Egy filmstúdió az 1930-as években elsőként vitte vászonra egy gyönyörű hercegnő, egy gonosz királynő, egy varázstükör és hét törpe történetét. De ez nem az a mese, amire a legtöbben gondolunk. Az első animációs Hófehérkét valójában a szürrealista stílusú Fleischer Stúdió készítette 1933-ban – négy évvel azelőtt, hogy Walt Disney megalkotta volna saját verzióját. Főszereplője pedig a bájos és pimasz énekesnő, Betty Boop volt, aki a modern és független amerikai nők hangját képviselte.
A Max és Dave Fleischer testvérek által megalkotott Betty a jazzkorszak kultúrájának megtestesüléseként robbant be a köztudatba – és azonnal elsöprő sikert aratott. A rajzfilmfigura egyik napról a másikra vált szexszimbólummá, az akkori sajtó pedig olyan hús-vér sztárokhoz hasonlította, mint Greta Garbo – miközben a karaktert ihlető afroamerikai jazzénekesnő nevét hamar elfelejtette a világ.
Esther Lee Jones, Betty Boop (egyik) megihletője
Esther népszerű előadóművész volt a ’20-as évek végén. Rendszeresen fellépett a harlemi Cotton Club színpadán, a kabarédalok sorai közé pedig olyan jellegzetes, védjegyévé váló mondatokat ékelt, mint például a „Boop oop a doop”.
Az 1900-as évek elején aligha létezett olyan gyermekvédelmi törvény, ami szigorúan korlátozta volna a kicsik nyilvános színpadi szerepeltetését. Akkoriban a legkeresettebb előadások főszereplői egytől egyig gyerekek voltak, akiket a népszerű sztárok aprócska változataként hirdettek meg a színházakban, mivel a közönség sokkal szívesebben váltott jegyet a „miniatűr Florence Millsre”, mint egy olyan gyermekszínész előadására, akit egyáltalán nem ismertek.
Mivel Esther Lee Jones korai éveiben sikeres gyerekszínészként tevékenykedett, eladhatósága szempontjából kulcsfontosságú volt, hogy minél tovább „gyermeki” maradjon. Életkorát szándékosan titkolták a nyilvánosság előtt, így pontos születési dátuma máig kérdéses (a legtöbb forrás szerint 1918 környékén láthatta meg a napvilágot Chicagóban). Az 1920-as évek közepén, amikor nagyjából 4 vagy 6 éves lehetett, megnyerte élete első díját egy charleston-versenyen, ahol tánctudásával nyűgözte le a közönséget. Sikere a tehetséges gyermekszínészeket oktató Lou Bolton színházi ügynök figyelmét is felkeltette, aki Florence Mills amerikai kabaréénekes, táncos és humorista képére kezdte megformálni a kicsi Esthert.
Esther Lee Jones Baby Esther művésznéven vált igazán ismertté – bár ez csak egyetlen név a sok közül, hiszen rendszeresen szerepelt Farina’s Kid Sister, L’il Farina, Lil’ Esther, Little Esther, Little Florence Mills, Young Flo Mills és Miniature Florence Mills néven is az akkori plakátokon. Mire 1928-ban New Yorkba érkezett, több tucat néven vált ismertté szerte az országban, miközben anyakönyveztetett nevéről aligha hallott a világ.
Ugyanezen év júniusában William Jonest, Esther édesapját, és Lou Boltont is letartoztatták, mivel engedély nélkül szerepeltették az akkor körülbelül 9 éves kislányt. A gyermekszínészek szinte semmilyen jogi védelmet nem élveztek akkoriban, és nem számított illegálisnak, ha alkoholos italokat felszolgáló klubban tartózkodnak. Az viszont törvénytelennek minősült, ha mindez engedély nélkül történt, így az apát és a menedzsert is pénzbírságra ítélték.
Annak ellenére, hogy Bolton kétes hírnévre tett szert, képes volt Esther New York-i sikerét európai turnéra váltani 1929-ben. Mint oly sok afroamerikai művész az ’20-as években, Esther is olyan lehetőségekhez jutott Európában, melyeket bőrszíne miatt az Egyesült Államokban aligha érhetett volna el. Bár a lány és menedzser útjai hamar elváltak, miután édesanyja, Gertrude Jones visszaéléssel és lopással vádolta meg a férfit.
A lányt ezután családi tolmácsuk, Sidney Garner vette a szárnyai alá Franciaországban. Irányítása alatt hamar felvirágzott Esther karrierje: az európai sajtó a kor legnépszerűbb gyerekszínészeként emlegette, rendszeresen fellépett a spanyol, a norvég és a svéd királyi családok előtt, telt házas műsorokat adott a Moulin Rouge-ban és a Scalában. Mivel több nyelven beszélt, és dalait is az éppen aktuális ország anyanyelvén adta elő, Esthert hamar megszerette az európai közönség. Svéd rajongói egyszer egy stockholmi étteremben is megvédték, ahol a tulajdonos bőrszínére hivatkozva tagadta meg tőle a kiszolgálást. A közfelháborodás olyan nagy volt, hogy az éttermet nem sokkal később végleg bezárták.
