Lehet, hogy csak én mozgok „rossz körökben”, de az utóbbi időben arra lettem figyelmes, hogy szinte minden ismerősömnek van legalább egy olyan barátja/családtagja/távoli rokona, aki valamilyen oknál fogva, életéből több-kevesebb időt rácsok mögött töltött el. Ami még ennél is meglepőbb, az az, hogy nagyon úgy tűnik (és ez nem hivatalos statisztika, csupán az én személyes megfigyelésem), hogy azok, akik egyszer már bekerültek, hajlamosak újra és újra visszakerülni a börtönbe – bűnismétlés vagy akár visszaesés okán (a visszaesés azt jelenti, hogy a fogvatartott ezúttal egy a korábbinál súlyosabb bűncselekményt követett el).
Bár egészen pontos hivatalos adatokat nem találni, a KSH honlapja szerint „Magyarországon az ezredfordulót követő minden évben megfigyelhető, hogy a közvádas eljárásban elítélt felnőttek több mint négytizede már korábban is volt büntetve”. A Büntető Törvénykönyv a bűnismétlésről szólva különbséget tesz visszaeső, különös visszaeső és a többszörösen visszaeső személyek között, a KSH-nál pedig azt olvashatjuk, hogy országosan a visszaeső bűnelkövetők 56%-a a többszörösen visszaesők közé sorolható.
Felteszem a költői kérdést, mert a nyilvánvalón kívül is létezik rá releváns válasz: mégis miért baj az, hogy viszonylag sokan kerülnek újra vissza a rácsok mögé? Szabó Judit, az Alkalmazott Pszichológia Folyóiratban majdnem tíz évvel ezelőtt azt írta, hogy „a társadalom egyre nagyobb hányada lesz börtönviselt, amely tendencia az ezzel kapcsolatos családi, munkerőpiaci, szociális és egyéb problémákat is növeli”. Azaz bizonyos szinten az egész társadalmunkat és gazdaságunkat is megbéníthatja, ha nem találunk hatékony megoldást erre a problémára.
Közös érdekünk, hogy mindenki a társadalom értékes és hasznos tagja legyen
Gyulán, a Békés Vármegyei Büntetés-végrehajtási Intézet bejáratánál állok, az épület rácsos ablakai egy titkos világot rejtenek előttem. Egy olyan teret, melyet a filmek néha talán túlságosan is misztikusnak festenek le: amolyan rettegetten veszélyes, zavaros belső hierarchia szerint működő, mégis sokakban izgalmat keltő univerzumnak.
Erre kapásból rácáfol az, hogy a portán (hivatalos nevén a személybejárati kapunál) csupa kedélyes arc fogad, a rácsokon túlról, az intézmény folyosóján Uhrin Ilona pártfogó felügyelő mosolyog vissza rám – persze a biztonsági ellenőrzés és a hely különös atmoszférája így is arra késztet, hogy a szokásosnál szabálykövetőbb benyomást igyekezzek kelteni. Bár az épület rideg, fényárban úszó folyosóján sétálva szörnyűséges rémtörténetek helyett inkább régi általános iskolai emlékeim derengenek fel előttem, mégis, akarva-akaratlanul eszembe jutnak Fiáth Titanilla szavai: ő pár éve egy interjúban úgy fogalmazott, a rabok „még egy »luxusbörtönben« is szenvednek”.
És sokan valóban ezt is kívánják nekik.
„Aki rosszat tett, az bűnhődjék!” – mondják. Igen ám, sok esetben viszont a mondat második fele lemarad: tudniillik, hogy még ennél is jobb lenne, ha, miután a bűnös vezeklését elvégezte (értelemszerűen az elzárás letöltésével, a pénzbírság megfizetésével és a többi), szabadulása után mielőbb visszatérhetne a társadalomba, és annak értékes, hasznos és megbecsült tagjává válhatna.
Ha ugyanis ez megtörténne, abból nem csak ő profitálna, hanem mindannyian jól járnánk (banális példákkal szemléltetve: például amiatt, hogy legközelebb ő kézbesíthetné gyorsan és sérülésmentesen csomagunkat, szuper strapabíró kosarat fonhatna nekünk, vagy épp azon a konyhán csillogtathatná tehetségét, ahonnan az ebédünket rendeljük; de ugyanígy sikeresebb lehetne a magánéletében, jobb gyerek, testvér, szülő, társ, és emiatt végeredményben boldogabb ember válna belőle, és kisebb eséllyel szegné meg ismét a törvényt).
