, de sokaknak így is megéri, hiszen otthonról, a fotel kényelméből, saját időbeosztásunk szerint fogyaszthatjuk ezeket a tartalmakat – legyen szó sorozatokról, valóság show-król vagy akár a közelmúltban megjelent mozifilmekről. Először úgy tűnhet, kézben tartjuk a dolgokat és mi irányítunk. Tisztelet a kivételnek, aki így született, de hitem szerint egy svédasztalról meg kell tanulni enni, különben a „mindenből csak egy kicsit” nem lesz más, mint masszív önbecsapás.

És ha már az evés metaforájánál tartunk: nem árt résen lenni, nehogy felüsse fejét a digitális bulimia. Mert bizony nagyon könnyű átesni a ló túloldalára, és egyhuzamban úgy végignézni egy sorozatot, hogy utána elszégyelljük magunkat. Amikor az ember például semmibe veszi az alvási szükségleteit, és arra lesz figyelmes, hogy ugyan este kezdte el nézni a szériát, azzal a feltett szándékkal, hogy időben lefekszik, majd jön a csakmégegyrészt–fázis, és hoppá, hoppá, Shakespeare-t idézve „mi fény tör át az ablakon?” – ja, már reggel van… Vagy, hogy nem evett, ivott rendesen, vagy éppen túl sokat nassolt, kortyolgatott filmnézés közben. Merthogy a Született feleségekkel a fehérbor, a Peaky Blinders-szel meg a whiskey csúszik jobban. Kritikus pontok ezek. Lelkizősebb típusú filmfalók enyhe émelygéssel és önutálattal észbe kapnak, és vagy helyre billentik az online-offline élet mérlegét, vagy egy ideig túlkompenzálnak a kötelező teendőikkel. Szórakoz(tat)ás ezen ága, saját felelősségre. Vajon hová fajulhat még?

Persze, ezek csak a szélsőségek, nem törvényszerű, hogy mindenhol így legyen. Eldöntheted például, hány perc a képernyőlimited, és vicces módon visszakaphatod a kontrollt, ha leteszed a kontrollert – vagy a távirányítót.

Kiemelt kép: nőklapja.hu