A gyerekek körében figyeltem meg barátkozáskor, hogy mennyire fontos számukra a kizárólagosság, szeretik kisajátítani a másikat. Beszélgetéskor gyakran elhangzik a legeslegjobb barátom és a második legjobb barátom kifejezés. Következetesen igyekszem felhívni a figyelmet: neked, hogy esne, ha bárki úgy emlegetne a második legjobb? Mentális-pszichés jóllétünkben jelentős szerepe van a barátságoknak. Minden barátság, társas kapcsolat más és más, különbözőek az erősségei, dinamikája és képes arra, hogy összekapcsoljon egymástól nagyon különböző társadalmi csoportokat is.
Lehet, hogy valakiben azt szeretjük, mekkora mókamester, milyen nagydumás, jól el lehet vele szórakozni, míg valaki másban pont azt találjuk vonzónak, hogy milyen jó és empatikus hallgatóság. Van, akivel munkánkról vagy közös hobbinkról tudunk nagyon jól elbeszélgetni. Van, akivel sok havonta, évente találkozunk, de ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Van, akivel a kedvenc sorozatainkat vesézzük ki, vagy épp azt, hogy a szomszéd már megint a folyosón hagyta a szemetet és inkább kidobtuk helyette, minthogy tovább bűzölögjön. Van, akinek csak kedvesen köszönünk a lépcsőházban, sietősen, felszínes témákról csevegünk, és van, akit az éjszaka közepén is felhívhatunk, ha bajba kerülünk.
Felnőttként ezeket az árnyalatokat jó esetben ismerjük már, de a gyerekekben egy egész világ omlik össze, ha valaki második legjobbnak titulálja őket, netán ha az addig legjobbnak vélt barátjuk hirtelen mással is ismerkedni kezd. A gyerekek egy bizonyos korban szívesen megosztják a játékaikat, az uzsonnára tartogatott legfinomabb nasifalatokat, a legféltettebb titkaikat, de az osztatlan figyelemmel járó barátságukat nem.
A legtöbben néhány tapasztalat után kinövik ezt a birtoklóan ragaszkodó magatartást, de aki nem, az jelentősen megkeseríti a saját életét.
Egy 2019-2021 közt végzett kutatás szerint egy átlagos magyar ember barátságtérképéről elmondható, hogy igen szerteágazó. Összességében viszont a megkérdezettek zömének 1-4 barátja van, kevesebb mint 10% vallja azt, hogy egyetlen barátja sincs.
A barátság alapjai
Kisgyerekkoromban a szomszédban lakó testvérpárt tartottam legjobb barátaimnak, a nagyobbik lánnyal alig pár nap különbség volt köztünk. A szüleim gyakran összejártak, ebből kifolyólag mi is sokat játszottunk együtt. Amikor a fővárosból a családunkkal egy mátrai kis faluban költöztünk úgy tűnt, az osztálytársakkal együtt ezt a barátságot is elvesztettem. Néhány évvel később azonban a sors úgy hozta, hogy ez a baráti család és abba a faluba költözött, ahol mi éltünk. Addigra nekem is megszülettek a testvéreim és az ő famíliájuk is bővült. Újra kezdtünk „bandázni”.
Életem első barátnője igazi vagány, nagydumás kiscsaj volt, kópéságért sem kellett a szomszédba küldeni.
Mivel pici korunktól ismertük egymást, a mi gyermeki kapcsolatunkban az én mozgáskorlátozottságom egy pillanatig sem volt megkülönböztető tényező. Ugyanazokat a meséket szerettük, ugyanazokra a dalokra ugráltunk a kanapé tetején énekelve, miközben bulizva hadonásztunk a sötétben az anno gyorsétteremből szerzett, lámpafénynél feltölthető, fluoreszkálva világító játékszellemekkel. Bömbölt a Corona, DJ Bobo, Dr Alban, La Bouche és mi szuperjól szórakoztunk.
Amikor a szüleim csiga átvétellel foglalkoztak, együtt terelgettük vissza a folyton szökdöső csúszómászókat a ládába. Amikor bálás ruhával dolgoztak (próbálták meghonosítani az akkor falun még nem túl elterjedt second handet), mi gyerekek nagylány módjára, mérettől függetlenül próbálgattuk a különböző felnőtt holmikat is. A házunk mellett volt a kazán épülete, ez külön ajtóval nyílt, innen lehetett felmenni a padlásra is, ami igazából egy luk volt a plafonon. Semmi csapóajtó vagy ilyesmi. Hát mi kincskeresés reményében felmásztunk a létrán – máig nem tudom, hogy sikerült -, de arra tisztán emlékszem, hogy a barátnőm folyamatosan bíztatott >>meg tudod csinálni! <<.
Igazi kincsre lelni
Felértem a létra tetejére kiültem a hasadék szélére és lelógattam a lábam. Valószínűleg én voltam pici, de olyan magasnak tűnt, mintha a Mount Everestet másztam volna meg. A hasadék másik oldalán ült a barátnőm és mögötte voltak azok a játékos dobozok, amik felkerültek a padlásra, mert nem fért el minden a gyerekszobában a költözés után. Át kellett jutnom az ő oldalára, de két irányból tornyosultak a dobozok. Egyetlen megoldás kínálkozott: át kellett ugranom a hasadékot. A barátnőm biztatott, és én nagy lendülettel megtettem, ő pedig két kézzel elkapott. A torkomban dobogott a szívem, de közben rém büszke voltam magamra, hogy mekkorát ugrottam.
És végül is megérte, megtaláltunk egy rakás régi a Legót, féllábú Barbie-t, elfelejtett plüss állatokat. A kincskereső hadjárat sikerrel zárult. Vagyis majdnem. Amikor később a szüleink tudtára jutott a történet, anyukám úgy lesápadt, hogy vetekedhetett volna Hófehérkével. Mindketten kiadós büntit kaptunk, egy darabig nem is találkozhattunk. Szülőként ma már maximálisan megértem, hiszen ki is törhettem volna a nyakam. Ugyanakkor felnőtt fejjel visszagondolva mégiscsak sok tanulsággal járt ez az eset. A legtöbb csínytevésben – és úgy általában – a barátnőm volt a domináns, az ötletgazda, én pedig mentem utána, de sosem voltam alárendelt.
A kora gyerekkori kapcsolataimban tanultam meg a barátság dinamikáját, tapasztaltam meg a feltétlen bizalmat és hogy miként kell kiállni a másik mellett, elfogadni, biztatni, segíteni – kölcsönösen.
Az élet úgy hozta, hogy emlegetett barátnőmmel kamaszkorunkra ismét elváltunk, hiszen az ország másik felébe költöztek, és akkoriban a gyerekeknek még nem volt saját telefonja, számítógépe, így a kapcsolattartás megszakadt. A barátságok jöttek-mentek, élet szakaszonként változtak. Megtanultam különbözőképpen kapcsolódni és elengedni is. Szövődtek főiskolai, munkahelyi, hobbi és kutya-macska barátságok, a maga nemében mindegyik értékes és szeretettel gondolok rá még akkor is, ha véget ért.
Ha érdekelnek a sorozat korábban megjelent cikkei, akkor kattints ide!
Kiemelt kép: Nők Lapja