Az évszakindító hónapok a kedvenceim. Decemberben az ünnepáradat kezdetét, a behúzódást, elcsendesedést, adventi fényeket, márciusban az ébredő tavasz illatát, a virágba borulást, szeptemberben az ezerszínű hulló faleveleket és az iskolába való készülődést élveztem mindig is. A szeptember a kedvenc újrakezdő hónapom, számomra kicsit olyan, mint másoknak a január – egy új időszámítás kezdete. Valamiért úgy alakult, hogy minden évben szeptemberben történt valami változás az életemben: egy új kapcsolat, albérlet, munkahely vagy képzés formájában. Ha még misztikusabb analógiát akarnék találni azt, mondanám, hogy szeptember az év 9. hónapja, tehát valami új dolog születése van készülőben.

Aki kisgyereket nevelőként, nagyszülői segítség nélkül éli meg a nyarakat, pontosan tudja, mennyivel nehezebb időbeosztással járnak a nyári hónapok, mint a klasszikus tanévek. Felváltva kell felhasználni az éves szabadságot, hogy a kicsik ne maradjanak egyedül, de közben jó lenne valamennyi időt együtt is tölteni családként – netán egy-egy meghosszabbított hétvégével, nyaralással megspékelve. Ha ez nem megoldható, és ahol nincs lehetőség non-stop táboroztatásra vagy nincs kertes ház, aminek az udvarán egész nap ellehetnének a gyerekek,

a kb. 75-80 vakációs nap megszervezése két dolgozó vagy egyszülős családmodell esetén néha komolyabb kihívást jelent, mint teljesíteni a Játék határok nélkül akadálypályáit.

 (Akinek e tévéműsor címe nem mond semmit, javaslom, keressen rá a YouTube-on.)

BTS – azaz vissza az iskolába

Csak nem rég tudtam meg mit is takar a gyorséttermi láncok kínálatában időről időre felbukkanó BTS ajánlat. A rövidítés azt jelenti: Back To School, azaz vissza az iskolába, és általában diákoknak és tanároknak nyújt kedvezményt. Rengeteg szórakoztató mém is készült az első napon iskolakezdést ünneplő anyákról és apákról, és ciki, nem ciki, vállalom, magam is erősítem a szezonális chai vagy pumpkin spice lattéval önjutalmazók táborát. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy nem szeretünk a saját gyerekünkkel lenni, hanem egyszerűen örülünk annak, hogy minden közösen töltött boldog pillanat mellett sikeresen teljesítettük az elmúló nyár kihívásait. Is.

Ér elismerni ezeket az aprónak tűnő, hétköznapi győzelmeket még úgyis, ha egy olyan világban élünk, ahol ezt a multitasking feladatmegoldást legtöbben alap elvárásnak tekintik. (Egyébként a kisgyerekkel élők pontosan tudják, hogy a közösségbe visszatérve két-három héten belül úgyis újra otthon lesznek a gyerekek az aktuális influenza miatt. Mi is épp ezt éljük. Jeee…)

Illusztráció: Freepik

De visszakanyarodva a szeptemberhez, minden évben büszkeséggel tölt el, ahogy látom, miként cseperednek a gyerekek, hogyan tesznek meg egy újabb lépcsőfokot az életben: bölcsiből oviba, oviból suliba. Együtt választottuk ki a tanszereket, ceruzákat, tollakat, füzeteket és a hozzá passzoló füzetcímkéket. Egyáltalán nem mindegy ám, hogy a süni, kutya, cica, Disney-hercegnő melyik tantárgyat jelöli – ezek éppoly létfontosságú döntések egy elsős, mint egy felsős életében. Már a suli előtt néhány nappal elkezdtük a ráhangolódást a visszatérésre, mert szerintem fontos, hogy inkább kellemes izgalommal semmint lehajtott fejjel kullogjanak be szeptember elsején az évnyitóra.

