„Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség.”A világirodalom egyik leghíresebb mondata Jane Austen Büszkeség és balítélet című művének kezdősora, melyet olvasva azonnal beugranak a múlt párkeresési hagyományairól szőtt elképzeléseink, pedig már jóval a lehetetlent nem ismerő matriarcha, Mrs. Bennet előtt is akadtak a valóságban hivatásos kerítők.
Az angol házasságközvetítés kezdetének Henry Robinson merész vállalkozását tekintik, kinek tevékenységei elsősorban a megfelelő házastárs megtalálására irányultak a brit fővárosban, ám ez csupán elméletben hangzik romantikusan.
A föld, a vagyon és a státusz öröklését biztosították a friggyel, mely csak a legritkább esetben hasonlított Elizabeth Bennet és Mr. Darcy idilli románcához.
De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük inkább a világ talán első dokumentált közvetítőjével, aki a Biblia lapjain tűnt fel és úgynevezett tevepróba alá vetette a leendő szerelmeseket, akiknek a történelem során még ennél is különösebb dolgokat kellett elszenvedniük, ha meg szerették volna találni szívük választottját.
Eliézer szerint fontos, hogy az ara jó erőben legyen
Pedro Orrente olajfestményén Ábrahám elküldi Elizier-t, hogy keressen feleséget Izsáknak. Fotó: DeAgostini/Getty Images
Ki gondolta volna, hogy Ábrahám próféta idejében is elkélt kupidó küldöttjeinek segítsége, márpedig Eliézer, pontosabban Izsák és Rebeka találkozásának története erre enged következtetni. Eliézer (kinek neve ma egy keresztyén társkeresőt is takar) Ábrahám szolgálójaként vetette próba alá a próféta fiának, Izsáknak jövendőbeli jelöltjeit, pontosabban a kút vizéből merítő Rebekát, akit megkért, mind a tíz tevéjüknek hordjon fel vizet a forrásból. Imája, melyben vonzó, mégis munkaszerető leányt kért Istentől Izsák számára, úgy tűnik, azonnal meghallgattatott, ám a későbbiekben ennél már többre volt szükség – legalábbis így gondolták –, ahhoz, hogy valaki ráleljen a vágyott igazira.
Mindent a görög házasságközvetítők irányítottak
Az ókori Görögország főként női házasságközvetítői nem bízták pusztán isteneikre a párkeresést, távirathordozóként, vagy ahogy magukra utaltak, promnestriaként vezették a tárgyalásokat a házasodni kívánó felek családjai között. Az eljárást ők maguk kezdeményezték, ahogy a küldemények is általuk jutottak el a címzetthez, miközben személyes véleményükkel erősen hatottak a reménybeli menyasszonyokra és vőlegényekre. Egyes párok a procedúra során még csak nem is találkoztak az esküvő napjáig, az irányítás az első megkereséstől a potenciális ajánlatokon át a családok közötti tárgyalásokig végig a promnestriák kezében maradt.
Az ősi Kínában a fecskék diktálták a tempót
Fotó: Walt Disney Pictures
Ha a Disney-meseként újraéledő Mulan legendájára asszociálunk, azt gondolhatnánk, a tücskök bírhattak ilyen hatalommal, de a kínai házasságkötési hagyomány szerint valójában a termékenységhez kötődő tavasz hírnökei, a fecskék hirdették a szezon kezdetét. A mesében is feltűnő házasságszerzők számára a madarak érkezése egyet jelentett az isteneknek szánt áldozatokkal, melyek a fiatalok egymásra találását hivatottak bebiztosítani. A fecsketojás a termékenység, a nemesség eszméjéhez kötődött, ugyanis a mitológiai történet szerint Jiandi, aki a Sang-dinasztia megalapítója lehetett, állítólag egy égből pottyant fecsketojás elfogyasztása után hozta világra a család első leszármazottját.
Japánban az orgiák biztosították a társkeresést
Japánban kevésbé romantikus megoldásokhoz folyamodtak, az utagakiként vagy másnéven kagaiként emlegetett rituális összejöveteleken engedték szabadjára gátlásaikat: a hegytetőn találkozó falusiak énekeltek, táncoltak, ettek, ittak és intim kapcsolatot létesítettek a tavasz és az ősz kezdetének ünneplésére.
A vad rítusok mellett aligha volt szükség hivatásos társkeresőre, a fiatalok a ledér orgiák közepette udvarolhattak egymásnak, melyek végeztével a nők választhattak vagy utasíthattak el bármilyen kérőt.
