A legnagyobb prózaíró tehetségnek járó Futures-díjjal kitüntetett Stacey Halls könyvei hamar megtalálták az utat a magyar olvasók szívéhez is. Misztikus szállal átszőtt, ugyanakkor valós alapokon nyugvó nőtörténelmi regényei – A Familiárisok, A lelenc és a Mrs. England – csak az Egyesült Királyságban több százezer példányban keltek el, és egytől-egyig visszaköszöntek a Sunday Times Bestsellerlistájáról is.

Stacey Halls azonban csak nagy ritkán tud feloldódni a reflektorfényben – bűbájos rejtélyekről, megindító anyai sorsokról vagy épp titokzatos családi titkokról szóló hangulatos regényeiben is mindvégig az árnyékban megbújó kisemberek életét követi. A dedikálással egybekötött rendezvény előtt magyar kiadója, a 21. Század jóvoltából kérdezhettük őt múlthoz való elemi vonzódásról, a könyvek megírásának körülményeiről és azokról az izgalmas sorstörténetekről, melyek csak arra várnak, hogy papírra vesse őket. 

Újságíróként az írás közel áll a szívedhez, de miért épp történelmi fantasy? 
Amióta az eszemet tudom, szerettem a történelmet, annak ellenére, hogy sosem tanultam intézményes keretek között. Már gyerekkorom óta lenyűgözött a hétköznapi emberek mindennapi élete, tehát nem a királyok, királynők személye vagy azok, akik a történelemkönyvekben szerepelnek, hanem olyan emberek, akik a társadalom peremén éltek. A múzeumokban is mindig a cselédség sorsáról szerettem olvasni, a gazdag család árnyékában megbújók múltja keltette fel az érdeklődésemet. Honnan jöttek, milyenek voltak a hétköznapjaik, milyen keretek között élték az életüket. A történelem rendkívül közel áll hozzám abban az értelemben, hogy egy-egy helyszínen szinte úgy érzem, ha kinyújtanám a kezem, meg tudnám érinteni az egykor ott élő embereket. Ez a fajta múlthoz való vonzódás pedig abban nyilvánul meg, hogy gyakran valós történésekről, valós helyszínekről és személyekről, vagy történelmi mozzanatokról írok, mert úgy érzem, ezáltal is még jobban kötődhetek a múltbéli eseményekhez. 

Ez nem is annyira meglepő annak tudatában, hogy azon a környéken nőttél fel, ahol az első könyvedben, a Familiárisokban feldolgozott boszorkányperek is zajlottak.
Mivel Lancashire-ben nőttem fel, már fiatal koromtól kezdve tisztában voltam a pendle-i boszorkányperekkel, a hozzájuk kapcsolódó hiedelmekkel, hogy kik voltak ezek a nők és mivel vádolták őket. Az egyik, ami a leginkább megdöbbentett, hogy néhányan közülük annak ellenére is bűnösnek vallották magukat, hogy tudták, a kivégzés elkerülhetetlen. Vajon tényleg hittek a saját hatalmukban vagy valami más játszott közre? Mi történhetett valójában? Egy nagy kérdőjel lebegett bennem az események felett, és a megválaszolatlan részletek mellett ott volt persze az is, hogy mindez a mai napig a szóban forgó terület szövetének része, és legalább annyi benne a tény, mint a fikció. Emlékszem, nyolc ves lehettem, amikor a könyvtárban találtam egy könyvet a lancashire-i boszorkányokról, ami nagyon megrémitett. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, az első meghatározó élményem a történelemmel, amikor elkezdődött minden.

Második könyved, A lelenc egy olyan édesanyáról szól, aki vissza szeretné szerezni árvaházba adott gyermekét, ám a kislányt időközben örökbe fogadtak. Itt mi adta az ihletet?