Szabadon választott kötelező

Bár a diákéveim alatt semmi különös nem történt, tulajdonképpen szerettem iskolába járni, tanulni. Azt hiszem, legbelül mindig úgy éreztem, hogy ha nem tanulok, lemaradok valamiről, de ezt a belső késztetést mégsem kényszerként éltem meg, inkább a kíváncsiság hajtott. Egyszerűen minél több(féle) tudásra vágytam. Így később, már felnőtt fejjel is az a furcsa bogár maradtam, aki nem a plafont nézve, nyöszörögve sóhajtozik, ha a munkahelyén lehetőség adódik egy-két napos (vagy hosszabb) tréningre, képzésre, workshopra. Igyekszem nyitott maradni az új dolgokra.

Sok év alatt fogalmazódott meg bennem a bevezetőben említett mondás valódi bölcsessége: tanulni nem csak intézményi keretek között lehet, ráadásul az élet maga dobálja élénk a különböző házi feladatokat.

A kisebb gyermekünket sajnos nem a közelebbi, hanem egy tőlünk utazási időben sokkal távolibb intézménybe vették fel, ezért a mi őszi leckénk egy új időbeosztás kialakítása. Szerencsére a kooperációs képességünket nagyban fejlesztette a két évvel ezelőtti kötelező karanténidőszak, amikor az alig 50 négyzetméteres albérletben mindannyian egyszerre voltunk egy szobában.

A kétszobás lakást nagyjából úgy kell elképzelni, hogy van a gyerekszoba, és van a másik szoba, ami a nappali, ebédlő, háló, tanuló és dolgozó szoba – egyben. Egy átlagos napunk úgy nézett ki, hogy a férjem az egyik sarokban home officeban, fülessel a fején, félordítva meetingelt, én a nagyobbik gyerekemmel kb. napi 8 órában tanultam (írást, olvasást, matekot, környezetet – mert nem vagyunk szaktanárok, szülőként mindenhez érteni kell) az ebédlőasztalnál, miközben akkoriban két munkahelyen dolgoztam egyszerre, és nem ritkán persze egy időben lett volna online értekezlet. Ezalatt a kisebbik gyerekem folyamatosan bújt és hívott, hogy „gyere játszani”, ráadásul online tartottak volna gyógytornát… A mosogatás általában estére maradt, a főzésről ne is beszéljünk.

Biztos vagyok benne, hogy amit most leírtam, az sokaknál hasonlóképpen zajlott, tehát egyáltalán nem vagyok egyedül a nehézségek leküzdésében, mégis örülök annak, amit akkor családilag megtanultunk: az együttműködést, a képességet, hogyan ne nyírjuk ki egymást (értsd jól), az elvégzendő feladatok priorizálását és egy viszonylag élhető időbeosztást. Ezt a fajta tudást nem kértük, mégis megkaptuk.

Nebuló nosztalgia

Pár nappal az idei iskolakezdést követően, miután bekísértük a gyerekeket, egy digitális inklúzióról szóló szakmai fórumon vettünk részt a férjemmel. A rendezvényt a CEU (Central European University) épületében tartották. Amikor a teljesen akadálymentes épületbe beléptünk (ok, kerekesszékkel begurultunk), elkapott a nosztalgikus hangulat a főiskolás éveink iránt. Annak idején ugyanis közel sem volt olyan egyszerű a továbbtanulás az oktatási intézmények járhatóságát tekintve, és gyakorlatilag gombhoz kerestünk kabátot. Ugyan Budapesten belül közlekedtünk, így is több mint kétórás utazást, és három átszállást jelentett csak az odajutás. Azóta

az online oktatás ugyan megkönnyít jó néhány dolgot, és sokkal elérhetőbb lett minden, mégis maradt valami különös varázsa az offline (vagy legalább hibrid) tanulásnak.

Most erre a fórumra korán odaértünk, és feltérképeztük a környező utcákbeli kávézókat, majd miután magunkban mindet megvétóztuk, végül a CEU földszinti büféjében, lágy zene kíséretében úgy fogyasztottunk el mosolyogva egy-egy kávét, mintha a világ legjobb randiján lennénk. Ezután beültünk a terembe. Hiszem, ha elég nyitottak és figyelmesek vagyunk, minden embertől tanulhatunk valamit, és egy ilyen tudásmegosztó eseményen ez halmozottan igaz. Szinte kedvem lett újra főiskolára menni.

Kiemelt kép: nőklapja.hu