A leendő hitvesek szerelmi záloggal ígérték meg egymásnak, hogy ez több volt puszta testiségnél, sőt, a szentimentálisabb férfiak még dalversenyben is bizonyíthatták szándékaikat.
Az ágyig kísértek az azték párkeresők
Egyes közösségekben a házasságközvetítők szerepe messze túlmutatott azon, hogy teázni invitálták a családok tagjait. Az azték társadalmakban a házasságközvetítői szolgáltatást jogszerűen nyújtották az erre szakosodott idősebb hölgyek cihuatlanque név alatt. A cihuatlanque ténylegesen ki is házasította azokat a párokat, akiket sikeresen összeboronált egy szokatlan rituálé segítségével, mely során a vőlegény ingét a menyasszony ruhájához kötötték. Az ünnepélyt követően a társkereső asszonyok egészen az ágyig kísérték az ifjú párt, ám az, hogy ez pontosan mit takar, szigorú felügyeletet vagy ártatlan nászágyi tanácsokat, nem derül ki egyértelműen a történelmi leírásokból.
Viktoriánus házassági piac elsőbálozókkal
Fotó: A Bridgerton család, Netflix
Bár a régenskor és a viktoriánus kor két eltérő időszakot jelöl az angol történelemben, hiszen más-más uralkodóhoz köthetők (míg a régenskor az 1811 és 1820 közötti időszakot jelöli, amikor IV. György brit király uralkodott, addig a viktoriánus kor Viktória királynő trónra lépésétől tartott 1901-es haláláig), a (kvázi) régenskorban játszódó Bridgerton sorozatból van némi fogalmunk az elsőbálozók pazar debütálásáról. A fehér buggyos ruhák, égbe meredő tollak és földig érő csipkék alatt általában huszonegy esztendős, iskolázott angol lányok lapultak, akik húsvét táján házasulandó nőkként mutatkoztak be az előkelő társaságnak. A házasságkötés szezonját nagyszabású bevonulásuk nyitotta, ám augusztus 12-ig tartó ”vadászatuk” során segítségül melléjük szegődtek az ambiciózus édesanyák is, akik egytől-egyig a legjobb partit kívánták összehozni leánygyermeküknek.
1960-ra már itthon is megjelentek a tudományos tesztek
Egy évszázaddal később a párkeresést már egy egészen másfajta racionalitás irányította – a felek az éves járadék és a makulátlan hírnév helyett inkább arra voltak kíváncsiak, a tudomány állása szerint kivel alkotnának tökéletes párt. A Tinder korában azt hihetjük, a 2000-es évek számítanak a modern társkeresés fénykorának, de ha közelebbről megnézzük ezeket az 1920-as évekbeli empirikus teszteket, akkor megváltozik a véleményünk. A Science & Invention című 1924-es folyóiratban közölt cikk szerint
a kissé futurisztikus felmérés során pulzusteszt, izgalom- és szagpróba, továbbá egy extra meglepetés, általában váratlanul leadott pisztolylövés döntött arról, a házaspárok megrémülnek-e az együttélés kihívásaitól.
Magyarországon erre először az 1960-70-es években nyílt lehetőség egy jóval diszkrétebb és biztonságosabb személyiségi teszt formájában, melyet a Négy Évszak Házasságközvetítő Szolgálatnál végezhettek el az elszánt egyedülállók, de az interneten időről-időre szembejönnek a századelő frappáns újsághirdetései is, melyekben a tehetős földbirtokosok kifogástalan múltú úrilányt, vagy épp intim barátságot nyújtó özvegyasszonyt kerestek.
Henry Robinson irodanyitása óta – de valószínűleg már előtte is –, kutatók, pszichológiai szakemberek és más tudományterületekről érkező tudósok próbálták feltárni a sikeres társközvetítés rejtélyét, és úgy tűnik, ezek az irodák napjainkban újra fénykorukat élik. Az internet bizonytalan zegzugai helyett társkereső coachok, párkapcsolati tanácsadók és csábító mesterek segítenek ellavírozni a szerelem modern útvesztőiben, és talán nekik köszönhetően hamarosan újra felvirágzik a társközvetítők iparága – bár mindenki nevében reméljük, mesterkedéseikhez nem a történelem fortélyaiból merítenek majd ötletet.
Kiemelt kép: Getty Images, nőklapja.hu