Persze, naiv dolog lenne kihagyni ebből a számításból az óvatosságot. „Én sem örülnék, ha valaki feltörné az autómat, hiszen ezzel megkárosítana engem, de ha tudom azt, hogy ez a konkrét ember, mondjuk, azért vette el az élelmiszert a kocsimból, mert nem tud bevásárolni a saját gyerekének, ha ezt megpróbálom megérteni, akkor lehet, hogy könnyebben képes leszek elfogadni, ami történt” – magyarázza Uhrin Ilona, ahogy az intézmény ebédlőjében beszélgetünk. Neki büntetés-végrehajtási pártfogó felügyelőként az a feladata, hogy a fogvatartottakat felkészítse a szabadulásra, valamint hogy a családsegítőhöz hasonló módon segítséget nyújtson a már szabadultak társadalomba történő visszailleszkedésben.
Ebben a börtönben is, mint a többi hasonló intézményben, a dolgozók a szabadulásra való felkészítés során egyéni és csoportos foglalkozásokkal, egyéni esetkezeléssel, valamint készségfejlesztő és munkaerőpiaci ismereteket nyújtó programokkal igyekszenek megelőzni a visszaesést. Amelyik fogvatartott szeretne, akár egy olyan reintegrációs programban is részt vehet, melynek keretében pályaorientációs segítséget kaphat, hatékony megküzdési stratégiákat sajátíthat el, de még idegen nyelvet, vagy
akár egy szakmát is kitanulhat a rácsok mögött.
„Utóbbit kiemelten jó programelemnek tartom, hiszen ennek befejeztével a fogvatartott egy bizonyítványt is szerezhet, így, amikor szabadul, el tud helyezkedni – magyarázza a szakember. – A targoncavezetői képzés például anno igen népszerű volt nálunk, és igenis volt olyan, aki ennek elvégzése után el tudott helyezkedni, most is jó fizetést kap azért, hogy targoncát vezet egy vállalatnál, és a munkáltatója is elégedett vele. Ez a munkáltató megértette, hogy ő azzal segít a legtöbbet, ha munkát ad a börtönviseltnek. És, mivel az emberek általában szégyellik, ha börtönben voltak, kiemelten fontos, hogy aki munkát ad egy börtönviselt embernek, az diszkréten kezelje ezt az információt.”
Sokszor azonban azt láthatjuk, hogy mégsem ez történik. Aki egyszer (vagy többször) hibázott, azt a társadalmunk látszólagosan teljesen kiveti magából (elég csak egy-két hozzászólást elolvasni a közösségi médiában megjelenő bűnügyi hírek alatt), sok szabadultnak pedig, miután kikerül a börtönből, nincs hova mennie, mint vissza abba a közegbe, ami eleve elvárta tőle, hogy bűncselekményt kövessen el – az ördögi kör ezennel bezárul. Fontos felismerés, hogy az ilyen esetekben valódi problémamegoldás nem történik. „Persze az is nagyon fontos, hogy a fogvatartottban felkeltsük az igényt arra vonatkozóan, hogy alkalmazkodni akarjon a társadalmi szabályokhoz, valamint hogy megértse, hogy neki is jó, ha így tesz, és ha elfogadja a segítséget ebben” – teszi hozzá a szakember.
Nagyon fontos a külvilág szerepe
Ha ez sikerül, onnantól a külvilág is feladatot kap a közös munkában: tudniillik, hogy befogadóan forduljon azok felé, akiket valamilyen bűnért legalább egy alkalommal ítélt már el bíróság. „Leginkább azzal segíthetnénk ezen a helyzeten, ha egy kicsit több bizalmat szavaznánk a szabadultaknak – magyarázza a pártfogó felügyelő. – A bűncselekmény elkövetése megtöri a bizalmat, amit nem könnyű helyreállítani. Így tehát a saját védelme érdekében senkit sem kérhetünk arra, hogy sutba dobja előítéleteit és félelmeit, mert az nem lenne reális.”
De akkor mégis hogyan segíthetünk?
„Átlagemberként” például a leginkább úgy, hogy a hétköznapi kommunikáció során vagy az online felületeken – például kommentekben – nem támogatjuk a devianciákkal kapcsolatos társadalmi vélekedések kiéleződését, és előítélettől függetlenül ugyanazokat a társadalmi kontaktusokat ajánljuk meg a hétköznapi érintkezéseink során, mint általában a többi embernek. „Ha például egy hírhez nem fűzünk semmilyen negatív kommentet, már azzal is sokat segítünk” – hangsúlyozza Uhrin Ilona.
