Már évek óta Magyarországon a legmagasabb a fogvatartottak aránya a lakossághoz képest az EU-ban, és az elmúlt 33 évben soha nem voltak annyian börtönben Magyarországon, mint napjainkban. „A fogvatartási körülményekkel kapcsolatban azt a legfontosabb szem előtt tartani, hogy a legtöbb ember, aki most börtönben van, ki fog jönni valamikor, a szomszédaink lesznek, és a szülői értekezleten is találkozni fogunk velük. Mindannyiunk érdeke tehát, hogy ne essenek vissza, ne kövessenek el újabb bűncselekményt – szögezi le Krámer Lili. – Fontos lenne tudnunk, hogy nem csak a börtönbüntetés létezik mint szankció, és ha az alternatív megoldások jól működnének hazánkban, kevesebben kerülnének börtönbe. Ez azért is számítana sokat, mert a túlzsúfolt börtönökben automatikusan elromlanak a körülmények, ami ellehetetleníti a reintegrációt, ez pedig végső soron nemcsak az érintett családoknak, hanem mindannyiunknak rossz.”
Krámer Lili (Fotó: Magyar Helsinki Bizottság)
Mégis, erről mintha vajmi kevés szó esne a mindennapjaink során. Pedig ha hihetünk a statisztikáknak, akkor egyre több magyar családot érint ez a probléma – és, ahogyan a kriminológus is mondja, ebbe nemcsak a fogvatartottak és az ő hozzátartozóik, hanem bizonyos szinten mindannyian beletartozunk. Szakértőnk szerint ez azonban nem mindenhol okoz akkora gondokat, mint nálunk, szerinte ugyanis jól működő ellátórendszer mellett létezhet egy emberséges és hatékony büntető igazságszolgáltatás. „Napjainkban nemcsak az okoz gondot, hogy a magyar szociális, mentálhigiénés és gyermekvédelmi intézményrendszer egyaránt romokban hever, hanem az is, hogy nincsen valódi törekvés arra vonatkozóan, hogy hatékonyabb, a céloknak megfelelőbb börtönöket működtessünk. Az igazságügy is végtelenül átpolitizált, holott a legtöbb dilemma megoldása szakmai hozzáértést, odafigyelést, az érintettek iránti érzékenységet igényelne. Nem dönthet a szakma, a döntéshozók pedig nem hallgatják meg az érintetteket. Ha mégis változtatnak valamit a büntető igazságszolgáltatásban, azt jellemzően az úgynevezett exkluzív vagy kirekesztő kriminálpolitika jegyében teszik, azaz nincsen igazán jelen a nyilvánosságban az, hogy mi történik a börtönökben, mi a helyzet a pártfogó felügyelőkkel.
Ez a rendszer egyre inkább magára marad, mint »világ a világban«, elszigetelten működik a társadalomban, ez pedig nagy mértékben megnehezíti a munka lényegét, a reintegrációt”
– magyarázza a kriminológus.
Pedig az embereket nagyon is érdekelné, mi történik azzal, aki valamilyen bűncselekményt elkövet, így az is, hogy milyen az élet rácsok mögött. Erről tanúskodnak az olyan, börtönökben játszódó mozifilmek sikerei, mint A remény rabjai vagy A bárányok hallgatnak, de például az a kérdezz-felelek fórumbejegyzés is, melyben idén nyáron egy büntetés-végrehajtási intézményből szabadult, reintegrációs őrizetben tartózkodó magyar nő mesélt a börtönben eltöltött mindennapjairól.
Elzárt világ
Ez utóbbi már csak amiatt is igen jelentős, mert ebbe a rejtett világba még újságíróként is viszonylag nehéz bepillantást nyerni. Hiába van szó egy fontos, mindannyiunkat érintő közügyről, nagy kihívás nyilatkozó szakembert találni. Mindenképpen szerettem volna beszélgetni például a vármegyei kormányhivatal igazságügyi osztályának vezetőjével – a megkeresésemre azonban az azóta eltelt több mint két hónap alatt sem érkezett semmilyen hivatalos válasz a feletteseitől. Időközben ismerősökön keresztül jutottam el az emberi jogokkal foglalkozó civil szervezetnél dolgozó Krámer Lilihez. Kezdeti nehézségeimről a transzparencia jegyében őt is tájékoztattam, meglepődésemre azonban elmondta: az én esetem egyáltalán nem egyedülálló.
