Most az egyszer arra kérem a kedves olvasót, hogy ha azok közé tartozik, akik azt állítják, az ő gyerekük SOHA nem néz mesét, akkor kattintson egy másik cikkre a Nők Lapja online felületén, mert félek, a következők megzavarják majd a nyugalmát.
Ami engem illet, én is szentül hiszek benne, hogy a gyerekek mesefilmnézéseit keretek között kell tartani, és amit néz, az sosem fogja pótolni mindazt, amit a mesekönyvek, a fejből mondott történetek (mert például ezek bizakodásra is tanítanak), az éneklés és egyáltalán, az odafigyeléssel töltött minőségi idő ad neki, de én most nem erről szeretnék okoskodni. Hanem szeretnék elmerülni abban az ingoványos területben, amelyek ezeken a bizonyos kereteken belül vannak, a kiskorúaknak szánt vizuális szórakoztatás világában.
Az anyád vagyok, nem Flop!
Lehet, hogy túlzásnak hat, amit most kinyilatkoztatok, de nekem van egy ősellenségem. Flopnak hívják, és a Bing nyuszi meséből ismerem, sajnos túl jól is. A pozícióját nem is tudom pontosan meghatározni, ő egyfajta apafigura a főhős, Bing számára, és nem egyszer ásta már alá szülői tekintélyemet. Ugyanis rengeteg hülyeséget megenged, amit én nem szeretnék megengedni, emiatt valamiféle hivatkozási alap lett a kislányom számára.
Kapcsolódó
Kvíz: Mennyire ismered a magyar népmeséket?
Eleve ez a Bing mese úgy, ahogy van, értelmezhetetlen. A főszereplők, név szerint Bing, Sula, Pando és Coco legalább kétszer akkorák, mint gondviselőik, akiket különben a nevükön szólítanak, tehát nem a szüleik. Oké, persze, értem én, hogy a mesében minden lehetséges, de nekem már ott sántít a dolog, hogy milyen világ az, amelyben a felnőttek fele akkorák, mint a gyerekek, mégis ők főznek, ők mosnak, ők vigyáznak rájuk.
Nem csoda, ha semmi tekintélyük nincsen, és mindent megengednek, amit általában a szülők nem engednek meg.
„Flop, kaphatok egy fagyit?” – kérdezi Bing a semmiből, Flop pedig lazán rávágja, hogy „miért is ne?”, hogy csak egyetlen példát említsek a sokból. Ez a Flop egy igazi igen-ember, és vele élni egyet jelent azzal, hogy minden nap igen-nap. A kislányom szemében néha gonosz mostohának tűnök ehhez képest a fura kis figurához képest. Úgyhogy már nagyon várom, hogy eltűnjön az otthonunkból.
Fotó: Youtube / @BingBunny
Vagy itt van a Mancs őrjárat. Egyszer azt olvastam, hogy ez a mese direkt azért jött létre, hogy a hozzá kapcsolódó merchandise termékeket el lehessen adni. Tehát előbb voltak meg a plüssök, a kisebb-nagyobb műanyag járgányok, a figurák a létező összes méretben és anyagból, mint maga a mese. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy ezek a mesefilmek nagyon komoly marketingértékkel bírnak, de azért ez már mégiscsak a nyúl viszi a vadászpuskát klasszikus esete, amelyben a karakterek és a történetszövés abszolút másodlagos a rengeteg fröccsentett műanyag kacat után.
Mesebeli ízlésrombolás
Hihetetlen amúgy, hogy mennyi felesleges csetreszt hoznak magukkal ezek az ártatlannak tűnő mesék. És a nagy részük vagy igénytelen és ízléstelen, vagy elképesztően drága. Vagy a kettő egyszerre. Gyerekeink és a jóízlés kapcsolata nyilván külön cikk tárgyát képezhetné, de az nem vitás, hogy ezeknek a tömegesen elérhető meséknek a jelentős része mellőz mindenféle jó ízlést.
Fotó: Youtube / @realgummybear
Szeretném kiemelni a Gummibär nevű képződményt, amelyre a YouTube-on talált rá a kislányom egy olyan pillanatban, amikor erre a legkevésbé számítottam (megállapodásunk szerint családi videókat nézegetett). Ez a zöld kis gumimaci eltorzított hangon (ami valahol átmenetet képez Alvin és a Mókusok gyorsított beszédhangja és az autotune, azaz a Cher által az ezredforduló tájékán divatba hozott popzenei megoldás között) német-angol keverék nyelven arról énekel, hogy ő egy gumimaci. Miután meggugliztam, kivel állok szemben, kiderült, hogy
ő egy német, többnyelvű Eurodance-karakter és virtuális előadó, aki zenéjében a gumimaciság témáját dolgozza fel. Igen, ez így le volt írva.
