A terapeutám óva intett attól, hogy a férjemmel az ő legénylakásában kezdjük meg közös életünket. Még most is ebben az ingatlanban lakunk, és én időről időre gondolkozom rajta, vajon miért tanácsolhatta ezt. Végül így nehezebb dolgunk volt?
Martos Tamás: Az ember evolúciós értelemben egy erőteljesen territoriális lény, és ez a modern viszonyok között is érvényes. A lakás a férje territóriuma volt , amibe ön belépett. Egy ilyen szituációban viszont az van előnyben, akié a territórium, a másik fél általában alkalmazkodik. Ilyenkor érdemes megfontolni, ez a helyzet mit tesz a kapcsolattal, ugyanis minden territoriális jelzést a tárgyaktól a viselkedésen át egészen a szabályokig az eredetileg már ott élő fél hozott létre. Ha egy közösen választott, mindenki számára új ingatlanban kezdik el közös életüket, akkor semmiképp sem tud ugyanaz történni, mint az előzőekben felvázolt esetben. Minden problémát persze ez sem old meg, így sem lehet kihagyni az összecsiszolódás kihívásait. Minél több a belső feszültség a kapcsolatban, annál inkább érvényesülhetnek a territóriumot birtokló fél eredeti beidegződései: „márpedig ebben a házban ennek ez a rendje, módja, helye” – mondhatja ilyenkor. Valójában pedig a biztonság iránti mély emberi vágyunk az igazi mozgatórugó. Ha sok a stressz, ami az összeköltözéskor nem is ritka eset, akkor kapaszkodni kell a régi rituálékba, amik biztonságot nyújtanak.

Igaz, hogy mindannyian akarva, akaratlanul gyermekkorunk otthonát teremtjük újra a saját felnőttkori fészkünkben is?
Sallay Viola: Mire felnövünk és eljön a párválasztás időszaka, már él bennünk egy mélyen belénk ivódott otthontörténet. Ez az eredeti családban szerzett tapasztalatok által íródik: hogyan használták szüleink az otthont, a gyereknek milyen terek jutottak benne. Vagy a gyermek hogyan tudta magának a saját területeit megteremteni, ami lehet egy szoba egyik sarka, vagy szerencsésebbeknek egy egész szoba, ahova esetleg a szülő sem nyithat be akármikor. Mély hatást gyakorol ránk az is, hogy látjuk-e, vagy mennyit látjuk a szüleinket egy térben – mondjuk egy szobában alszanak-e. Ezeknek a tapasztalatoknak nagyon sok rétegük van, a legtöbbjük nem is tudatos, sokszor csak a testünk emlékszik rájuk.
A territórium egyszerre lelki és testi élmény is, mert a terekhez koreográfiák tartoznak: hova megyek először miután felkelek, hol iszom meg a reggeli kávémat, melyik étkezés hol történik – ezeknek mind megvan a mindennapi rendje. Amikor bármilyen okból új családtag kerül a térbe, például amikor egy gyermek érkezik a családba, ezek a rituálék mindig megkérdőjeleződnek. Innentől kezdve a rutinokat már biztosan nem lehet ugyanúgy csinálni. A nagy kérdés, hogy mit kezd ezekkel a változásokkal a család, mennyire lehet az egyezkedést egymás elismerésével lefolytatni. Az új közös rend kialakulása nagyrészt azon múlik, hogy milyen érzelmi energiája van a párnak vagy a családtagoknak.
Tamás: A térhasználati rituálék nem ritkán nyílt vagy rejtett „lojalitások” mentén működnek. Volt egy mozaikcsaládunk, ahol előzőleg anya és lánya éltek együtt a lakásukban, ám egyszer csak odaköltözött az édesanya új párja is. Eredetileg a nagyobb hálószoba volt a lányé és a kisebbik az anyáé, de a költözés után a férfi – a maga szempontjából jogosan – feltette partnerének a kérdést: ugyan nem kettejüknek kellene-e a nagyobb szobában lakniuk. Az édesanyának azonban ez a helyzet óriási belső konfliktust okozott, mert számára nem volt evidens, hogy elvegye a kamasz lánya fontos helyét, hiszen ő már így is sok változáshoz alkalmazkodott. Így viszont a partnere érezhette úgy, hogy ő nincs tisztelve, ha ennyi tér sem jár neki. Ezek a változtatások ugyanabban a térben extra érzelmi energiát kívánnak, amit a felek sajnos nem feltétlenül tudnak egymásnak elismerni.