Kevesebb tabut – több empátiát és párbeszédet!
Legtöbbünknek minden bizonnyal valóban nem a fentebb említett, börtönt kiváltó, alternatív szankciók (közérdekű munka, pénzbüntetés, foglalkozástól, járművezetéstől vagy sportrendezvények látogatásától való eltiltás, és a többi) jutnak eszébe, ha büntetésről van szó. „A jól működő büntető igazságszolgáltatáshoz az is hozzátartozik, hogy a lakosság érti, hogy milyen büntetések léteznek, és hogy ezek hogyan működnek. A skandináv rendszerek azért is olyan sikeresek, mert ott minden egyes laikus szereplőt felnőttként kezelnek. Egy korábban nálatok megjelent cikk ennek ritka jó hazai példája volt, ugyanis abban nyilatkoztak azok a szakemberek, akik az elmondásuk alapján emberségesen, magas szakmai standardok szerint végzik a munkájukat. Ilyen emberekre van szüksége minden jó, újrakezdés-központú börtönrendszernek. A lakosságnak pedig arra, hogy bepillantást nyerhessenek ebbe a világba, megismerhessék azt. Reményt ad, hogy a gyulai börtönben ilyen szakemberek dolgoznak. Jó lenne, ha az ő hozzáállásuk lenne általános, és a vezetőség is ezt közvetítené az egész börtönrendszerben” – véli a szakember. Az viszont, hogy mindez hogyan valósulhatna meg a gyakorlatban, igen összetett kérdés.
Mítoszok és stigmatizálás
„Azt látjuk az érintetteken, hogy számukra a legnehezebb az egészben, hogy viselniük kell azt a stigmát, amivel a bűnelkövetés jár. Ez pedig egyáltalán nem csak az elítélteket érinti, hanem az ő bűntelen hozzátartozóikat, köztük a gyerekeket is, azaz a történtek fényében az egész családot jelentős negatív következmények érik. Ezen kívül a közbeszédben káros mítoszok is terjednek, sokszor
úgy tűnhet, hogy a börtönben fogvatartott elítéltek többsége erőszakos bűnelkövető, miközben toronymagasan a lopás miatti bekerülés a leggyakoribb.
Mindez ellen a Fogvatartottakat és Családjukat Képviselő Csoporttal (FECSKE) úgy küzdünk, hogy abban támogatjuk az érintetteket, szólaljanak meg az ügyükben, meséljék el a környezetüknek, vagy akár a nyilvánosságnak, milyen megtapasztalni a szerettük börtönbüntetését. Erre példa az Otthon várunk! című videósorozat, amelyben nők mondják el, hogyan érintette őket hozzátartozójuk fogvatartása. Ezen túl rengeteget segítene az is, ha a büntető igazságszolgáltatás intézményei nyitnának, így például a börtönök, a bíróságok és a pártfogó felügyelet, és a szakemberek maguk mesélhetnének a munkájukról, arról, hogy mi történik a bűnelkövetőkkel és így tovább – sorolja a lehetőségeket. – Nem könnyű, ugyanakkor nemes feladat olyan embereknek segíteni, akik bűncselekményt követtek el, jó lenne többet tudni erről. Sok embert érdekel ez a téma. És az is jó lenne, ha a szakemberek szabadon nyilatkozhatnának, és ehhez nem kellene külön engedélyt kérni.”
Az előző cikk kapcsán is felmerült, hogy a fejlődés első lépéseként
le kellene bontani a börtönök köré felvont szó szerinti és szellemi-lelki értelemben is vett magas, drótkerítéses téglafalakat.
