Egy ismerősöm egyszer úgy fogalmazott, hogy az online társkeresés olyan, mint egy rossz turkáló, ahol egyszer valakinek sikerült kihalásznia egy dizájner farmert, a többiek viszont csak túrnak és túrnak a sok rossz állapotú, csúnya és hordhatatlan darab között, de még egy tisztességes pulcsit sem tudnak hazavinni. Ezt a hasonlatot legalább tíz éve hallottam, és bizton állítom, hogy a helyzet azóta csak romlott, és a szerencsés, aki kitúrta magának az Armani farmert, ma már inkább csak városi legenda.
Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek csodák, biztos ma is akadnak olyanok, akik igaz szerelemre lelnek valamelyik online társkeresőn, de én most nem a csodáról akarok beszélni, hanem a rút valóságról.
Ma mi sem kézenfekvőbb, ha valaki ismerkedni szeretne, hogy regisztrál egy vagy több ilyen alkalmazásra. Ennek az is a prózai oka, hogy egyre kevesebb a lehetősége az embereknek arra, hogy offline üzemmódban ismerkedjenek, és bár egyre nagyobb az igény arra, hogy valahogy visszataláljunk ezekhez a lehetőségekhez, egyelőre ez nem történik meg. Marad az online tér és a számtalan applikáció. Vannak, akik számára természetes, hogy élethelyzetüktől és párkapcsolati státuszuktól függetlenül rajta vannak valamelyik appon. Biztos, ami biztos. És vannak olyanok is, akik összeszedik minden elszántságukat, és azzal az eltökélt szándékkal regisztrálnak, hogy márpedig most komolyan társat keresnek. „Az online tér nagyon sok csalásra és hazugságra ad lehetőséget, amit az ártatlan emberek csak útközben ismernek ki. Olyan ez az egész, mint egy gyártósor, ahol senki nem tudja, mi történik pontosan” – mondja Páli Patrícia, szakpszichológus, a Nők Lapja rendszeresen közreműködő szakértője. Vele merülünk most el az online társkeresés legmélyebb lélektani bugyraiban, és járunk utána annak, hogy az egyértelmű kudarcokon túl mit vesz el még tőlünk ez a műfaj.
Az önismeret feketeöves bajnoka
„A praxisomban minden nap találkozom kellemes benyomású, általában magasan képzett és stabil egzisztenciájú nőkkel, akik nem találnak társat. Nekik a párkapcsolat arra kellene, hogy kiteljesedjenek, nem holmi sugardaddy-re van szükségük, aki eltartja őket, mégis úgy élik meg a helyzetüket, hogy tulajdonképpen értelmetlen az életük társ nélkül – vág bele Patrícia. – Valahol az egész jelenség azon alapul, hogy nagyon sokan úgy érzik, semmi értelme nincs a létezésüknek, csak vegetálnak, és csakis akkor lesz értéke az életüknek, ha lesz párkapcsolatuk. Emiatt belevetik magukat a mókuskerékbe, hogy társat kell találniuk, aki validálja a létezésüket.
Fotó: Getty Images
Én azonban azt szoktam mondani, hogy feketeöves önismereti bajnoknak kell lenni ahhoz, hogy az ember ne szerezzen új sérüléseket az online társkeresés kegyetlen világában. Ugyanis míg a legtöbb társkereső azt várja, hogy talál valakit, aki aláírja, hogy ő egy értékes ember, addig nagyon sok minden meg fog történni, csak ez nem. Lehet, hogy el sem húzzák a jó oldalra, vagy ha igen, akkor gyors, arctalan találkozásokban lesz része, és gyors ítéletek fognak születni felette. Ezeknek a történeteknek a nagy része úgy végződik, hogy találkozik két vadidegen ember, akiknek addig sem volt semmi mondanivalójuk egymásnak, és valószínűleg ezután sem lesz.”
A jobbra húzás és ami mögötte van
Egy baráti vacsorán találkoztam egyszer egy harmincas férfival, akiből csak annyit láttam, hogy amíg a társaság többi tagja evett, ivott és beszélgetett, ő már-már illetlen pózban a kanapén hevert, és ugyanazt a mozdulatot ismételgette az ujjával, egymás után százszor. Kiderült, hogy épp egy randiappon nézegeti a felhozatalt, és mindenkit, de mindenkit jobbra húz, és csak akkor nézi meg tüzetesebben, kire mondott „igen”-t, amikor egyezés történik. Nyilván ő egy szélsőséges, ám ritkának semmiképp sem nevezhető eset, de általánosságban is elmondható, hogy meglehetősen alacsonyan van az az ingerküszöb, ami alapján jobbra, illetve balra húz a többség. Patrícia szerint a boltban jobban megnézzük, mi az összetétele annak a péksüteménynek, amit megveszünk, és még ott is szofisztikáltabb döntést hozunk, mint a nagy többség a randiappokon.
