A fotósként és forgatókönyvíróként is tevékeny Perrin könyves sztorija az elmúlt évek egyik legnagyobb sikertörténete, a szerző 46 éves volt – saját bevallása szerint még nem öreg, de már nem fiatal – első könyve megjelenésekor. A vasárnap koldusaival (melyről egy korábbi könyvajánlónkban mi is írtunk) azonnal berobbant, számos francia és nemzetközi díjat nyert, és az érzékeny emberábrázolásáért, bölcsességéért éltetett könyvet azóta csaknem 30 nyelven, óriási sikerrel adták ki. Csodálatos kora őszi időben, szállodája árnyas kertjében, következő kötelező programja előtt találkoztam a lehengerlő bájjal, őszinte érdeklődéssel és kedvességgel belibbenő Perrinnel. De akármennyire is reprezentációs ebéd és könyvfesztiválos jelenés közt jutott bő fél óránk a beszélgetésre, végig az volt a benyomásom, hogy nem kötelező körnek, inkább lehetőségnek tekinti a találkozót.

Valérie Perrinnel új könyve kapcsán titkokról, karakterábrázolásról, iskolai bántalmazásról és arról beszélgettünk, kit tartana ideális rendezőnek új könyve megfilmesítéséhez.

Könyveit számos országban, a világ legkülönfélébb szegleteiben adták ki az elmúlt években. Fontos az Ön számára, hogy látogatást tegyen azokban az országokban, ahol megjelennek a munkái?
Igen, nagyon fontosnak tartom, hogy ahova csak tudom, elkísérjem a könyveimet. A könyvek ugyanis olyanok, mint a gyerekek: születésük után még hosszú idő, amíg az ember el meri engedni a kezüket. Emellett fontos számomra az is, hogy találkozzak az olvasóimmal, és a tekintetükből kiolvashassam, milyen hatással tudtam lenni rájuk.

A Trió borítója. (Forrás: Európa Könyvkiadó)

Sokak tapasztalata, hogy nagyon széttöredezett, polarizált világban élünk, hogy egyre kevesebb a szilárd viszonyítási pont, az egyetemes közösségi élmény. Könyveinek nemzetközi sikere (és például, hogy a Trió történetében a saját, pár évvel később, bő ezer kilométerrel távolabb játszódó gyerekkoromra ismertem) viszont azt jelzi, hogy Önnek sikerült valami univerzálisat megfogalmaznia. Mit gondol, mi adja ezt az egyetemességérzést?
A Trió valóban nem egy francia történet. A barátságról szól, és ehhez a világ minden táján tudunk kapcsolódni, mindegy, hogy általános iskolai, középiskolás vagy egyetemi barátságokról van szó. Emellett igyekeztem vele megidézni egy viszonylag hosszabb korszakot, aminek részeihez vagy egészéhez megint csak sok olvasómnak lehet érzelmi viszonyulása. Könyvem főszereplői 1986-ban találkoznak, akkor barátkoznak össze egymással és 2017-ig követjük a történetüket. Az ebből az időszakból való slágerekkel és történelmi eseményekkel a kollektív emlékezetet akartam megidézni. És végül: saját, tulajdonképpen végtelenül egyszerű életeinkről, kamaszkorunkról, házasságainkról, válásainkról, sikereinkről és kudarcainkról szól ez a könyv. Arról, hogy mi lett az álmainkból, hogy mihez kezdtünk velük. Úgy gondolom, minél egyszerűbb témát dolgozunk fel egy regényben, az annál egyetemesebb tud lenni. Ezt a fajta egyszerűséget, az egyszerű hősöket szeretem például Marcel Pagnol műveiben is.