„Ezek a falak az ott dolgozókra is nagyon erősen hatnak – véli Krámer Lili. – A börtön zárt intézmény és egyértelműen nehéz környezet. Magával hordozza az agressziót, az erőszakot, traumákat, és nemcsak a fogvatartottak, hanem az ottani szakemberek is ebben a bezártságban töltik minden napjukat. Őket is segítené, ha kapnának némi külső segítséget. De, ahhoz, hogy jobban működjenek hazánkban a börtönt kiváltó, alternatív büntetések, a most a Miniszterelnökség alá rendelt pártfogó felügyelőket szintén meg kellene erősíteni.”
Nem a család bűne, de a család büntetése
Krámer Lili szerint tehát a jelenlegi rendszer szinte minden érintett számára gondokkal teli – különösen szenvednek azonban a fogvatartottak és családjaik. Gondoljunk csak például bele, hogy egy 2019-es parancsnoki utasítás értelmében a börtönök látogatófogadói szobáiban ma is plexifal választja el a fogvatartottat a látogatójától – így ők értelemszerűen nem foghatnak kezet, nem érinthetik, ölelhetik vagy puszilhatják meg egymást. „Ezt hivatalosan azzal indokolták, hogy túl sok tiltott tárgy jutott be az intézménybe, ugyanakkor fontos azt is látni, hogy 2020-ban, a Covid-lezárások idején, még mindig bejutott a tiltott tárgyak több mint 60 százaléka, ebből pedig mi arra következtethetünk, hogy nem kizárólag a fogvatartottak családjai működtethetik a börtön informális gazdaságát – mondja. – Az általános plexit mi elfogadhatatlannak tartjuk, hiszen minden szakmai ajánlás szerint, amennyire csak lehet, elő kell segíteni a jó családi kapcsolatok megtartását, mert azok hatékonyak a bűnismétlés megelőzésében.”
Ennek megvalósulását viszont az is nehezíti, hogy manapság nagyon kevesen kapnak itthon kimenőt (ezerből mindössze egy fő) a börtönből, jóllehet ez is rendkívül fontos lenne reintegrációs szempontból. Krámer Lili azonban számos külföldi országbeli börtönben járt már munkája során, és más európai országokban azt tapasztalta, hogy a családi kapcsolattartásnak jóval nagyobb tér jut, a legtöbb rendszerben létezik a házastársi beszélő intézménye, de a jó magaviseletű fogvatartottak akár családi hétvégéket is engedélyeznek az erre kialakított lakóhelyiségekben.
A magyar rendszer sajátos gyengeségei mellett azonban az erősségeit is jól látja a szakértő. „Büszkék lehetünk arra, hogy a 19. századból jövő nagyon komoly hagyományai vannak Magyarországon a büntetés-végrehajtásnak mint önálló, a pedagógiához közel álló szakmának. A börtönépítések aranykora viszont nem most volt, nem szabad elfelejtenünk, hogy vannak olyan épületeink, melyek majdnem 200 éve börtönként funkcionálnak. Közöttük a balassagyarmati a legrégebbi, ami történetileg érdekes, mivel az akkori kor legmodernebb szellemében, eredetileg is börtönnek épült, viszont ez mégiscsak 200 évvel ezelőtt volt, az épület ma már finoman szólva sem tekinthető modernnek – magyarázza a szakember. – Ma már általánosságban mást gondolunk az emberről, a bűnelkövető emberről, a felnőttek pedagógiájáról. Míg 200 évvel ezelőtt a büntetés célja a megtorlás volt, ma már
kriminológiai kutatások azt mutatják, hogy sokkal többet várhatunk az olyan beavatkozási programoktól, ahol emberszámba veszik a bűnelkövetőt,
és ahol megpróbálják feltárni, hogy mi vezetett az elkövetésig, majd a kiváltó okokkal próbálnak kezdeni valamit.”
Fotó: Getty Images.
Krámer Lili azonban úgy látja, az utóbbi években Magyarországon mintha ismét inkább a börtön megtorló funkciója kapna központi szerepet a büntetés-végrehajtás szemléletében – jóllehet a börtönpedagógia és a szociális munka magyar hagyományait nem érdemes háttérbe szorítani. „Véleményem szerint nagy veszteség lenne hazánknak, ha kikopna az a szemlélet, hogy a büntetés-végrehajtás valóban egy külön szakma, ami igenis sok pedagógiai, pszichológiai, szociális érzéket és érzékenységet igényel a benne dolgozóktól” – hangsúlyozza.