„Amikor valaki regisztrál egy ilyen oldalon, gyakori eset, hogy elkezd eköré szerveződni az élete. Napi szinten nagyon sok időt tölt ott, de valahogy minden nap egy olyan konklúziót kell vonnia, hogy továbbra is értéktelen – folytatja pszichológus szakértőnk. – És itt jön a legdemoralizálóbb az egészben, miszerint
teljesen random embereknek hagyjuk, hogy értékítéletet mondjanak felettünk.
Ezek az algoritmus által szinte válogatás nélkül elénk sodort emberek pedig folyamatosan azt a gombot nyomogatják bennünk, ami már így is elég fájdalmat okozott, miszerint értéktelenek vagyunk. Elvileg mindenki azzal a szándékkal lép fel egy ilyen felületre, hogy hozzá illő partnert találjon, ám ahogy telik az idő, és még mindig nem került elő ez az illető, az ember hajlamosabb lejjebb adni az igényeiből, csak valaki validálja már a létezését. Ezzel pedig veszélyes folyamatba kergeti magát, hiszen arra nem méltó emberek fognak róla ítéletet mondani. Ismétlem, fekete öves önismereti bajnoknak kell lenni, hogy az ember megálljon a lábán akkor is, ha napi szinten többtucat elutasítás jön arctalan emberek tömkelegétől” – mondja Patrícia, és azt is hozzáteszi, hogy bár a környezet egy ideig általában támogató, minél hosszabb idő telik el, annál inkább elkezdi hibáztatni a társkeresőt, és kezdi elültetni a fülébe azt a bogarat, hogy mi lehet vele a baj, ha ennyi ember közül egynek se kell.
Komoly kapcsolat? Tényleg?
A társkereső appok egyik legnagyobb illúziója, hogy azt a hatást keltik, mintha képesek lennének kategorizálni, ki milyen kapcsolatra vágyik. Ennek egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb átverése a „komoly kapcsolatot akarók” széles tábora. „Megjelent egy hatalmas tömeg, aki szlogenként használja azt, hogy komoly kapcsolatra vágyik, de közben semmi másra nem használja ezeket a felületeket, mint hogy néhány jó szót kapjon – folytatja szakértőnk. –
Ezek a csalók lelketlenül kihasználják a párkapcsolatra vágyóknak azt a kiszolgáltatottságát, hogy bármit megadnának, csak kapcsolódhassanak, és felélik ezeknek az embereknek az aranytartalékait.
Aki tényleg komoly kapcsolatra vágyik, annak ha bekerül a látóterébe valaki, aki úgy tűnik, hasonló szándékkal van ott, az nagy örömmel adja oda, amit eddig gyűjtögetett. A másik fél pedig hihetetlenül élvezi, hogy figyelmet és szeretetáradatot kap, majd amikor megkapta, amit akart, szép lassan kiderül, hogy vagy nem is vágyik kapcsolatra, vagy épp házas, és csak addig volt olyan lelkes, amíg meg nem kapta mindazt, amit otthon nem kap meg. Ez olyan sérülést okoz a párkapcsolatot kereső emberben, amit fel sem tud mérni, aki elköveti ellene. Akár visszahozhatatlan törést is okozhat, és végleg megerősíti a másikat abban, hogy teljesen értéktelen.
Fotó: Getty Images
A régi világban – folytatja pszichológusunk, – ezek a folyamatok úgy történtek, hogy két ember megismerkedett, elkezdték megdolgozni egymást, összecsiszolódtak, elmélyedt a kapcsolatuk, és ennek a folyamatnak nagyon markáns mérföldköve volt, amikor kimondták, hogy ez komoly kapcsolat. Aki ezt idő előtt, már a kezdetekkor kimondja, az azt a munkát szeretné megspórolni, ami eljuttat az ismeretlenségből a komoly kapcsolatig. Aki ezt meg akarja úszni, annak személyiségdefektje és/vagy traumatizált háttere van, és hazugságba ringatja magát és azt, akit magával ránt.”
Aki töltött már el akár rövidebb időt is egy ilyen felületen, az szinte biztos, hogy belefutott olyan profilokba, amelyekben már a bemutatkozó szöveg is egy indulatos, frusztrált fröcsögés. „Ha csak csücsöríteni tudsz a tükörben, húzz balra!”, „Ha képtelen vagy válaszolni, ne húzz jobbra!” és még sorolhatnánk.
„Ha az ember túl sok ideig van egyedül, azt érezheti, elfogyott körülötte a levegő
– mondja Páli Patrícia. – Kialakul benne a düh és a frusztráció, és majdhogynem macsétával kapálózik maga körül. Nem akar időt vesztegetni, azt üzeni, gyere, csináljuk, haladjunk. És közben egy lélekölő daráló lesz ebből az egészből. Egyre több sérüléssel, és egyre kevesebb happy enddel.”
Kiemelt kép: Getty Images