Amikor Sidney Garner a ’30-as évek elején megbetegedett, Esther visszatért Amerikába. Annak ellenére, hogy Európában és Dél-Amerikában hírességnek számított, hazája szinte teljesen megfeledkezett róla, külföldi sikereiről pedig csak az afroamerikai lapok tudósítottak. Mivel időközben fiatal nővé érett, Baby Esther néven – amire gyakorlatilag hazai karrierjét építette – többé már nem tudta lázba hozni a közönséget. Míg felnőtt sztárokat imitáló aprócska gyerekként megtöltötte a Cotton Club nézőterét, addig önmagát képviselve már csak háttértáncosaként állhatott színpadra, mígnem 16 éves korában végleg visszavonult. Hogy mi történt vele ezután, arról aligha maradtak feljegyzések. Távozásának oka és későbbi életútja rejtély – akárcsak Connie Converse eltűnése, aki szintén a társadalmi egyenlőtlenségek martalékává vált.
„Boop oop a doop”
Helen Kane 1934-ben (Fotó: Otto Dyar/Hulton Archive/Getty Images)
Helen Kane, egy népszerű énekes-színésznő New Yorkban látta először Baby Esther előadását még 1928-ban. Az egyedi előadásmód olyan nagy hatással volt rá, hogy az úgynevezett „Boop oop a doop” scat-szöveget saját műsorszámaiba is beépítette. De ugyanebben az évben Max Fleischer animátor is tiszteletét tette Esther egyik előadásán. Akkoriban még senki sem sejthette, hogy ez a két, látszólag egymástól független esemény bizonyítékként szolgál majd az 1934-es Helen Kane kontra Max Fleischer perben. Történt ugyanis, hogy Kane azt állította, Fleischer róla mintázta Betty Boop karakterét és előadásmódját, amiért a nő jogdíjat követelt.
A scatting, azaz a hagyományos dalszövegekbe, illetve azok helyére értelmetlen szavakat vagy vakszövegeket illesztő improvizációs énektechnika önmagában nem volt új felfedezés Kane számára. A scat-éneklés módszerét valójában a korszak ikonikus alakjai is alkalmazták jóval Kane előtt, a perben ráadásul Esther fellépéséről készült korábbi felvétel szolgált bizonyítékul, ahol az elhíresült „Boop oop a doop” is elhangzik, mint sajátos scat-szöveg. A perben Clara Bow, Gertrude Saunders, Edith Griffith, a Duncan Sisters, a Watson Sisters és Chic Kennedy énekesnők is Kane ellen tanúskodtak, akik állították, hogy a nő őket is lemásolta. Kane nem tudta bizonyítani, hogy az általa képviselt előadói stílus csak rá jellemző, a felvételek és vallomások alapján a bíróság pedig Fleischer javára döntött.
Esther és Betty öröksége
A Fleischer Stúdió később elismerte, hogy más korabeli énekesnők vizuális megjelenése ugyan hasonlíthat Betty Boop karakteréhez, de a szóhasználat („Boop oop a doop”) Esther Lee Jonestól származott. Ami magát Jones-t illeti, nincs arra utaló bizonyíték, hogy tanúskodott volna a tárgyaláson, mivel addigra eltűnt, hollétét pedig betegeskedő menedzsere, Sidney Garner sem tudta pontosan meghatározni.
A Helen Kane és Max Fleischer közötti per évtizedekig tartó találgatásokhoz vezetett Betty Boop származását illetően. „Igaz az az elképzelés, hogy Betty Boop a korabeli jazzkorszak kultúrájából fejlődött ki, de lényeges hangsúlyozni: őt nem egyetlen előadóművészről mintázták.
Fontos megkülönböztetni a korszak kollektív kreativitását és stílusát az egyéni előadóművészektől, akik megteremtették ezt a csodálatos korszakot, és akiket Betty Boop is megtestesít. Lehetetlen lenne egyetlen tehetséget kiemelni közülük, mint a karakter egyedüli megihletője”
– mondta Mark Fleischer, Max Fleishcer unokája.
Bár Esther személyesen nem volt aktív az ügyben, hatása a műfajban mindmáig érzékelhető, és maga Betty Boop is szerepet játszott abban, hogy az afroamerikai jazzénekesnők iránti nyitottság megugrott egy olyan korszakban, ahol elnyomni kívánták a művészetüket.
Kiemelt kép: YouTube