Ezt igyekeznek erősíteni az érintettek támogatásával foglalkozó civilek, akik azon dolgoznak, hogy az érintettek, azaz a fogvatartottak és a családtagjaik egyaránt megszólalhassanak helyzetükkel kapcsolatban. Ehhez nagyon fontos megérteni, hogy 19 ezer fogvatartottnak körülbelül 100 ezer hozzátartozója lehet, akik szintén ugyanúgy elszenvedik a büntetést, mint a bűnelkövető.
„Őt is anya szülte”
– mondjuk (bár általában vicces helyzetekben, némi humorral), mégis, viszonylag keveset és kevés empátiával gondolunk a mindennapok során azokra az édesanyákra, édesapákra, testvérekre, szerelmekre, akiknek egy (vagy több) hozzátartozója járt már börtönben. „Ahány fogvatartott, annyiféle ember és élethelyzet létezik. A mai börtönrendszer valósága az, hogy túl sokan kerülnek be, sokféle háttérrel. Gondoljunk csak azokra, akik szabálysértési bírságot kénytelenek leülni a börtönben, mint például azok a szegény emberek, akiknek 30 tanóránál többet hiányzott a gyerekük az iskolából. Ők a szabadságukkal voltak kénytelenek megváltani gyermekük iskolakerülését, mert nem volt pénzük a bírságra” – idézi fel a szakember.
Mit tehetünk hát a közös cél érdekében?
Első lépésként fontos volna mielőbb belátni, hogy a szemet szemért elv nem célravezető, ennek megvalósulásával senki sem nyerhet. Ha pozitív változást szeretnénk elérni, nem görgethetjük magunk előtt tovább az erőszak és az agresszió lavináját – már csak indulatosan fröcsögő internetes kommentekkel sem.
Sokkal többet érhetünk el, ha inkább megpróbáljuk meglátni az embert a másikban
– még akkor is, sőt, főleg akkor, amikor ez a legnehezebbnek, egyenesen lehetetlennek tűnik. Előfordulhat, hogy nem sikerül azonnal (sokszor még saját magunknak is nehéz megbocsátanunk, ugye), mindenesetre ne adjuk fel a próbálkozást. Ebben akár az alábbi történetek is segíthetnek:
Kapcsolódó
Száz gyilkos nő Kalocsán – Börtöninterjú
„Amikor megkérdezzük a volt fogvatartottaktól, hogy mi működik jól odabent, már ha van ilyen egyáltalán, rendre azt válaszolják, hogy bármi, aminek értelme van. A munka, a tanulás. Hasznosnak akarják érezni magukat, a jelenlegi helyzetben azonban ez nem mindig adott – magyarázza a kutató. – Az egyik FECSKE-tag például nagyon szeretett volna dolgozni bent, de gyerekkora óta inzulinos cukorbeteg, és nem tudták megoldani, hogy a munkahelyére magával vigye az injekcióját vagy akár egy darab almát. Fontos cél, hogy a rendszer rugalmatlansága ne okozzon ilyen komoly hátrányokat.”
Egy másik volt fogvatartott története szintén igen érzékletes: „Ő csalásért ült sok évet, majd a szabadulásra való felkészítéskor a reintegrációs tiszt egy fekete-fehér fénymásolt papíron mutatta meg neki, hogy most éppen milyen bankjegyeket használunk. Arra nem is gondol az ember, hogy mire valaki kiszabadul, megváltozhat a pénzünk. Ő egyébként később elmesélte, hogy a mai napig összekeveri az ötezrest a húszezressel, hiszen olyan hasonlóak.”
Végül pedig azt kérdeztük Krámer Lilitől, hogy milyen örömökkel járhat a szabadulás – a nyilvánvalón kívül. „Szokták mondani, hogy »nem tudod elképzelni, milyen jó érzés végre támlás széken ülni«. Mert hogy odabent nincsenek támlás székek.”
Kiemelt kép: Illusztráció – Getty Images