A Trió egy felnövéstörténet, de nagyon tetszett benne, hogy nem egyetlen karakter fejlődését követjük benne nyomon, hanem egy barátságét. Ön mit gondol, mennyire határozza meg felnőtt személyiségünket az, hogy kamaszként milyen baráti kapcsolataink vannak?
Alapjaiban. Amikor ezt a könyvet írtam, rengeteg kamasszal beszélgettem – könnyítés, hogy egy olyan férfihoz mentem feleségül, akinek sok gyereke van (Claude lelouch filmrendező – a szerk.) – és megértettem, milyen finom, érzékeny korszak ez. Felnőttekkel beszélve pedig arra jöttem rá, hogy nagyon sokan vannak, akik egész felnőtt életükben megtartják a gyerekkori barátaikat és sokak tapasztalata az, hogy akikkel 10 évesen örök barátságot kötöttünk, azokkal akkor is van mit mondanunk egymásnak, ha messzire sodort felnőttként az élet. 

És nagyon fontosnak tartom azt a hatást is, amit a barátaink szülei gyakorolnak ránk. Néhány éve már felnőtt lányomnak mesélték rég nem látott barátnői, hogy milyen óriási hatással volt rájuk lányom édesapja. Nagyon megérintett, hogy ilyen mély nyomot hagyott bennük, és szerettem volna a könyvben is hangsúlyt adni ennek. Például azzal, ahogy Etienne anyja foglalkozik sokat Ninával, akit a nagypapája nevel. Űrt tölt be, mert Ninának tulajdonképpen nincs női minta az életében.

Valóban, a könyvben szereplő három barát nagyon különböző családi háttérből jön. Van köztük egy lány, aki nem ismeri a szüleit, és akit a nagypapája nevel szerény körülmények között; egy hippi anyával megáldott középosztálybeli fiú, akinek apja csak néha tűnik fel az életében; és egy módos családból származó harmadik, aki viszont hiába szomjazza szülei figyelmét. Mennyire átjárhatók az ilyen kasztok a valóságban?
Ez egy nagyon fontos kérdés. Én Burgundyban nőttem fel, egy olyan településen, ahol a munkásosztály és a fehérgallérosok között alig volt átjárás. Meg szerettem volna mutatni, hogy működhetnek ebben a közegben a barátságok, és miért fontosak ezek a felnőtt kapcsolatok szempontjából. A gyerekek között szerintem az ilyesmi kevésbé számít. Ennél sokkal fontosabb, a személyiségüket érintő, egzisztenciális kérdések foglalkoztatják őket nap mint nap, ma is úgy, mint 30 éve.

A könyv ezeket a különbségeket nagyon árnyaltan mutatja be, de egyébként is jellemző, hogy olyan kérdésekben mer elmélyülni, amelyekről általában fekete-fehérben gondolkodunk. Jó példa erre a jelenet, amiben elcsattan egy nagyszülői pofon. Nem könnyű eldönteni, hogyan ítéljük meg. Célja szerzőként, hogy véleményük átgondolására sarkallja az olvasókat?
Igen, és kifejezetten szeretem azokat a karaktereket, akik egy kicsit összetettek. Regényeimből sem feltétlenül a könnyen szerethető alakok a kedvenceim, hanem azok, akiket nem ilyen könnyű besorolni. Azok, akik nem tisztán jók vagy rosszak, hanem ezerféle árnyalatuk van. Valószínűleg filmes múltamból is ered, hogy az embereket szeretem színesben látni és ábrázolni is.

Ehhez mély emberismeret is kell. Honnan ismeri ilyen jól a szereplőit, sőt teljes generációkat?
Érdekes kérdés, valószínűleg ennek is forgatókönyvírói munkámhoz van köze, hiszen ott rendezőknek, színészeknek írok, az ő megjelenésükre, hangjukra alapozva. Amikor könyvet írok, először szintén elképzelem az adott karaktert. Jellemzően hasonlít valakire, ez pedig elindít bennem egy folyamatot, amiben elképzelem a mozdulatait, hanghordozását, a helyébe képzelem magam, tulajdonképpen szimbolikusan egyesülök vele, és úgy szólaltatom meg. Ebből az élményből lehet gazdagon írni.

