Szabó T. Anna 1972-ben született Kolozsváron, 1987 óta él Magyarországon. Költő, író, első kötete, A madárlépte hó 1995-ben jelent meg. Műfordító, többek között Shakespeare, Sylvia Plath, Yeats, John Updike és James Joyce írásait fordította magyarra. Számos gyerekkönyv szerzője. Tavaly jelent meg összegyűjtött és új verseit tartalmazó kötete, a Vagyok.
Budapest. Mi jut róla elsőként eszedbe?
Jutka nagynéném, meg az ő sötét és izgalmasan ódon lakása a Belgrád rakparton, a gyönyörű ház lépcsőházának finom, száz év alatt kialakult illategyvelege, a lakásban tapintható történelem, a polcon a ki tudja, melyik összecsapásban átlőtt régi nyelvkönyv széteső lapjai. Jutka nagynéném és az édesanyja szintén Kolozsvárról kerültek Budapestre még a két világháború közt, gyerekkoromban náluk jártam először, mikor nagy nehezen végre Magyarországra jöhettünk látogatóba. Ez a legkorábbi emlékem a városról, és máris erősen kötődik a Dunához. Budapest a Dunát és a hidakat jelenti nekem, mindig jól megnézem, amikor csak tehetem, milyen a víz éppen, ezt a rítust Márai Sándortól tanultam, aki a Szindbád hazamegyben írt az ezerarcú folyóról.
A szombathelyi gimnáziumi évek alatt éltek benned sztereotip elképzelések azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz majd a fővárosban élni?
Ijesztő volt a nagyváros eleinte, óvatlanul tébláboltam benne, mindjárt az első héten a zsebmetszők kizsebeltek a hetesen (csóró diák voltam, egy rossz tolltartót sikerült zsákmányolniuk a pengével felvágott táskámból), folyton eltévedtem az aluljárókban, és féltem a világvárosokra jellemző figuráktól, a sok magában motyogó, ide-oda kóválygó fura embertől is, komoly pánikrohamaim voltak emiatt néhány hónapig. Jó, hogy a családom budapesti ága, meg a tanáraim, főleg Géher István és családja, segítettek beilleszkedni, megszokni a tempót, az Eötvös Collegium gyönyörű épülete pedig igazi otthonommá vált, nagyon szerettem minden ott töltött évet.
Hol laktál Budapesten és milyen élményeid fűződnek hozzá?
Sokat írtam a városról, főleg a Határ című könyvemben és a verseimben beszélek a szeretett Budapestünkről. 1991-től négy évig a Ménesi úton laktam kollégistaként, de a házasságunk után már csak bejárók voltunk, kiköltöztünk az Ó utcába egy icipici garzonba, onnan végeztem a doktori programot. A gyerekek születése előtt az akkori Népstadion metró mellé költöztünk, ráláttam a legnagyobb útkereszteződésre, az ablakból nézhettem végig a Körcsarnok égését és újjáépülését, az új irodaépület megépülését – akkor még megvolt a kenyérgyár is, és sokat sétáltunk a Százados úti művésztelepen a fiainkkal.
Költői környék volt, Tóth Krisztina és Mesterházi Mónika barátaim pár percre laktak csak tőlem, össze is jártunk.
Ezután, hogy a gyerekeinknek legyen kert-élménye, Budapesten szerettünk volna kertes lakást keresni, de végül nem találtunk, úgyhogy ki kellett költöznünk a városból, azóta Budaörsön élek – egész más élmény most „bemenni” a nagyvárosba, kicsit el is szoktam a nyüzsgésétől, de még mindig nagyon szeretem. Előtte mindig forgalmas helyeken éltem, úgyhogy jó három évig tartott, amíg megszoktam a lelassult, „vidékies” élettempót, pedig valójában szűk fél óra alatt bejutok most is a belvárosba a küszöbtől számítva, nem lakom messze tőle egyáltalán.
Van kedvenc helyed Budapesten?
A kettes villamos útvonala végig a Duna-parton, nagyon szeretem Pestről bámulni a vizet és Buda házait, hegyeit. A Bartók Béla utat és a Károlyi-kertet is szeretem, és a nagynéném régi környékét, szívesen laknék egyszer ott még életemben. Amúgy a Müpába és a múzeumokba járok viszonylag gyakran, de a kedvenc helyem mégiscsak a Nyitott Műhely, a legizgalmasabb kulturális tér, amit csak el lehet képzelni, rengeteg emlék fűz hozzá.
Ha három szóval kellene jellemezned Budapestet, melyeket mondanád?
Izgalmas. Tele van írónak való történetekkel, elkapott mondatokkal, arcokkal, felfedezni valóval – a Lipótvárost például, amit mindenki ismer, én csak mostanában kezdtem felfedezni magamnak, ritkán járok arra. Rétegzett. A hipergazdagok világa nem érdekel, csak futó pillanatokra érintkeztem velük, mert a céljaink és érdeklődési köreink teljesen különböznek, de a város lakosságának jelentős része nagyon is fontos nekem:
amíg ott laktam, szerettem a szomszédokkal, a boltosokkal, a sétálókkal beszélgetni, a rendelőben figyelni az öregeket, meghallgatni a történeteiket, emlékeiket.
