Mindenkinek a saját anyanyelve a legszebb. Azt persze csak mi, magyarok tudjuk, hogy miénk egész egyszerűen gyönyörű, pláne, ha lírai hangon szólal épp meg.
Sosem szerettem magolni, verset viszont mindig örömmel tanultam. Egyrészt, mert egyszerűen jó érzés birtokában lenni a művészi igénnyel faragott soroknak, másrészt, pedig azért, mert a legszebb magyar versek ismerete össze is köt bennünket vallásunktól, korunktól, politikai meggyőződésünktől függetlenül.
Néhány éves újságírói pályafutásom eddigi legszebb élménye is vershez, és ehhez az összetartozásélményhez kötődik. 2020-ban egy 95 éves idős úrral, korábbi katonatiszttel készítettem interjút. Pali bácsi megdöbbentő szellemi frissességről tett tanúbizonyságot, nemcsak akkor, amikor pontosan tudta, melyik szekrény melyik fiókjának melyik oldalában találom meg a papírt, amit meg szeretett volna mutatni nekem, de akkor is, amikor Áprily Lajosról kezdett mesélni. Azzal kezdte, tudtam-e, hogy a költő egy időben a Baár-Madas gimnázium igazgatója volt. Nem tudtam. Erre megkérdezte, hogy de azért a Márciust biztosan tudom…? Nem tudtam, hogy tudom, és mégis: ahogy elkezdte mondani, nekem is egyből eszembe jutott az összes sor, és bevallom, hogy könnyekig meghatott ez az élmény.
Íme Pápai Erika remek előadásában ez a költemény:
Az, hogy a köztünk lévő hatvan év korkülönbség, és még több világnézeti eltérés mellett van, ami mégis megkérdőjelezhetetlenül összeköt bennünket, olyasmi, amire mindig emlékezni fogok.
És te, mennyire emlékszel a tanulmányaid során megismert, megtanult versekre?
Ha pedig ezzel megvagy lássuk, mennyire mennek jól a magyar irodalom jeles évszámai!
Kiemelt kép: Getty Images