Ha már a hangoknál tartunk, saját tapasztalataim szerint a mesék egy része azért idegesítő, mert a karakterek irritáló hangon beszélnek. Utána olvastam, ennek mi lehet az oka. Egyes vélemények szerint a gyerekek figyelmét jobban leköti, ha élesebb hangon szólal meg egy-egy karakter, de én ezzel vitatkoznék, mert én sosem értettem, miért kell fejhangon szólni a gyerekekhez. Meggyőződésem, hogy ők sem értik.
Széles vásznú borzalmak
Nemrég úgy gondoltam, megérett a helyzetünk arra, hogy az életben először elvigyem moziba hatéves kislányomat. Igényesen szerettem volna választani, ezért a sok színes-szagos amerikai animációs film helyett egy francia gyerekfilmet választottam, a Macskalandot, amelyet hat éves kortól ajánlottak. Ez rossz döntésnek bizonyult. A plakáton egy kislány és a cica látható egy napos réten. Megnéztem a trailert, az alapján is úgy tűnt, hogy kedves kis cicás mesének nézünk elébe. Ehhez képest a film úgy kezdődött, hogy kiscicák születtek, de az anyjuk leesett a tetőről és eltűnt (az én olvasatomban meghalt). Végül az egyik kiscica egy, a házban lakó kislánynál kötött ki, aki aztán egy erdei kirándulás alkalmával elvesztette. Közben a kislány szülei elváltak, így a filmvásznon az ő efelett és persze a macska eltűnése felett érzett szomorúságát, valamint a cica túlélésért folytatott küzdelmét követhettük nyomon, felváltva.
Az erdőben kóborló macskát folyamatosan rettegésben tartotta egy hiúz és egy bagoly, de olyan epizód is volt, amelyben az őt kereső kislányt üldözőbe vette egy kicsinyeit féltő vaddisznó, akit emiatt a szomszédban lakó zsémbes asszony lelőtt. Nyilván nem csak bennem merült fel a nézők közül, hogy a kicsinyeivel mi lett ezután…
Gyerekkoromban és most is azt látom, hogy a mesefilmek nagyon végletesek tudnak lenni. A nyolcvanas években volt egy Cimborák című mozifilm, szintén nem animáció, hanem élő szereplős, amely egy tacskó és egy vizsla barátságáról szólt. Több mint 30 éve történt, de nekem nagyon beégett: mivel nagyon szerettük az első részt, lelkesen mentünk a moziba, hogy megnézzük a másodikat is. Ami úgy kezdődött, hogy a tacskó valahogy víz alá került egy ketrecben, és perceken keresztül azt mutatták, ahogy a víz alatti sodrásban próbál kiszabadulni és túlélni. Végül aztán megmenekült, de szerintem a gyerekek nagy részét traumatizálta a kistacskó kínszenvedése. Apukám ugyancsak a mai napig emlegeti a Kispanda kalandjai című kínai mesét, amelyben a kispanda kalandjait úgy kell elképzelni, hogy egy magányos, kicsi állat brutális körülmények között folyamatosan az életéért küzd. Ehhez képest az Éhezők viadala családi mesedélután.
Ha a szülőknek is traumatikus élmény egy-egy rajzfilm, akkor gondoljunk bele, hogy egy kisgyerek mit is érezhet… (Fotó: Getty Images)
Érdekes ellentmondás, hogy a kislányom néha emlegeti a halált, mert érdekli a téma és sajnos vannak már veszteségei. Ilyenkor sokan – főképp a felnőttek – furcsán néznek rá, mintha valami illetlenséget mondana, de közben simán levetítik a gyereküknek az Oroszlánkirályt, ami ugyebár úgy kezdődik, hogy a kisoroszlánnak megölik az apukáját.
Amikor megosztottam a mesefilmekkel kapcsolatos dilemmáimat a nővéremmel, aki három gyereket szült gyors egymásutánban, csak annyit mondott: Disney. Ő váltig állítja, hogy a Disney Stúdió szórakoztatásról alkotott elképzelése nagyjából egybevág az ő elképzeléseivel, ezért neki ez garancia arra, hogy gyerekei a jó ízlés határain belül, különösebben traumatizáló élmények nélkül szórakoznak. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem valahol ez lenne a célom. Hogy
amikor a gyerekem mesét néz, ne rombolódjon az ízlése, és ne traumatizálódjon, miközben szórakozik.
Nekem pedig ne pattanjon el egyetlen hajszálér se az agyamban, és ne kelljen elköltenem tízezreket újabb műanyag kacatokra. Hát olyan nagy kérés ez?
Lássuk, mennyire vagy feketeöves, és ismered fel egyetlen képkockáról a klasszikus rajzfilmeket!
Kiemelt kép: Getty Images
