Amennyire én látom, a horrort (kis túlzással) vagy imádni, vagy utálni lehet – szöget ütött hát a fejembe a kérdés, hogy mégis mitől lehet ennyire megosztó ez a filmes műfaj. Saját viszolygásomat gyerekkorom óta nemes egyszerűséggel azzal indokoltam, hogy „nem szeretek félni”, ez azonban a harminchoz közeledve már korántsem kielégítő magyarázat számomra. Utánanéztem hát, milyen, ennél jóval tudományosabb okok állhatnak annak hátterében, hogy vannak, akik élnek-halnak a horrorért – míg mások hallani sem akarnak róla.
Mindenekelőtt azonban szögezzük le: ízlések és pofonok; valamint kinek a pap, kinek a papné; továbbá attól szép az élet, hogy ilyen sokfélék vagyunk. Fogadjuk hát el, hogy nem szemenszedett hazugság, ha valakinek azok a dolgok tetszenek, amelyektől mi a falra mászunk – és fordítva –, ezzel együtt pedig ne feledjük: pusztán személyes preferenciáink miatt egyikőnk sem különb a másiknál. Persze, egyesek horrorrajongását vagy épp -utálatát megérteni már nehezebb feladat, de attól még annyiban megegyezhetünk, hogy mások érzelmei épp oly valóságosak, mint a sajátjaink.
Mit adott nekünk a horror?
Sokakban felmerülhet már az az alapvető kérdés is, miszerint mégis kinek a fejéből és hogyan pattant ki egykor (a sült krumplihoz vagy az illatosított zsebkendőhöz hasonlóan) az öncélú ijesztgetés ötlete? Nos, ezt ma már szinte lehetetlen volna kideríteni, a Psychological Science című tudományos folyóirat egyik cikke azonban némi magyarázattal szolgál a heccelés mögötti motivációkat illetően. Ebben mindenekelőtt a szerzők kijelentik, hogy
az otromba csínyek leggyakoribb elkövetői valójában nem veszélyes szociopaták, hanem mezei szülők,
akik a nekik kiszolgáltatott gyermekeiket rémisztgetik – de ami még ennél is fontosabb, hogy teszik mindezt abból a (tudatalattiban gyökeredző) célból, hogy ezáltal eddzék kicsinyeiket az életben felmerülő további stresszhelyzetek megfelelő kezelésére.
Ebből értelemszerűen az következhet, hogy a horror felnőtt rajongói saját megküzdési stratégiáik csiszolgatása érdekében kucorodnak be rendszeresen a takaró alá borzongani – és egy nemrégiben készült tanulmány szerint valóban nagyon okos dolog tőlük, hogy ezt teszik! A szóban forgó kutatás ugyanis arra jutott, hogy a horrorfilmek rajongói pszichésen jobban viselték a Covid-lezárások időszakát – talán épp annak köszönhetően, hogy
a horrorfilmek által többet gyakorolták az érzelmeik megfelelő szabályozását.
Egy szerelem kezdete… (Fotó: Getty Images)
Jóllehet ennél líraibb érvelésekkel is szembesültem már az évek során a horrorral kapcsolatban: tudok például olyanról, aki direkt azért készül horrorfilmmel az első randikra, hogy a közösen átélt „trauma” (azaz pontosabban az oxitocin) hatására már a nulladik kilométernél erős érzelmi kötelék alakuljon ki kiszemeltje és közte; másik ismerősöm szerint pedig épp az jutalmazó egy horrorfilmben, hogy vége van – és ez nem vicc! Ő azonban arra gondolt ezzel, hogy a néző óriási megkönnyebbülést, ellazulást és felfrissülést, azaz egy igazi endorfinbombát él át, mikor a film végén a jó győzedelmeskedik (már, ha). Mindez a Harvard Business Review cikke szerint tudományosan is bizonyított: ott azt olvasni, hogy a horrorfilmek nézése közben átélt rémület adrenalint szabadít fel a testünkben, melynek hatására felfokozott érzelmi állapotba kerülhetünk, és az energiaszintünk is felpezsdülhet.
