Az internet csurig van meghökkentő és néha bizony agyzsibbasztó optikai illúziókkal. A legtöbben rajongunk az ilyesmiért, mert egyszerre szórakoztató, izgalmas és kissé talán ijesztő is szembesülni azzal, milyen könnyen becsapható az agyunk, és mennyire sokat számít valóságérzékelésünk szempontjából nézőpontunk, illetve, hogy milyen nagy befolyással vannak érzékelésünkre és észlelésünkre a szemlélt tárgyak színei vagy épp egymáshoz való viszonyuk. Az optikai illúziók hátterének vizsgálata rengeteg információval szolgál az emberi elme és a látás működéséről.
Vegyük például ezt a képet. Első ránézésre úgy fest, hogy egy világosabb (majdnem fehér) és egy sötétebb szürke tömb nyugszik egymáson. Ez mindenkinek egyértelmű, akinek nincs gond a látásával.
Két különböző színű tömböt látsz? (Fotó: Asociación Educar/Canva)
Ha viszont valamivel, például mutatóujjunkkal letakarjuk a két tömb találkozási sávját, hirtelen azt vesszük észre, hogy két teljesen egyforma színű tömböt pakoltak egymásra.
…és most? (Fotó: Asociación Educar/Canva)
Hogyan lehetséges ez?
Az ismert optikai csalódás, a Cornsweet-illúzió
A szóban forgó kép az úgynevezett Cornsweet-illúziót illusztrálja. Ezt az agyunkat becsapó jelenséget először Tom Cornsweet kísérleti pszichológus írta le az 1960-as években. Ő volt az, aki felfedezte, hogy az emberek a három dimenziós képek színeit és árnyalatait attól függően érzékelik, hogy hova esik rajtuk az árnyék, illetve hogy hogyan vannak megvilágítva. Ebben az esetben például azért hisszük azt, hogy a felső forma a sötétebb, mert a két tömbre eső fény (amit a találkozási pontjuknál mutatkozó színeltérésből következtetünk ki) feltételezett iránya alapján ez a logikus, és agyunk automatikusan ezt az olvasatot veszi alapul. Ez, kombinálva a két négyzet közötti kontrasztos árnyékolással, azt eredményezi, hogy a felső formát sötétszürkének, az alsót pedig világosszürkének érzékeljük.
Ha viszont a képletből kivesszük (vagy csak kezünkkel letakarjuk) a fényviszonyokra utaló részt (ahol a két tömb találkozik), máris megváltozik, amit érzékelünk:
úgy látjuk, teljesen egyforma a két tömb színe.
A két tömböt elválasztó sávot megfigyelve észrevesszük azt is, hogy az árnyékhatás tulajdonképpen úgy jön létre, hogy az egyik tömb színe a találkozási pont felé haladva egyre világosabb, a másik pedig egyre sötétebb, agyunk pedig tulajdonképpen ezt, a találkozási pontoknál észlelt színkülönbséget terjeszti ki a tömbök egészére. A Cornsweet-illúzió ezért remek példája annak, hogy az agy hogyan használja a különböző alakzatok széleinél érzékelt tulajdonságait arra, hogy annak alapján információt vonjon le az alakzat egészére vonatkozóan.
És hogy miért van erre szükség?
Agyunk az ilyen és ehhez hasonló egyszerűsítésekkel időt és energiát spórol: nem kell minden egyes, a szemünk által észlelt formát végigpásztáznunk, a legtöbbször elég, ha a széleket, az alakok egymáshoz való viszonyát és a fényviszonyakt vesszük figyelembe. Szintén az egyszerűsítés az oka annak, is, hogy amikor már rutinosan olvasunk, valójában nem a betűket érzékeljük külön, hanem a szavak képeit dolgozzuk fel: ha egy szóban az első és az utolsó betű a helyén van, akkor is ki tudjuk azt olvasni, ha a többi betű egyébként összekeveredett.
A Cornsweet-hatás (hasonlóan más vizuális és észlelési illúziókhoz) persze több, mint szórakoztató optikai csalódás. Egyrészt fontos lehetőséget teremt annak vizsgálatára, hogy az agy hogyan dolgozza fel a szem által érzékelt vizuális információkat, másrészt a grafikai tervezésben és a művészetben is jól alkalmazható/kihasználható, hiszen számos érdekes és izgalmas, agybecsapós kép hozható létre a segítségével. Sőt, ismerete olyan területeken is elengedhetetlen, mint például a radiológia! A Cornsweet-illúzió felismerése nélkül ugyanis a fénnyel, árnyékkal és kontrasztokkal teli röntgenképeket elemző szakemberek agya is becsapható lenne, ez pedig finoman szólva megnehezítené a pontos diagnosztikát.
Kiemelt kép: Asociación Educar/Canva
