A Florence – A tökéletlen hang című 2016-os mozifilm Meryl Streep és Hugh Grant főszereplésével meséli el egy különc New York-i előkelőség és amatőr szoprán, Florence Foster Jenkins történetét, akit tehetségtelensége sem gátolt meg abban, hogy operaénekesnő legyen. Miután nemrég újranéztük, úgy gondoltuk, hogy az inspiráló nők listájáról a világ legrosszabbnak tartott operaénekese sem hiányozhat. Máris kifejtjük, hogy miért.
Egy vígjáték, amit a szomorú valóság inspirált
Jenkins 1868-ban született egy gazdag pennsylvaniai ügyvédcsalád gyermekeként. Már egészen kicsi korától kezdve zongorázott – ráadásul kitűnően –, ám sosem érezte, hogy ez lenne az, amit élete végéig csinálna. Szíve legmélyén az éneklésért rajongott, tehetséges kortársait figyelve felnőttként pedig elhatározta, hogy világraszóló karriert épít. Csakhogy hiába az akarás, énekhangja egyáltalán nem volt. Így hát, abban a hitben, hogy a művészetek iránti szeretete sikeres énekesnőt faraghat belőle, mindent megtett azért, hogy színpadra állhasson. A kritikusok szerint tökéletesen tisztában volt a korlátaival, ám ez cseppet sem érdekelte, hiszen hatalmas vagyonával bármit elérhetett, míg mások arra gyanakodtak, hogy a szifilisz szövődményei gátolhatták abban, hogy tisztán hallja saját énekhangját.
Történt ugyanis, hogy férje, a nála jóval idősebb dr. Frank Thornton Jenkins hiába tudta magáról, hogy elkapta a szifiliszt (ami nemrég újra felütötte fejét a világban), mégsem tájékoztatta erről az akkor 18 éves Florence-t, akit a nászéjszakán fertőzött meg a betegséggel. Bár férjezett nevét megtartotta, Jenkins az eset után azonnal beadta a válókeresetet 1902-ben. Mivel a penicillint később, 1928-ban találták fel, a betegséggel több mint 50 évig küzdő Florence-t higannyal és arzénnal kezelték, ami súlyos károkat okozott a fülében, a szív-,ér-, és központi idegrendszerében, és ami a hangérzékelésére, illetve hallására is hatással lehetett. A kezelés miatt kihullott a haja, amiért egy életen át parókát kellett viselnie, a kór ráadásul a kezeire is átterjedt, ami zongoraművészi pályafutását is kettétörte. Mivel mindennél jobban szerette a zenét, a betegségre is lehetőségként tekintett. Nem sokkal később felfogadott maga mellé egy énektanárt, és Cosmé McMoon profi zongoristát is felbérelte, aki rendszeresen kísérte őt az óráin.
Mivel Jenkins édesapja gazdag philadelphiai ügyvéd volt, és a kreatív lelkek pártfogójaként maga Florence is rendszeresen támogatta a fiatal feltörekvő művészeket, nem volt nehéz lelkes hallgatóságot gyűjtenie maga köré. Élete legnagyobb szerelmével, a nála 7 évvel fiatalabb St. Clair Bayfield brit színésszel 1909-ben ismerkedett meg, amikor Jenkins először látta a férfit énekelni egy előadáson, miután New York-ba költözött. Bár házasságuk állítólag mély és szeretetteljes volt, közel sem éltek tökéletes életet, hiszen
Florence szifilisze miatt a testi örömöket soha nem tapasztalhatták meg egymással.
Bayfield ugyan fülig szerelmes volt kedvesébe, Jenkins azonban nem akarta megfertőzni a betegséggel, így szabadon hagyta, hogy más nőkkel is kapcsolatot létesítsen. Így történt, hogy Bayfield idővel egy másik nőbe is beleszeretett – az éjjeleket új és fiatal szeretőjével, a nappalokat pedig kedvesével töltötte, aki minden lelki erejét bevetve vállalta, hogy megpróbál együtt élni a furcsa helyzettel. De kétlakiság ide vagy oda, Bayfield mindvégig kedvese mellett maradt, és szem előtt tartva a nő legnagyobb álmát, előadások szervezésébe kezdett, ahol Jenkins végül amatőr operaénekesként szerepelhetett. Párja menedzselése mellett New York legnevesebb tanáraitól vett órákat, több tucat művészeti klubhoz csatlakozott, családja örökségéből pedig feltörekvő művészeket támogató kulturális egyesületet (Verdi Club, 1917.) létesített, amiért a New York-i elit is hamar megkedvelte.