Már akinek…
Oké, ez mind szép és jó, de még mindig nem teljesen értem, hogy ha valaki adrenalinra vágyik, akkor miért nem megy el inkább futni?! Persze, belátom, némi irigység is beszél belőlem, hiszen leírva nagyon is jó mókának, sőt, egyenesen hasznos elfoglaltságnak tűnik a horrorfogyasztás. De akkor miért fogom minden bizonnyal ma is (épp úgy, mint tegnap) továbblapozni a tévé kínálatában a halloweeni ajánlatokat?!
Egyes kutatások erre félvállról azt válaszolják, hogy ugyan álljak már le, egyszerűen törődjek bele, hogy a horror nem nekem való – pusztán amiatt, amilyen vagyok. Szerintük ugyanis a horrorhoz való pozitív hozzáállás javarészt az adott ember személyiségjegyein múlik, például szükséges hozzá jókora adag szenzációéhség. Azok az emberek tehát, akik az átlagosnál erősebben igénylik az izgalom érzésének megtapasztalását (azért ne süssük rájuk azonnal az adrenalinfüggők billogát, kérem), általában hajlamosak jobban élvezni a horrort, míg az úgynevezett alacsonyabb szenzációkereső tulajdonsággal rendelkezők (magyarul, a hozzám hasonló hópihék) inkább kellemetlennek találják, emiatt igyekeznek kerülni az ilyesmit.
Épp ezzel ellenkezőleg hat azonban a beleérző képesség – már a tudományos álláspont szerint. Kutatások ugyanis arra jutottak, hogy az alacsonyabb empátiával rendelkező személyek jellemzően fogékonyabbak a horror műfajára, minekutána ők könnyebben viselik, hogy válogatott kegyetlenkedéseket láthatnak a képernyőn. További érdekesség pedig, hogy a horrorrajongók tábora életkor és nem tekintetében sem teljesen heterogén: egy felmérés kimutatta, hogy
a fiatalok jobban szeretik ezt a műfajt az idősebbeknél, és ugyanígy a férfiak is a nőknél.
Utóbbi eredményt némileg árnyalta, hogy a válaszok alapján a nőknek jobban tetszenek azok a horrorfilmek, melyeknek végén a gonosz elnyeri méltó büntetését, míg a férfiaknak ennél sokkal többet nyom a latban, ha az adott film elejétől végéig telis-tele van borzasztóbbnál borzasztóbb jelenetekkel…
Hogyan nézzünk jól horrort?
Bár én mindezt leírva még mindig fenntartásokkal kezelem a témát, egyes hangok szerint valójában szinte bárki megtanulhatja élvezni a horrort – feltéve, hogy rendelkezik az ehhez szükséges, úgynevezett pszichológiai védőkerettel, ami az alábbi három pilléren alapul:
Először is el kell hinnünk, hogy filmnézés közben mi magunk biztonságban vagyunk – azaz tudnunk kell tudatosítani, hogy a filmben látott szörnyeteg vagy gonosztevő nem fog kimászni a tévéből, és megtámadni minket. Másodszor képesnek kell lennünk pszichológiai értelemben leválni a horrorélményről – azaz folyamatosan tudatában kell lennünk annak, hogy a mozivásznon vicsorgó gyilkosok és a kínzást elszenvedő áldozatok mind-mind csak színészek. Végezetül pedig végtelen magabiztossággal is rendelkeznünk kell – például azt illetően, hogy a filmben látott zombit könnyedén le tudnánk győzni, ha igazi lenne.
Ha mindez megvan, és még mindig úgy érezzük, a horror nem a mi süteményünk, ne essünk kétségbe! A fentebb sorolt pszichés készségeket természetesen máshonnan is elsajátíthatjuk – még akkor is, ha történetesen nem kívánunk túl messzire vándorolni a moziteremtől. Vessünk egy pillantást a műsoron futó drámákra, művész- és gengszterfilmekre – higgyük el, ezekből szintén épp eleget tanulhatunk a megfelelő érzelemszabályozásról, és izgalmaknak sem leszünk híján! Jó szórakozást!
Kiemelt kép: Billy baba a Fűrész című horrorfilmből egy kiállításon 2023-ban – Fotó: Jay L. Clendenin / Los Angeles Times via Getty Images