Illusztráció (Fotó: Getty Images)
Van, aki életében itt hall először dicséretet
Kicsivel később már Sallai Katalin bv. százados szakpszichológussal beszélgetek a kisváros egyik legforgalmasabb utcájára néző irodájában. Ő elmondja, hogy szerinte már az is nagyban elősegítené a probléma megoldását, ha a büntetés-végrehajtást mint intézményt közelebb hozhatnánk az emberekhez, sokaknak ugyanis az az egyetlen képe a börtönről, amit a filmekben lát – ennek következtében pedig a fogvatartottakat is olyannak (erőszakosnak és félelmetesnek) képzeli, mint amilyennek a mozivásznon mutatják őket. Valójában azonban ez a kép ennél sokkal több dimenziót rejt. „A börtön nem olyan, mint a filmekben, és nem kell félni a börtönviselt emberektől csak amiatt, amit bent láttak vagy tapasztaltak” – magyarázza Sallai Katalin. Csak akkor értem meg, pontosan mire is gondol, mikor körbevezet a körleten.
Nehéz, sokak számára egyenesen lehetetlen megszokni az itteni létet – és nem is feltétlenül amiatt, hogy rosszabb, mint odakint. Jóllehet
vannak olyan fogvatartottak, akik a börtönben tapasztalják meg életükben először, hogy ha valami jót cselekszenek, akkor azért jutalmat, egy-két jó szót vagy bármilyen pozitív visszacsatolást kaphatnak.
„A fogvatartottak nagy része gyermekkorában súlyos traumákat élt át, melyek felnőttként is befolyásolják a viselkedésüket, és sok esetben ezek akár személyiségzavarok kialakulásához is vezethetnek – mondja a pszichológus. – Ugyanakkor önmagában ezeknek a tapasztalatoknak a megélése nem vezet oda, hogy valaki bűnelkövetővé vagy pszichés beteggé válik, a probléma sokkal inkább az, hogy a bűnelkövetők esetében ezek sokszor a felelősségvállalás hiányával, mások hibáztatásával és a szempontváltásra való képtelenséggel párosulnak, aminek következtében nem mérik fel, hogy bűncselekményükkel milyen károkat okoznak másoknak.”
Börtönártalmak
Tetézi a bajt, hogy a fogvatartottaknak sokszor nemcsak azzal a csomaggal kell megbirkózniuk, amit „otthonról hoztak” (ebbe tartozhat a rossz viselkedési mintákon túl akár függőség, személyiségzavar, értelmi fogyatékosság), hanem a börtön a maga zárt rendszerével számos olyan hatást gyakorol rájuk, melyek idő közben befolyásolhatják a személyiségük működését. „A reintegrációs program ennek a pozitív oldala, azonban
számolnunk kell a börtönártalmakkal is, mint például a beszűkülés, a kényszerközösségben való létezés, a rend és biztonság fenntartása érdekében elnyomott döntési lehetőség és így tovább
– mondja Sallai Katalin, hozzátéve, hogy ezek gyakran még a szabadulás után is kihatnak a börtönviselt ember életére. – A szabadultak sokszor nehezen élik meg ezeknek a kötöttségeknek a hirtelen megszűnését, és kezdetben nehezen alkalmazkodnak a civil életben elvárt magatartási mintákhoz.”
Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)
Akik bántalmazottként nőttek fel, azok számára ezen felül nehéz levetkőzni azt a téves berögzülést is, miszerint az ember kizárólag az erőszak útján érhet el bármit az életben (tegyük hozzá: az életellenes bűncselekményeket elkövetők esetében általában ennél összetettebb dologról, legtöbbször súlyos mentális betegségekről is szó van). Mindezen tényezők együttes hatása gyakran okoz depressziót a fogvatartottaknál. „A mi börtönünk előzetes ház, itt letartóztatottak vannak, azaz olyan személyek, akik még nem kaptak ítéletet. Velük tehát még az is előfordulhat, hogy végül nem is ítélik el őket, hiszen nem ők követték el az adott bűncselekményt, de attól még, most éppen itt kell lenniük – magyarázza a pszichológus. –
Bekerüléskor van egy adaptációs időszak, ami nagyjából két és fél hónap, a fogvatartottak ilyenkor élik meg a börtönbe kerülés krízisét, sokukban fogalmazódik meg ekkor az öngyilkosság gondolata.
