„Nyirokáttétes mellrák.” Bármennyire is fokozatosan adagolva, szép hangon és tapintatosan érkezett hozzám a diagnózis, nem tudtam elhinni, hogy rákos vagyok. Ez nem lehet igaz – gondoltam –, biztosan megoldódik. Hagyom, hogy az orvos végigmondja, aztán majd ha kiértem, felfogom és feldolgozom. Valahol a 7. mondata környékén elkezdett patakokban folyni a könnyem, miközben egyenes háttal, szépen keresztbetett lábakkal hallgattam. Hú, most már szeretnék kifutni és csak bőgni. Jól van, jól van, értem, legközelebb folytassuk, most ennyi elég.
Közben még volt figyelmem értékelni, hogy mennyire átgondoltan beszél az orvos, és hogy ennyire empatikusan áll hozzám, beteghez. Már ez a szó is… nem vagyok beteg! Köszönöm, remekül vagyok. Soha ilyen jól nem voltam.
Fülig szerelmesek vagyunk a barátommal, még ilyen hosszú, fényes dús hajam sosem volt, fantasztikus nyarat zártunk, barna vagyok, szálkás, izmos, vége a karanténnak. Kicsattanok, minden vagyok, csak beteg nem! Hát az immunrendszerem is így gondolta, és valamiért a szaporodó rákos sejteket figyelmen kívül hagyta, nem vette észre és nem zabálta fel őket. Valami információs zavar lehetett, miért csinálja ezt? Miért csinálom ezt?
Detektívmunka indul!
Miért lettem rákos, és hogy lehet ezt rendbe rakni? Ez a kérdés valójában a diagnózis után 2 héttel jött csak, mert addig kizárólag sötét, önsajnáló gondolatok érkeztek. Vajon meddig élek még? Látom-e még az óceánt? És annyi mindent akartam még csinálni, hatalmas lista van még produkciókról, filmötletekről, színházi darabokról, egy csomó emberrel akartam még kollaborálni, a teljes Spacerider projectem, a mesterséges intelligencia generálta interaktív szóló projektem, a saját fejlesztésű fitnessórám, atya ég, hogy megy majd nélkülem tovább a Föld?
Minden helyzetre, ami jött, úgy néztem, hogy hamarosan ezek lesznek az utolsók. Az utolsó ősz, az utolsó ölelés, az utolsó utazás, és az utolsó hang. És csak a sírás.
Olyan volt, mint egy 2 hétig tartó bombarobbanás. Az önsajnálat, a végtelen szomorúság, és talán még az is, hogy ennyire béna vagyok, hogy nem tudtam magamra vigyázni. Mindig azt hittem, hogy leélek egy rendes emberéletet, olyan 80-90-ig. A döbbenettel nem voltam egyedül, a környezetemben mindenki azzal kezdte, „de hát te olyan egészségesen élsz”. Egész életemben egészségesen ettem, figyeltem az alakomra, mert felszaladtak könnyen a kilók, ha nem. Rengeteg mozgás, a tánc mellett edzés, jóga, pilates, táplálékkiegészítők, vitaminok. Néha még böjtök, tisztítókúrák, biorezonancia, kineziológia, ami csak lehetséges, hogy természetes úton frissen, erősen, egészségesen tartsam magam. Sokáig terveztem táncolni. 4 embert ismertem egész életemben, aki rákkal küzdött, egyik sem él már. Miért kellett ennek most ide becsapódnia?
„Kicsattanok, minden vagyok csak beteg nem!”
Megoldani egy feladatot: életben maradni
Aztán jött Heni, anyu révén ismerem, felhívtam, mert ő egy éve átment ezen az egészen. „Akkor mostantól szedd össze magad, ez gyógyítható, van megoldás, kemény menet lesz, és hidd el, erősebben fogsz belőle kijönni, mint amit valaha elképzelni tudtál. Fogom a kezed, segítek tippekkel, infókkal, csak előre nézz. Csak a gyógyulás az opció.” Így, katonásan, vagy inkább balettmesteres szigorral, határozottsággal a hangjában. Oké akkor projekt indul, meg kell oldani ezt a feladatot, és egy év múlva én is túl leszek mindenen. Az egész csak egy rossz emlék lesz.
Az orvos még azt is mondta ott a magánrendelésén, hogy „ugyan itt mi alternatív kezeléseket végzünk, minden oldalról az életet támogatjuk, de amikor odaér, fogadja el a kemoterápiát, mert ez egy olyan típusú daganat, amit nagyon jól lehet kezelni, gyorsan elpusztítja a betolakodót. Ön újra felerősödik, ne féljen tőle.”
Így amikor bekerültem a rendszerbe, és már az állami intézményben vártam a soromra, nem volt bennem kérdés. Amúgy is azt éreztem, bármennyire is mindig a természetes megoldások híve voltam, valahogy nem tudtam elhinni, hogy kemoterápia nélkül leküzdöm a rákot. Két orvos jött ezután, az egyik a gyógyszeres kezelésben kísér, a másik a sebészem lesz. Előbbi egy higgadt, nagy tudású, kedves ember, utóbbi egy goromba, bántó, pöffeszkedő alak.
Sokszor megríkatott, érzéketlen és rossz humorú volt. Mert még „poénokat” is dobált.
Miután azt kérdeztem, kihullik-e majd a hajam, valami skalpolós poénnal jött válaszként. A legnagyobb szerencsémre végül nem ő műtött, hanem egy olyan orvos, aki figyel rám, mindent alaposan elmagyaráz, válaszol minden kérdésemre. Kellemes a kisugárzása, biztat, erőt ad, miközben ezt a temérdek munkát végzi fáradhatatlanul. Nem csak a híre jó, hanem a munkája is. Erről azóta már megbizonyosodtam.
Zenbuborék
Kevés embernek mondtam el. A család és pár barátom tudta, illetve idővel a kollegák a színházban, mert épp a Látomások című darab próbái folytak a RaM Színházban, ahol művészeti vezető voltam. Kialakult egy szeretetteljes kis kör, egy zenbuborék, ahova csak nyugalom, szeretet, együttérzés fért be. Minden barátom kereste az alkalmat, hol segíthet. Ez a figyelem és szeretetáradat folyamatos meghatottságban tartott, és csak bőgtem. Most már nem a szomorúság miatt, hanem a túláradó szeretettől.
Érezni, tudni, hogy mit jelentek nekik, hogy ezt kimutatják, éreztetik… soha ilyet ezelőtt nem tapasztaltam.
Eleinte befogadni sem volt könnyű. Tudtam, hogy most új tapasztalatok egész sora vár rám, és ez csak a kezdet.
Jövő héten folytatjuk.