Rajta nevettek, nem vele
Eleinte kisebb klubokban lépett fel, ahol mondanunk sem kell, nagy zűrzavart keltett a teremben – bár ez őt egyáltalán nem zavarta. A legtöbben úgy gondolták, hogy csak parodizál, hiszen ezzel a hanggal senki sem állhatna ilyen magabiztosan színpadra. Előadásain Verdi, Strauss és Mozart áriái szólaltak meg, illetve saját és McMoon által komponált dalai. Florence saját tervezésű, drámai ruhakölteményeiben lépett színpadra, hátán hatalmas angyalszárnyakat viselt, és úgy festett, akár egy igazi díva, aki képtelen betelni szeretett közönsége figyelmével.
Minél nagyobb volt a taps, Florence annál hangosabban énekelt. Élvezte az őt körülvevő rivaldafényt, virágokat dobált a színpadról, és látva az emberek jókedvét, úgy vélte, hogy mindenki tetszését elnyerte. Őszinte örömét lelte a publikum nevetésében, ami tovább ösztökélte arra, hogy folytassa, amit csinál.
Rémes hangjával később aztán a New York-i Ritz-Carltonban is „megörvendeztette” a kíváncsi füleket, avantgárd előadásmódja pedig – amit szinte teljesen öntudatlanul produkált – annyira népszerűvé tette, hogy 76 éves korában kibérelte a nívós Carnegie Hall színpadát 1944-ben, miután egy saját lemezt is piacra dobott.
Az eseményre pár órán belül elfogytak a jegyek, az érdeklődés pedig akkora volt, hogy becslések szerint 2000 embert utasítottak vissza az épület bejáratánál.
A koncerten számos híresség tiszteletét tette, a neves karmester, Andre Kostelanetz pedig egy dalt is komponált az előadásra.
Állandó zongoristája, McMoon később így emlékezett vissza az est hangulatára: „Amikor akkoriban Frank Sinatra lépett színpadra, a tinédzserek sikoltoztak. Florence látta ezt, és úgy gondolta, hogy ő is hasonló hatást válthat ki a közönségből. … Amikor énekelt, kezét peckesen a csípőjére tette, majd olyan körtáncba kezdett, ami a legmulatságosabb dolog volt, amit valaha láttam. És igen nagy zűrzavart keltett a teremben. Az egyik híres, hisztérikus állapotba került színésznőt még a páholyból is ki kellett kísérni. A Carnegie Hallban még soha nem volt ekkora zaj.”
Florence ritmikai hibáit még profi zongoristája sem tudta ellensúlyozni, és bár McMoon tisztában volt a tényekkel, busás fizetése miatt egyszer sem ellenkezett. Ezután pedig joggal merül fel a kérdés Bayfield szerepét illetően, aki tudta, hogy felesége borzalmasan énekel, mégsem akadályozta meg, hogy bohócot csináljon magából. A rossznyelvek szerint kedvese hatalmas öröksége, illetve a koncertekből befolyt összeg miatt hunyt szemet a tények felett, míg mások úgy tartják, hogy nem akarta elvenni Florence egyetlen örömét, az éneklést.
Bayfield igyekezett távolt tartani a kritikusokat a koncertekről, ahol jellemzően Florence támogatói és barátai voltak jelen. Csakhogy a Carnegie Hall-i est más volt. A nívós helyszín sokkal szélesebb közönséget vonzott, az esemény körüli felhajtás pedig az újságírók figyelmét is felkeltette, akik – mondanunk sem kell – nem finomkodtak a másnapi cikkekben. Florence ekkor szembesült először az igazsággal, ami annyira megviselte, hogy 5 nappal később szívrohamot kapott – amiből soha nem épült fel. Florence Foster Jenkins 1944. november 26-án, egy hónappal Carnegie Hall-i koncertje után elhunyt. Halála napján állítólag így fogalmazott:
„Az emberek mondhatják, hogy nem tudok énekelni, de azt senki sem állíthatja, hogy nem énekeltem.”
Bármennyire is furcsán hangzik, a világ legrosszabb operaénekesének öröksége napjaink művészeiben él tovább, kiknek mestereit és példaképeit jó eséllyel Jenkins szponzorálta a ’30-as-’40-es évek Amerikájában – és akik ki tudja, milyen utat jártak volna be a különc örökösnő bőkezű támogatása nélkül. Elszántságáért David Bowie például rajongott érte, és kedvenc bakelitlemezei listáján a The Glory of the Human Voice című albuma is helyet kapott.
És hogy milyen út vezette őt idáig, illetve milyen következményei voltak annak, hogy nevetség tárgyává tették, a tévés tehetségkutató vetélkedők elé is tükröt állít, ahol főműsoridőben röhögnek azokon, kiknek lelkesedésük van, ám tehetségük nincs.
Kiemelt kép: Florence Foster Jenkins valamikor az 1920-as években (Pictorial Parade/Getty Images)