Az eddigiekből is jól érzékelhető, hogy otthonunknak az érzelmi energiák épp ugyanúgy részei, mint bútoraink vagy a minket körülvevő tárgyak. Pár- és családterápiás munkájuk során nagy sikerrel alkalmazzák az otthon érzelmi térképe módszerüket. Miben áll a módszer lényege és miért lett ez egy fontos kapcsolódási eszköz sok párnak és családnak az életében?
Tamás: A módszer Viola egyetemi majd doktori kutatási eredményeiből indult ki. Évek óta úgy alkalmazzuk, hogy megkértük a családtagokat, rajzolják le az otthonukat. Majd azt mondtuk, hogy az egyes terekhez rendeljenek érzelmeket: hol van számukra a biztonság és bizonytalanság, az összetartozás vagy az elvonulás helye. Végül arra kértük őket, hogy meséljenek nekünk olyan történeteket, melyek ezekhez a helyekhez és érzésekhez kapcsolódnak. Nem kalandregények epizódjait kell persze ilyenkor várni, hiszen az ember otthonában vagyunk, de

azt vettük észre, hogy ezek a hétköznapi történetek mégis hordozzák azokat a fontos kapcsolat- és önszabályozási mintázatokat, amellyel a családtagok együtt éltek.

Például ki mikor vonul el a többiektől, mikor és miért fordít nekik hátat, vagy mikor keresi a társaságukat. Attól, hogy a család tagjai egymástól függetlenül rárajzolták az élményeiket az alaprajzra, hirtelen vizuálisan is láthatóvá vált sok minden a hétköznapjaikból.
Viola: Már az a mozzanat is tudott katartikus felismeréseket hozni, ahogy egymás rajzára néztek, amikor meglátták, kinek hol van otthon a személyes biztonsága. A rajzolás még külön-külön önállóan történik, de a terápián a történetmesélés már egymás előtt zajlik, hiszen nemcsak nekünk mesélnek a családtagok, hanem legfőképp egymásnak. Mit élnek át például akkor, amikor egy vita után elvonul egyikük egyedül a gyerekszobába? Sokszor ezek az aprónak tűnő, de érzelmileg mégis fontos részletek először az érzelmi térképről beszélgetve fejtődnek fel. Általában az emberek a saját térhasználatukra is akkor döbbennek rá, amikor megszületik a rajz.

Az utóbbi években már nem csak rajzolásra invitálják a párokat és családokat, hanem egy grafikus tervező, Szlabey Emma segítségével létrehozott terápiás társasjátékkal is segítik az otthoni élmények feltárását és megosztását.
Viola: Miután éveken át alkalmaztuk ezt a rajzolós módszert, és rengeteg szemináriumon, workshopon oktattuk kollégáknak, egyre nyilvánvalóbbá váltak a módszer gyenge pontjai is. A változások követése például elég nehezen volt megvalósítható a rajzon, hiszen ha valamit lerajzoltunk, az ott volt, átfirkálni pedig nem túl elegáns, és nem is elég átlátható. Ezért született meg a „társasjáték” mint forma, amelyben minden sokkal mobilabb: az élmények és a bútorok jelölői kis korongok, de még a tér elrendezése is alakítható, hiszen szobakártyákból építhető fel az otthon.
Tamás: A rajzoláshoz ráadásul gyakran kapcsolódott az iskolai megfelelésből velünk maradt „én nem tudok rajzolni” attitűd, és ez az aggodalom nem segítette a módszer kibontakozását. Az volt a feltevésünk, hogy az új forma behozza a társasjátékozás, a játékosság, a kreatív alakítás hangulatát. Így tényleg építés lesz a folyamatból.
Viola: Pozitív megélésünk még ezzel a terápiás társasjátékkal, hogy sokszor olyan feszült helyzetekben érdemes ezt felkínálni, amikor a nehézségben élő pároknál éppen az egymással kapcsolatos sérelmek eszkalációja zajlik. Amikor minden mondat egyre mélyebbre vinné az elhatárolódást, a pár tagjai egymást vádolják és közben nem látunk rá a mögöttes gondolatokra és nagyon nehéz átbillenteni ezt az állapotot.

