„Kicsikém! Van egy kis baj…! Kórházban vagyok. – Minden rendben lesz, a hangod olyan érces, felépülsz. Vigyázz magadra, gyógyulj meg! De hát mi lesz a cikkel, amit megígértem a szerkesztőnek? Meg akarom csinálni…” – ez volt az utolsó beszélgetésünk két hónapja Andrissal, ahogy Éva, a felesége szólította; az újságíróval, a férjjel, az apával, a nagypapával. A Baráttal. Szegővel. Mert mindenki így ismerte őt az újságíró társadalomban, a művészvilágban és a tudományos életben. Törőcsik Mari a barátjának tudta, ahogy többek között Bujtor István is. Egyszer megkérdeztem tőle, miért visel ilyen divatos edzőcipőt és azt mondta, Bujtortól örökölte a halála után. Még az egyik filmjében is szerepelt, ült a motorcsónakban és hasított a vízen, Kern Andrással együtt. Micsoda idők voltak!

Akivel valaha egyszer is készített interjút, megjegyezte őt. No, nem azért, mert nem jegyzetelt sohasem, fejből írta meg a cikkeit, hanem azért, mert érezték a valódi, mindenen átható figyelmét, a tiszteletét, az érdeklődését és nem utolsósorban a szeretetét. Neves színészeket tudott a barátai között, úgy emlegette őket írásaiban, mintha a családtagjai lettek volna. Cserhalmi György, Molnár Piroska, Bánsági Ildikó, hogy most csak néhány nevet említsek azok közül, akikkel rendszeresen megosztotta gondolatait és ők is rábízhatták legféltettebb titkaikat. Nem volt olyan történés a városban, a mi Budapest nevű nagy falunkban, amiről ne tudott volna elsőként.

Ha kétségeink lettek volna egy témában, őt hívtuk fel. Mindig felvette a telefont, hétvégén és ünnepnapon is. Szeretett beszélgetni, sosem rohant.

„Lenne kedved elmenni színházba? Gyere, csodálatos koncertet adnak, klassz emberek lesznek ott. A barátaim!” – és ahol őt várták, ott sosem lehetett csalódni. Számára az írás nem munka volt. Élvezte, amit csinált. Könnyedség, humor, mindig ezt mondta nekem is, hogy erre van szükség a világunkban és a cikkekben. Semmit sem szabad görcsösen csinálni. Derűvel szemlélte az életet, végtelen empátiával, és ezt adta vissza az írásaiban is, ezért keresték az olvasók és valósággal követelték, ha egy-egy lapszámból kimaradt.

Imádta Bécset! Volt, hogy néhány napra maga mögött hagyta Budapestet és ott járt-kelt a városban, szívta magába a hangulatot. Egyszer ugyanazon a buszon utaztunk, és amikor leszállt, éppen olyan átszellemültnek láttam az arcát, mint komolyzene hallgatása közben. A zene, a dallam is nagy szerelem volt az életében, az operaénekesek, karmesterek, zongoraművészek adták egymásnak a képzeletbeli kilincset nála. Amikor egy kicsit éppen gyengélkedett, volt művész, aki a lakására is elment beszélgetni vele, interjút adni neki. Ő mutatta be Kolonits Klárát nekem, akinek a hangjáról, énekléséről ódákat zengett. András mindig mondta, hogy egy másik szférába kerül, amikor átadja magát a zenének… Hogy mennyi csoda van az életben, az nem valami elcsépelt igazság, hanem valóság volt számára. Aleszja Popova, balettművész is az általa szeretett művészek között volt. „Elmentünk beszélgetni egy kicsit a Duna-partra, autóba ültünk” – mesélte idén. Mindenki rohan, alig van ideje a másikra és ez milyen szép gesztus, gondoltam magamban.

Meg azt is, hogy majd én is odakanyarodok a körútra, a lakásuk elé és most én hívom el egy cukrászdába, ahogy ő tette, amikor beléptem a laphoz dolgozni.

Nagyon szeretett jókat enni és mindentől irtózott, ami erőszakkal volt kapcsolatos. Ha tehette, nem evett húst. Egyszer azonban az egyik vacsorán odaszólt nekem, hogy menjek és ide mindenképpen álljunk sorba a svédasztalnál… Kérdeztem, hogy mit ehetünk itt? „Bélszínt! – mondta, mint aki elfelejtette egy pillanatra, hogy nem eszik húst. Kérdőn néztem rá. – Na, néha lehet kivételt tenni” – és összenevettünk.

Mindenért rajongott, ami jó volt és igaz. A boksz olyannyira fontos volt az életében, hogy amíg tudott, lejárt edzeni, és ott ugyanúgy megtalálta a hangot bárkivel, mint az operaházban. Egykori sportriporterként otthonosan mozgott a sport világában, ismerte a tehetséges fiatalokat és szerette őket. És ezt ők is megérezték. Egerszegi Krisztináért rajongott, de Hosszú Katinka, Vecsei H. Miklós, Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Hámori Máté is ott volt a szívében és még sokan mások.

Amikor beleszólt a telefonba és azt mondta, hogy Marlon Brando vagy Humphrey Bogart, csak eleinte lepődtem meg, aztán tudtam, hogy ez a játék része. Csak semmi komolykodás, vegyük lazán a dolgokat. „Na, minden rendben lesz, Kicsikém! – mondta, ha éppen vigasztalni akart. – Már csak egyet kell aludnunk és találkozunk!” És valóban ott volt, megtisztelte a szerkesztőséget a jelenlétével akkor is, amikor talán pihennie kellett volna.

Nem akart pihenni, dolgozni akart, benne lenni a lüktetésben, a koncerten, a díjátadón…

Prima Primissima díjas újságíró volt, és tavaly elkísérhettem az eseményre, ahol szeretettel vették körül tudósok, művészek, újságírók, és nem felejtették el feleleveníteni csodás bokszközvetítéseit, egy-egy emlékezetes írását. Örömmel találkoztak vele.

Akkor értettem meg, hogy a kollégánk egy élő legenda.

Sokat beszélgettünk, telefonon is, én mindig rohantam, ő pedig szintén folyamatosan dolgozott, és mondtam, hogy menjen el nyáron pihenni valahová. Ilyenkor azt mondta, hogy amióta családja van, nem szereti máshol tölteni az éjszakát. Hazatalált. Azokkal volt, akiket szeretett. És az általa szeretett közösségben mi, Nők Lapjások is benne voltunk.

Nagyon sok írását olvastam, szerkesztettem, a teljes bizalmát élveztem. A barátságunk örök. Köszönöm. Isten veled, András!