Akkoriban Londonban éltem, és egy baráti találkozóra várva bolyongtam a városban, amikor megpillantottam egy aprócska múzeumot Bloomsbury-ben. Egészen addig mit sem tudtam a Foundling Kórházról vagy a lelencházról, ahogyan akkoriban nevezték ezt az 1740-es években létesített intézetet, ahová a kitett és elhagyott kisgyermekeket helyezték. Alig akartam elhinni, hogy ez a hely egyáltalán létezett, és hogy működése alatt 25 000 olyan csecsemőt fogadott be, akikről a szüleik képtelenek voltak gondoskodni. Ami azonban még megdöbbentőbb, hogy az 1950-es évekig, tehát alig 80 évvel ezelőttig hagytak hátra itt sorsukra gyermekeket, bennem pedig folyamatosan motoszkáltak a kérdések.

Vajon miért kellett lemondaniuk róluk? Milyenek voltak ezeknek a gyerekeknek a körülményeik? Később hogyan boldogultak? Már ekkor tudtam, hogy fel szeretném tárni, mi történhetett velük, hiszen sokkal szívesebben írok azokról, akiknek a történetét előttem még senki sem mesélte el. 

A valós eseményeken túl irodalmi klasszikusokból is inspirálódsz. Ha jól tudom, a 2024-ben megjelenő könyved Charles Dickenshez kötődik. 
A kedvenc történelmi klasszikusom a Szép remények, de ha már klasszikust kell említeni, az Üvöltő szelek is ide tartozik Emily Brontë-tól. Egyébként valóban, a The Household (magyarul Háztartás – a szerk.) című regényemhez az ötletet az adta, amikor Claire Tomalin Charles ​Dickens élete című könyvét olvastam, melyből kiderül, hogy Dickens a főleg munkásosztályból származó elesett nők számára működtetett otthont Urania Cottage néven. Tehát

úgy gondolta, megadja a változtatás, a második esély lehetőségét a börtönből szabaduló, hajléktalan, nehéz sorsú nők számára, akik előtt még ott állt az egész élet.

Ez a gondolat íróként magával ragadó volt. Egy ház, ahol olyan nők élnek, akikhez a sors nem volt kegyes, mind találkoznak, összegyűlnek, akár önként, akár úgy, hogy még nem is igazán tudják, egyáltalán akarják-e a változást. Az eredeti elgondolás az volt, hogy szolgálóként képezzék ki és fizessék meg őket, hogy aztán kivándorolhassanak a gyarmatokra, tehát Ausztráliába, Dél-Afrikába, Kanadába, ahol valóban újrakezdhettek volna mindent régi életük romjain, a múlt kísértetei nélkül. Amikor rábukkantam az Urania Cottage-ra, el sem tudtam hinni, hogy még senki sem írt róla regényt korábban. A cselekmény három nő történetét követi majd nyomon, akik nem is sejtik, sorsuk milyen szorosan összefonódik. 

Pedig kijelenthetjük, hogy virágkorukat élik a történelmi regények, különösen az olyan romantikus, ám kevésbé valósághű könyvek, mint például a Bridgerton család. Íróként hogy látod, miért húznak be ma is ezek a múltban játszódó történetek?
Úgy gondolom, rendkívül sokféleképpen. Egyrészt a modern világból ezek az idők jóval egyszerűbbnek tűnnek, ahol mindenkinek megvolt a maga szerepe, és a mindennapok bár korlátozottabbak voltak – amivel meg kellett tanulni együtt élni, és ez sok szempontból frusztrálóan is hatott – valahol visszatekintve mégis idillinek, kielégítőnek találjuk. Azt hiszem, ami íróként számomra vonzó ezekben az időkben, azok a szűkös terek, a hétköznapi ember élete, melyben nem voltak olyan széleskörűek a lehetőségek, mint például manapság.

Végtelenül lenyűgöző számomra, hogy az akkori nők mit hoztak ki ezekből a keretekből,

milyen tapasztalatokat szereztek mindezek ellenére, és azt hiszem, az én vonzódásomnak is épp ez az egyik legfőbb oka. Hogy bár távolinak tűnik mindez a mai életünktől, el tudjuk képzelni, milyen is lehetett, ettől pedig olyan az egész, mintha csak fantázia lenne, ahová időnként el lehet menekülni. A Mrs. England című regényem írásakor például megszállottja lettem a nevelőnőknek, és azt hiszem, ha 100 évvel korábban születtem volna, talán én is hasonló munkakörben dolgoztam volna.