Azzal, hogy egy társasjátékba kezdünk, a terápiás atmoszféra is megváltozik és a kapcsolat rejtett erőforrásai is előbukkannak.

Újra megtapasztalhatják, hogyan tudnak együttműködni, együtt építeni. Akár olyan felismerésekre is rájöhetnek, hogy az otthonuk sok reményt is tartalmaz; együtt él velük mindaz, amire vágynak, különben már rég szétmentek volna. Az otthon érzelmi alaprajzának megépítésétől hirtelen a viszonyrendszer is megváltozik a terápián: ők építenek valamit, amibe meghívnak minket, az ő birodalmukban mi vagyunk a vendégek. Ebben az atmoszférában az érzelmileg nehéz történetek is sokkal könnyebben megosztásra kerülnek.

Amikor a módszert megalkották, még nem tudhatták, hogy a laptop, vagy a munkaasztal ilyen fontos helye lesz a legtöbb otthonnak. A home office mennyire szól bele otthonunk érzelmi térképébe?
Tamás: Kihívást jelent, amikor a munkahely betüremkedik a család életébe. Ha például a főnök hangja hallatszik a hálószobában. Egy elvileg pihenésre és intimitásra rendelt térben megjelenik a munka a maga stresszével. És annál, aki ezt megéli, semmilyen átmenet nincs, egy másodperc alatt a család terében találja magát, miután lecsukta a gépét.
Viola: Fontos megtartó rítus tud lenni, ha a családtag tud zsilipelni, miután hazaérkezik. Mondjuk van egy közös megegyezés arról, hogy nem az első tíz percben zúdítják egymásra a napi élmények sorát: ki mivel küzdött, hol szúrtak ki vele, milyen jegyet kapott. A home office esetében ez a zsilipelés még hangsúlyosabb kellene hogy legyen.
Van egyébként kis home office-os laptop bútorjelölőnk is, mert az akörül megjelenő élmények feltérképezése és feldolgozása a család mindennapi érzelmi biztonsága szempontjából alapvető. De ez csak a kiindulási pont. Sokszor felmerül az is, hogy kinek a bizonytalansága vagy a feszültsége van a pár másik tagjának a laptopjánál.

Most ugyanis akár azonnal láthatom a párom arcán a félelmet vagy haragot, miközben a főnökével beszél. Ez a közvetlen tapasztalat évekkel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna és ez átalakítja azt, ahogy egymásra tekintünk.

Mindez persze lehet a feszültség, de a kölcsönös megértés kiindulópontja is, de mindenképpen dolgunk van vele.

Azt mondják, az otthon visszajelzi a saját értékességünket, identitásunkat. Otthonunk is egy tükör rólunk, a személyiségünkből fakadó képződmény…
Tamás: Az otthon valóban tükör a maga módján, sok mindent jelezhet vissza: az aktivitásomat, az ügyességemet, a lehetetlenségemet és az évek óta tartó elveszettségemet, de azt is, ahogy képes vagyok magam körül rendben tartani a világot. Gyakran akkor tudatosul mindez, amikor megpróbáljuk idegen szemével nézni az otthonunkat – vajon mit mond rólam az otthonom egy vendég számára? De az otthon érzelmi térképe is ilyen rátekintést kínál.
Viola: Amikor mi a terápiák során feltérképezzük az otthont, nagyon is keressük a családtagok és a kapcsolatok erőforrásait, és nem csak feszültségekre bukkanunk az otthon terében. Előkerül a rajzon egy szobanövény, ami országokon és generációkon át megőrződött, és képviseli azt, amit át tudunk menteni magunkból a nehéz helyzetekben a jövőbe. Ott az az oklevél vagy egy érem a falon, ami visszajelez, ha ránézünk: mi erre is képesek vagyunk. Az otthonban közösen létrehozott tárgyak is hasonlóan működnek. Valahányszor így lépünk az otthon terébe, az otthon azt fogja nekünk mutatni, hogy mi erre képesek voltunk. Úgy, ahogy gyermekeink alkotásai otthonunk falán azoknak a falaknak az értékességét emelik, validálják, úgy segíthetnek minket az ilyen gesztusok is a stresszel való mindennapi megküzdésekben.

Köszönet a képekért Sallay Violának és Martos Tamásnak.