Valérie Perrin a Könyvfesztiválon. (Forrás: Európa Könyvkiadó)

Tetszik, hogy a Trió komolyan veszi a kamaszokat, problémáikat nem gyerekesnek, inkább emberinek mutatja be. Mit gondol, mik ma a kamaszok legfontosabb problémái? Eléggé komolyan vesszük ezeket?
Komolyan kell vennünk. Azt gondolom, hogy minden kormánynak az lenne a legfőbb feladata, hogy az oktatásba és az egészségügybe invesztáljon, mert ez a jövő, ez a legfontosabb, amivel törődhetünk. Én azt látom, hogy elkezdtük ezt komolyabban venni, nem is tehetünk mást. Franciaországban új oktatási miniszter van, aki az iskolai bántalmazás témakörét veszi elő nagyon intenzíven, és szerintem is ez az egyik legfontosabb dolog. A másik fontos probléma pedig – én úgy látom –, hogy a mai kamaszok a klímaváltozás és más szorongató történések elől nem jó irányba menekülnek. Épp reggel hallottam a hírekben, hogy megint valamilyen teljesen eszement kihívás terjed az iskolákban. Amikor elképedek azon, hogy tényleg nincs jobb dolguk, mint egymást bántani, eszembe jut, hogy valószínűleg ez egyfajta menekülés mindabból a kilátástalanságból, ami ma sok kamasz sajátja.

Ehhez a témához kapcsolódik – és a Trióból is kiderül –, hogy az iskolai bántalmazás nem csak gyerek és gyerek között jelenhet meg, és hogy nagyon nem mindegy, hogy mi, felnőttek milyen légkört teremtünk a gyerekeink köré.
Valóban óriási felelősség nyugszik a felnőtteken. A Trió részben a nyolcvanas években játszódik, amikor Franciaországban az oktatók kiskirályok voltak. A könyvben elmesélt bántalmazás egy hozzátartozómmal történt meg. Az ő tanára volt, aki, ki tudja milyen alapon, évről-évre kiválasztott magának egy gyereket, akit bántott. Mindenki tudta, látta, és senki nem tett semmit. A Trióban nemcsak erről, de arról is írok, mi történik akkor, ha egy gyerek nem a megfelelő felnőttre bízza számára fontos titkát.

Ha már titok. Könyveinek közös vonása, hogy mindegyikben van valamilyen rejtély, esetleg nyomozás… Mennyire motiválja szerzőként, hogy egy-egy ilyen szállal is kiegészítse regényeit?
Nagyon fontos számomra, imádom a bűnügyi regény műfaját, még akkor is, ha az én munkáim inkább társadalmi regények. De nagyon szeretek arra gondolni, hogy az olvasóm vajon mely pontokon milyen kérdéseket tesz fel magának. A Trió is úgy kezdődik, hogy a helyi tóból kiemelnek egy autót, és itt ismerjük meg a történet negyedik szereplőjét, a narrátort, aki egyben újságíró is. Arra viszont, hogy kiderüljön, mi köze az autónak a történethez, még sokat kell várni.

Kamaszokról szól, de vajon való-e kamaszoknak a Trió?
A témája miatt biztosan tudnak vele azonosulni, bár én alapvetően a felnőtt közönségre gondoltam, amikor írtam. Viszont a megjelenés után észrevettem egy fontos változást: könyveimet eredetileg főleg nők olvasták, a Trió dedikálásain viszont egyre több férfival és fiatal lánnyal, fiúval is találkozom.

Korábbi könyvei kapcsán is gyakran elhangzó észrevétel, hogy azok nagyon filmszerűek. A Triót olvasva ugyanez volt a benyomásom. Fog készülni belőle film egyszer?
Nem tartom elképzelhetetlennek. Ha így lenne, számomra David Fincher lenne az álomrendező, hiszen fantasztikus adaptációkat készít, elég csak a Benjamin Button különleges életére gondolni: egy vékony kis novellából készített zseniális filmet. Meglátjuk. Egy másik filmes álmom viszont hamarosan biztosan megvalósul. A Másodvirágzást Jean-Pierre Jeunet fogja adaptálni, aki többek között az Amélie csodálatos életét is rendezte. Nagyon várom, hogy ez megtörténjen!

Köszönjük Hajós Kata tolmács segítségét!

Kiemelt kép: Valérie Perrin dedikál a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. (Fotó: Európa Könyvkiadó)