A város nemcsak a lakosságában mutat geológiai módon csodálatos rétegződést, az őslakosoktól a hozzám hasonló betelepülőkig, de a történetében is, nincs érdekesebb, mint találni valakit, aki már régóta lakik egy házban, egy környéken, és hajlandó is elmondani, amit látott és tapasztalt. Változékony. A Dankó utcában van a kiadóm, a Magvető székháza, hozzájuk benézek időnként, laktam a nyolckerben, de a tempó, ahogyan az a környék is változik, egészen szédítő. A Ménesi út környéke is átépült, az Ó utcai háztömbünk helyén hotel van, a Szörény utca környékéről eltűnt az utolsó üres telek, minden uniformizálódik, beépül, nyomtalanul odavesznek az apró kézműves részletek, szobrok, kapuk, amik élővé tették a várost – az új házak többségén nincsen semmi érdekes vagy jellegzetes, még az illatuk is egyforma. Ez nyilván Budaörsön is így van már, ahogy a lakhatás egyre drágább lesz, de fáj a szívem a régi, patinás, lélekkel emelt épületekért, ajtókért, domborművekért, kerékvetőkért, lépcsőkorlátokért, ólomüveg ablakokért.
A város mennyire szemtanúja vagy éppen ihletője annak, hogy írsz?
Szeretem a városokat, mert tele vannak történetekkel. Ha utazom, szinte soha nincs a fülemen zene, mert szeretem figyelni a beszélgetések elkapott foszlányait.
Látszólag könyvbe vagy telefonba temetkezem én is, beleolvadok a környezetembe, de azért nyitva van a szemem és a fülem.
Egy öt percig látott emberről is rengeteg mindent megtud az ember, ha figyel – de persze soha nem konkrét személyeket írok meg, hanem több élményből szoktam összerakni a fikciós karaktereket. Sokat írtam a városról, és sokfélét, személyes esszét, rengeteg verset, sok-sok novellát, sőt, álnéven még hexameteres ódát is az egyik plázáról (nem reklámszöveg volt, hanem antikizáló mítoszfeldolgozás, puszta szórakozásból írtam). Nagyon szeretek megfigyelői pozícióba helyezkedni, és nem venni részt az eseményekben – ehhez ideális lenne a kávéházi létforma, de sajnos ezt soha nem műveltem, legfeljebb a ritka baráti találkozókat bonyolítjuk kávézókban és sörözőkben, de szinte soha nem írok ott – bár lehet, hogy fogok még. Mivel a napi munkám az otthonomhoz köt, nem mindig tudok időt szánni a budapesti kalandozásra, így sokszor autóval megyek, de olyankor nincs is módom történeteket halászni, tehát nem biztos, hogy megéri az idő, amit megspórolok vele.
A Budapest Nagyregényben a XX. kerületről szóló fejezetet írtad. Miről szól a történeted?
Pesterzsébeten soha nem laktam, és csak autóval jártam arra, sokáig egy kedves fogorvosnőhöz jártam oda Budaörsről, ilyenkor kicsit bolyongtam még az utcákon, megéreztem a kerület régi részeinek a hangulatát, de nem mondhatnám, hogy jól ismerném, vagy otthon érezném magam benne. Viszont sokat olvastam róla, mert régebben részt vettem egy nagy évfordulós műsor-sorozatban íróként, az én megzenésített szövegeimet énekelték a Pesti Erzsi ünnepségkor a kórustalálkozón. Akkor szereztem be Dalos László fantasztikus könyveit a kerületről, nagy élvezettel olvastam most újra, és fel is használtam belőle neveket, helyszíneket. A legnagyobb felfedezés számomra mégis a Szent Erzsébet templom, Nagy Sándor csodálatos szecessziós stílusú freskóival, erről is beszereztem aztán szakirodalmat. A fejezetem jelentős része játszódik ebben a templomban a freskófestés idején, a második világháború előtti években, de ez csak az egyik idősík, a másik kettő egy jóval korábbi körmenet meg egy, a kilencvenes években játszódó lakótelepi jelenet, amiben szerepel egy bábos, egy jósnő és egy bűnöző is.
A nagy korszakváltások érdekeltek, a háborús őrület előszele és a rendszerváltás utórezgései, az ezzel járó irracionalitáshullám, és a hit, ami ezekben az időkben az embereket éltette vagy felemésztette.
A fejezet nem lehetett túl hosszú, alaposan meg is húztam a végén, mert egy regény méretű anyag kezdett formálódni a kezem alatt – nyilván a többi szerzőtárs is ugyanúgy járt a számukra megszabott korlátokkal vagy keretekkel. Budapest kimeríthetetlen, nemcsak valós történetekkel van tele, de mesékkel, rejtélyekkel, képzelt sorsokkal is, épp ettől olyan izgalmas: mi teremtjük meg magunknak, miközben ő is formál minket, fikció és valóság együtt adnak ki egy komplex egészet.
A Budapest és én sorozat Krusovszky Dénessel készült 1. része itt, Kemény Zsófival készített 2. része itt, Cserna-Szabó Andrással készült 3. része itt olvasható.
A Budapest Nagyregény november 17-én jelenik meg.
A fotókat Szabó T. Annáról Dragomán György készítette.