De szerencsére napjaink írójának születtél, ráadásul úgy tudom, az első könyv megírása maga is regénybeillő időszak volt számodra. 
Valóban, az első regényemet irodalmi ügynök és kiadó nélkül írtam, senki sem számított rá, senki sem várta, csakis kizárólag az enyém volt. Látni akartam, meg tudom-e egyáltalán csinálni. Két hónapra szabadságot vettem ki, mely időszakra nagy szeretettel gondolok vissza. Életemnek egy olyan szakaszában voltam, amikor szerencsére nem korlátoztak a kötelezettségek, csak ültem egy szobában, és két hónapon keresztül írtam. Nagyon intenzív, mégis csodálatos élmény volt. Most már persze ez a munkám, amit természetesen imádok, nem tudnék egyszerűen mást csinálni, ugyanakkor sokkal inkább munkának érzem, mellyel együtt járnak a szerződések, a határidők, de még szeretem, és mindig keresni, őrizni fogom ezt a fajta varázslatot. Még ha most már két évembe is telik megírni egy könyvet.

És ha már itt tartunk, megosztanál néhány kulisszatitkot arról, hogyan is néz ki egy napod íróként?
Most már van egy irodám a kertemben, de a könyvtárban is szeretek írni, és igyekszem is naponta legalább ezer szót. Régebben ez kétezer volt, de mostanában nagyon nehezen megy, így körülbelül ennyiben határozom meg, amit biztosan meg tudok csinálni.

Jelenleg akkor írok, amikor lehetőségem van rá, ugyanis van otthon egy kisbabám, aki mellé be kell illesztenem minden mást. Egyébként általában filmzenéket hallgatok, amikor írok, de még így is hajlamos vagyok kizökkenni. Nagyon sokszor emailezek, nézem a telefonomat, aztán figyelmeztetem magamat, hogy oké Stacey, most ideje írni még néhány szót. Ellenben amikor belelendülök, kronologikusan haladok az elejétől a végéig, nem olvasok vissza semmit, nem szerkesztek, csak folytatom, folytatom és folytatom, hagyom a történetnek, hogy felfedje magát előttem, hogy meglepjen. Régebben notórius tervező voltam, ma már inkább azt szeretem, ha a cselekmény visz magával, én pedig nyitott vagyok ahelyett, hogy mindenáron irányítani akarnám. Amint befejezem az első vázlatot, természetesen visszaolvasom és gyakorlatilag újraírom az elejétől, sőt, van, hogy teljesen átírom, aztán még egyszer, tehát a végleges, ami a gyakorlatban megjelenik, általában úgy a negyedik verzió. 

Milyen terveid vannak a jövőre nézve? Vannak még olyan történelmi témák, melyekkel szívesen foglalkoznál?
Szeretnék újra írni arról a térségről, ahonnan származom. Történelem szempontjából Lancashire egy nagyon fontos terület, mivel itt termelték azt a gyapotot, ami Angliát tulajdonképpen gazdaggá tette, ezt a gazdagságot pedig valójában egyszerű, gyárakban dolgozó lányok teremtették meg. De szívesen írnék az 1930-as évekről is, mely korszakhoz megmagyarázhatatlan módon vonzódom, de az anyaság témája is foglalkoztat. Már azelőtt szívesen írtam róla, mielőtt én magam is édesanyává váltam, ám most már inkább ebből a szemszögből közelítenék a témához. Nagyon sok mindenről lehetne, de ahogy a mondás is tartja, túl sok könyv, kevés idő. Azért szívről remélem, mégiscsak lesz időm majd arról írni, amiről szeretnék, és ami igazán érdekel. 

Kiemelt kép: Stepmotions