Viola Clara Smith nyolc lánytestvér közül hatodikként látta meg a napvilágot egy wisconsini kisvárosban 1912-ben. Zenész édesapjuk a muzsika szeretetére nevelte lányait, kikkel később egy családi jazz-zenekart is alapított Schmitz Sisters Orchestra néven. Mivel a népszerűbb hangszereken idősebb nővérei játszottak, Viola kapta a dobost megillető helyet. „Jó volt ez számomra! Mi lehetne jobb hangszer a doboknál?” – emlékezett vissza egy korábbi interjúban.
Miután testvérei évekkel később férjhez mentek, a családi zenekar feloszlott, Viola és nővére, a szaxofonon játszó Mildred pedig egy új, kizárólag női tagokból álló swingzenekart alapított a tehetséges és gyönyörű Frances Carroll vezetésével.
A banda szűkebb körökben hatalmas népszerűségnek örvendett, és különösen Smith tempós játéka volt az, ami lenyűgözte a nagyérdeműt – és ami 1940-ben a Billboard magazin címlapjáig repítette. De Viola mindemellett a szintén női tagokból álló All-Girl Orchestra és a Hour of Charm zenekarokban, illetve a Kit Kat Band kvartettben is püfölte dobszerkóját. Miután New Yorkba költözött, a legendás dobostól, Billy Gladstone-tól vett órákat, és nem egyszer osztozott a színpadon Ella Fitzgeralddal és Chick Webb-bel. De játszott az Ed Sullivan Show-ban, Harry S. Truman egykori elnök hivatalos beiktatásán, és két filmben, illetve a Broadway Cabaret című musicaljében is feltűnt – csak hogy néhány emlékezetes alkalmat említsünk a sokból.
Egy női dobos korántsem volt megszokott
Kedvenc énekeseinkből és gitárosainkból Dunát lehetne rekeszteni. A dobosok valamiért azonban háttérbe szorulnak (szó szerint), és kevéssé részesülnek rajongásban, holott ők adják a ritmust és a zene gerincét. Viola Smith-nek pedig nemcsak emiatt volt nehéz dolga a szakmában…
Viola Smith (FPG/Archive Photos/Getty Images)
Mivel a második világháború idején sokakat besoroztak, a túlnyomórészt férfiakból álló népszerű big bandek fellépései ritkulni látszottak, és ha mégis betöltötték a megüresedett helyeket, csak és kizárólag férfi zenészeket alkalmaztak. A jelenségen felháborodva Viola 1942-ben egy máig emlékezetes cikket közölt a Down Beat magazinban, melyben arra buzdította a zenekarokat, hogy ne féljenek tehetséges női zenészeket alkalmazni. „Miért ne játszhatnának lányok is a zenekarokban? Tudjuk, hogy a nemzeti vészidőszak miatt rengeteg tehetséges zenésszel maradtak kevesebben, de
ahelyett, hogy középszerű hangszeresekkel pótolnák őket, miért nem hagyják, hogy profi női zenészek is érvényesüljenek?
A nők férfiak mellett dolgoznak a gyárakban. Miért ne lehetnének együtt ugyanígy a színpadon is? Trombitán, szaxofonon és dobon mi is képesek vagyunk játszani, tudunk improvizálni, szólózni, bírjuk a hosszú turnékat és az egész estés fellépéseket. A nők éppúgy mesterei a hangszereknek, mint a férfiak” – írta többek között a cikkben.
A női muzsikusok akkoriban újdonságnak számítottak, így talán mondanunk sem kell, mekkora port kavart Viola őszintesége. A szerkesztőséget elözönlötték az olvasói levelek, melyekben a női zenészek érdemeiről és képességeiről vitatkoztak: törekvéseiket legalább annyi férfi és nő ellenezte, mint amennyi támogatta, a többség azonban egyöntetűen a kettős mérce ellen szólalt fel.
Viola aprócska termetét meghazudtoló vadsággal robbant be a színpadra, és ugyanilyen hevességgel volt a női jogok szószólója is egy férfiak uralta szakmában. „Viola Smith nem pusztán a könnyűzene egyik úttörője volt, hanem minden olyan női zenész szószólója, akik a szexista zeneiparban próbáltak megélni.
Több mint 90 éven át aktívan tevékenykedő zenészként bebizonyította, hogy a nők a zeneiparban is képesek helytállni”
– vélekedett róla Allison Miller dobos és zeneszerző.
De szenvedélyes érvelését a zenekarok évekkel később sem akarták meghallani. Miután a swing-korszak a végéhez ért, Viola a ’60-as években visszavonult, majd a kaliforniai Costa Mesába költözött, ahol egy Piecemakers nevű, javarészt idősebb nőkből álló keresztény közösséghez csatlakozott. Végül saját kézműves üzletéből próbálta fenntartani magát, a dobverőt azonban nyugdíjas éveiben sem félt használni: hétvégenként gyakran fellépett a kaliforniai Forever Young Band zenészeivel, és még 100 évesen is különórákat adott. Szabadidejében rendszeresen bridzsezett, és élvezte a nyugdíjas élet szépségeit.
„Talán a dob, a bor és a kaszinó tart életben” – vallotta.
Bár karrierje kezdetétől nehézségekbe ütközött – pusztán csak azért, mert nőnek született –, mégis végtelen alázattal gondolt a mögötte álló évekre, és hálás volt a lehetőségekért. Úgy érezte, hogy másokhoz képest kiváltságosabb helyzetből indult, ami a legtöbb nőnek nem adatott meg akkoriban: egy olyan családban nőhetett fel, ahol az édesapja arra tanította, hogy nőként se féljen kiemelkedni, és megmutatni a benne lakozó tehetséget.
Amikor jóval később, nyugdíjas korában felfedezte, hogy a magazinok a női dobolás úttörőjeként emlegetik, meglepte a hír. „Elképesztő, amit az interneten látok. Nagyon hálás vagyok, hogy ma már önálló dobosként is elismernek, mert egy időben ez nem mindig volt így” – mondta 2013-ban a Tom Tom zenei magazinnak.
Viola Smith utolsó éveiben Alzheimer-kórban szenvedett. Kicsit több mint egy hónappal 108. születésnapja előtt, 107 évesen hunyt el 2020. október 21-én. Halálos ágyán fekve állítólag egy Női dobosok című könyv volt az utolsó, amit a kezébe vett…
Kiemelt kép: Viola Smith 1945-ben (FPG/Archive Photos/Getty Images)