Nekünk szakemberként fontos megkülönböztetünk a valódi halálvágyat a segélykiáltástól, de mindkettővel foglalkoznunk kell, hiszen az öngyilkossági kísérlet is nagy probléma, segélykiáltás, ami azt üzeni, hogy a fogvatartott a történtek fényében úgy érzi, nem képes tovább így élni.”
Nincs rossz ember, csak olyan, aki rosszat tett
Ehhez fontos megérteni, hogy az intézményben nem kizárólag egykori bántalmazottak vannak: nem kevesen teljesen rendezett családi körülmények közül kerülnek be. Amikor azonban valakit elítélnek, arra a társadalom azonnal ráüti a bűnelkövető bélyegét. Ennek hatására az embernek mindenekelőtt szégyenérzete támad, majd, amikor ráeszmél, hogy nem kellett volna megtennie azt, amit, és sokat gondol arra, hogy a bűnelkövetéssel és a börtönbe kerüléssel cserbenhagyta a családját, elkezdi mardosni a bűntudat is. Ha viszont valakiről bebizonyosodik, hogy mégsem ő követte el, amivel vádolták, és kiszabadul, akkor rá szintén ugyanúgy stigma kerül: a börtönviselt emberé, és ennek következtében a családi kapcsolatai megváltozhatnak, elveszítheti a munkahelyét, egyik napról a másikra bizalmatlanná válhat vele a korábbi közege, végeredményben pedig még az énképe is megváltozhat. Ekkor már nem csak a többiek, hanem saját maga előtt is újra meg kell határoznia, hogy kicsoda is ő valójában.
„Nincs rossz ember, csak emberek vannak, akik bizonyos helyzetekben hoznak döntéseket, és ezek a döntések néha rosszak.
Nem tudhatjuk ezeknek a döntéseknek az okát, de az bizonyos, hogy mindig van a háttérben valamilyen érthető ok. Gyakran rámondjuk egy gyerekre, hogy »rossz gyerek«, pedig valójában csak rosszat csinált, és hasonlóképpen gondolkodunk a bűnelkövetésről is, pedig nem maga az ember a rossz, hanem az rossz, amit tett. Ha ezt megértjük, empatikusabbak lehetünk a szabadult emberekkel szemben – hangsúlyozza Sallai Katalin. – Nyilván van egy határ, amit nem engedhetünk átlépni, felnőttként mindenkitől joggal várhatjuk el, hogy felelősséget vállaljon a tetteiért, ugyanakkor az imént említett gondolat egy jó kiindulópont lehet arra, hogy a szabadult újra visszailleszkedjen a társadalomba. Egy újabb esélyt kaphat, ezzel együtt például munkát is, és, ha lehet, jóváteheti, amit elrontott, valamint a közössége hasznos tagjává válhat.”
Kapcsolódó
Van visszaút a életbe a börtönévek után?
Uhrin Ilona pártfogó felügyelő ezzel egyetértésben azt fogalmazza meg, hogy mindenki részéről fontos, hogy lehetőségeihez és habitusához mérten próbálja megérteni, hogy az adott elkövető életében milyen események vezettek el odáig, hogy megszegte a törvényt. „Legyünk tisztában azzal, hogy a bűncselekmény elkövetői is lehetnek olyanok, akik hibáztak, de lehetőséget érdemelnek a változásra – mondja. – Az embereknek meg kell érteniük, hogy
a fogvatartottak is képesek pozitív változásokra, és támogatásra van szükségük, hogy visszailleszkedhessenek a társadalomba.”
Ha tehát sikert akarunk elérni, akkor közös ügyünkként kell kezeljük a fogvatartottak társadalomba való visszailleszkedését. Fontos, hogy az egykori fogvatartottak, ha szabadulásuk után vissza is kerülnek abba a közegbe, ami bűnözővé tette őket, megtanuljanak nemet mondani bizonyos ottani elvárásokra, a többieknek pedig feladatuk, hogy felismerjék ezt a törekvést, és segítsék őket a jobb útra térésben.
Végeredményben pedig szintén kulcsfontosságú, hogy bízzunk az igazságszolgáltatásban, és higgyük el, hogy igazságot tenni nem a mi feladatunk – így szerencsére nem is a mi felelősségünk. A megtorlás sosem célravezető, és nem is szükséges egymás felett ítéletet mondanunk – ezt meghagyhatjuk a bíróságoknak.
A többit pedig majd elrendezik „odafenn”.
Kiemelt kép: Getty Images
