Bizonyára mindannyian jártunk már úgy, hogy beszélgetőtársunk az összes életkedvünket kiszipolyozta végeláthatatlan panaszkodásával vagy dühös monologizálásával. Egy-egy ilyen csevej után (más esetekkel ellentétben) nem feltöltődve, hanem sokkal inkább meggyötörten, fáradtan, ingerlékenyen távozunk a kávézóból. És minden bizonnyal nem csak mi érezzük nyomorultul magunkat, hanem az is, akinek szenvedéstörténetét épp végighallgattuk.
Félreértés ne essék! Kutatások kimutatták, hogy az érzelmeink elfojtása, befelé fordítása egy sor kedvezőtlen egészségi következményhez vezethet. Zaklatottságunk leplezése ráadásul még csak nem is nevezhető hatékony megküzdési stratégiának:
az elfojtás következményeképp megeshet, hogy a közeli vagy távoli jövőben hirtelen egyszerre, óriási erővel robban ki belőlünk az összes felgyülemlett indulat.
Ilyen szempontból is igaz tehát, hogy „jobb kint, mint bent”. Adja azonban magát a kérdés: hogyan fér mindez össze az érett személyiségekre jellemző (és minden szempontból méltányolandó) fejlett érzelemszabályozó képességgel?
Az érzelemszabályozás nem elfojtás
Vitathatatlanul fontos, hogy őszintén kifejezzük pozitív és negatív érzelmeinket egyaránt, valamint hogy képesek legyünk mély beszélgetéseket folytatni a hozzánk közel állókkal bármiről, így a gondjainkról és a minket belülről feszítő dilemmákról is. Nem árt azonban, ha az ember tudja, hol a határ – azaz
mi a különbség a céltalan ventilálás és a segítségkérés között.
Utóbbiba beletartozik az is, amikor valóban csak annyira lenne szükségünk, hogy valaki meghallgasson (és meg is halljon) minket – egyes szakértők szerint pedig az aktív odafigyelésnél hatékonyabb segítségnyújtás nem is létezhet. Azonban még az ilyen esetekben is célravezetőbb, ha a bajban lévő fél egy-két szűrőn átfuttatja mondandóját (azaz igyekszik gyakorolni az érzelemszabályozást), mielőtt beszélgetőtársa elé borítja gondolatait és érzelmeit.
Amennyiben ugyanis ez sorozatosan nem történik meg, a két résztvevő közötti viszony barátságból vagy szerelemből átfordulhat valamilyen más, végeredményben mindkét fél számára kényelmetlen kapcsolódásba. Érdemes a ventilálásnak inkább a pszichológusnál, coachnál, vagy egyéb segítőnél teret hagyni. Mindez azonban ismét egy újabb kérdést nyit ki: az aktív problémakeresését.
Nem muszáj folyton idegeskedni
Előfordul, hogy úgy érezzük, az istenek összefogtak ellenünk, és szinte semmi sem úgy alakul, ahogyan azt szeretnénk. Természetesen ekkor sem tanácsos elfojtani az érzelmeinket – ugyanakkor az is igaz, hogy sokkal jobban járunk, ha ilyenkor, a veszteségek elismerése után, csak azért is megpróbálunk valami olyat keresni jelenlegi helyzetünkben, amiért hálásak lehetünk. Mindig van ugyanis valamiért hálát érezni, ha másért nem, már csak a napsütésért vagy a friss levegőért is.
Manapság gyakran érezhetjük, hogy a panaszkodás kultúrájának virágkorában élünk.
Egyesek szinte versenyt űznek abból, hogy kifejezésre juttassák, miféle apró kellemetlenségek bosszantják őket nap mint nap:
a cipőjükbe szorult kavicstól kezdve az elfogyott kávén át a nem működő bankautomatáig. Persze néha akár szórakoztató is lehet a humorba bugyolált méltatlankodás, de célszerű észben tartani, hogy az öröm és az elégedettség kifejezése és intenzív megélése mennyire fontos a mindennapi jólétünk megtartásában és szociális kapcsolataink ápolásában.
Egyes kutatások már azt is bebizonyították, hogy az „erőltetett pozitivitás” akár jó hatással is lehet az életünkre – nem érdemes hát a kákán is csomót keresni, mindenképpen érdemes azonban óvakodni az önbecsapástól. Ahogyan fentebb már volt szó róla, a negatív érzelmek és gondolatok teljes kizárása megbosszulja önmagát, ugyanakkor érdemes azt is szem előtt tartani, hogy a tudatosság gyakorlásával egyre nagyobb hatalmat nyerhetünk saját érzelmeink és hangulataink fölött.
Fotó: Getty Images
Hogyan és mikor adjuk ki dühünket?
Amennyiben tehát valamilyen apró bosszúság ért bennünket, például úgy érezzük, valaki tiszteletlen vagy igazságtalan volt velünk, az elsődleges lépés, hogy ezt neki tegyük szóvá – és ne cipeljük magunkkal órákon, akár napokon keresztül, hogy aztán esetleg egy harmadik, ártatlan fél igya meg a levét.
Másrészt fontos megérteni és elfogadni, hogy minden érzelem érvényes és hasznossá tehető. Így az intenzív negatív érzelmekből, akármennyire is elképzelhetetlennek tűnhet, szintén profitálhatunk azáltal, ha hagyjuk, hogy jellemfejlődésre sarkalljanak bennünket.
Ezen kívül azt is érdemes tudatosítani, hogy az érzelmek valóban ragadósak.
Nem csak másokat lehet azonban „megfertőzni” jó- vagy rosszkedvünkkel, mi magunk is „benne ragadhatunk” ezekben a hangulatokban. Fontos tehát, hogy, amennyiben módunkban áll, inkább a pozitívumokra koncentráljunk! Ezt testünk és lelkünk (valamint környezetünk) is meghálálja majd.
Szintén esett már szó az érzelmeink „megszűréséről”. Amennyiben hatékonyan szeretnénk kommunikálni, esetleg szóvá tenni egy bennünket ért kellemetlenséget, a legtöbb, amit tehetünk, hogy mindezt őszintén, ugyanakkor higgadtan csináljuk, és mindenképpen helyezzük problémánkat kontextusba.
Célunk ne a győzelem, hanem a béke legyen!
Ezt azonban csak úgy érhetjük el, ha megengedjük, hogy beszélgetőpartnerünk jobban megértsen minket – és mi is őt. Legyen tehát kétoldalú a közlés, hallgassuk meg úgy a másikat, ahogyan mi szeretnénk, hogy meghallgassanak bennünket.
És ami a legfontosabb: mondjuk ki, ha valami jó. Mondjuk ki többször, hangosan! Dicsérjünk bátran és őszintén – már csak azért is, hogy ez a kedvesség ránk is visszahasson.
És hogy hogyan tudunk a hétköznapokban meggyőzőbben kommunikálni? Kattints ide, és kiderül!
Kiemelt kép: Getty Images / Canva
