Ha a 19. század és a 20. század elején élt finom úrihölgyekre gondolunk, lelki szemeink előtt felsejlenek a közkedvelt kosztümös filmek szende, erkölcsös dámái, akik már egy ártatlan szoknyalibbenésbe is pillanatok alatt belepirulnak. A szoros fűzők és habos-fodros szoknyák azonban olykor valóságos amazonokat rejtettek, akik diszkrét fegyverekkel vértezték fel magukat az útonállókkal szemben.
A politikai jogokért harcoló szüfrazsetteken és a férfiakat emelgető női testépítőkön túl is egyre többen tettek szert újonnan felfedezett erőre (ekkoriban kezdtek kerékpározni is a nők), ehhez pedig olyan trükkös fegyverek dukáltak, mint a nem várt veszélyeket rejtő napernyő vagy a kalapból előrántott, tűhegyes szúrószerszám.
Gyors észjárás, bátorság és kalaptű
Egy átlagos, esős keddi nap volt 1912-ben, amikor a 18 éves Elizabeth Foley egy fegyveres rablás kellős közepén találta magát. Bankból ismert férfikollégájával tartott épp hazafelé, amikor valaki egyszeriben mögéjük lopakodott. A rabló villámgyorsan a magasba lendítette a karját és fejbe vágta a hölgy kísérőjét. Noha a személyzet teljes fizetése munkatársa zsebében volt, Foley nem tántorodott meg, egy gyors mozdulattal a kalaptűjéért nyúlt, a rablóhoz ugrott, és egyenesen az arcára célzott.
„Gyors észjárás, női bátorság és egy kalaptű futamított meg egy merész, nappali útonállót a Bleecker Street és a Broadway sarkán” – írta az esetről a New York Times, mely nem az első ilyen történésről számolt be a kor olvasóinak. Az újságok hasábjain egymást érték a bátor nőkről szóló történetek, akik kalaptűvel szálltak szembe támadóikkal, sőt, volt, aki egy komplett vonatrablást akadályozott meg, míg más egy kloroformos ronggyal támadó emberrablót hatástalanított díszes fegyverével.
„Egyetlen férfi, bármilyen bátor is legyen, sem szeret szembenézni egy elszánt nővel, akinek a kezében kalaptű van” – jegyezte meg 1900. szeptember 30-án Theodore Roosevelt elnök, kinek kormányzása több okból kifolyólag is új fejezetet nyitott a nők függetlenségében. Az egyedül sétálni vagy épp utazni induló hölgyek között hamarosan már
kézről kézre jártak az önvédelmi kézikönyvek, kiváltképp egy bizonyos Mademoiselle Gelas nevű szerző szakirodalma, aki a kalaptűszúrás és az esernyőzés kombinációját tanácsolta a nem kívánatos férfiak elhárítására.
Az egyre monumentálisabb fejfedőkhöz használt ékszerek, művirágok és madártollak pedig akár 20 cm hosszúságú fegyvereknek is rejtekhelyet biztosítottak, de egy közönséges napernyő, sőt, még egy elsőre ártalmatlannak tűnő – ám a valóságban éles karmokat rejtő – bőrkesztyű is veszélyt jelenthetett bárkire, aki csak a hölgyek útját keresztezte.
Esernyővédelem időjárástól függetlenül
1906: Egy nő egyenesen támadója arcába nyomja esernyője fogantyúját a Lecke a női önvédelem művészetéről című előadás egyik felvételén (Fotó: Museum of the City of New York/Byron Collection/Getty Images)
A kalaptűknek azonban megvoltak a maguk hátrányai, előrántásuk perceket is igénybe vehetett, ráadásul megsokszorozódtak a véletlen balesetek, melyek során ártatlan férfiak, rendőrök is megsérültek. A nők jogaiért kiálló szüfrazsettekhez hasonlóan sokan a kalaptűkre is veszélyes kellemetlenségként kezdtek tekinteni, a hegyes tűktől való félelem pedig számos korlátozó rendeletet eredményezett, holott
a nőkkel szembeni erőszakos esetek nem csillapodtak – bár ezek kapcsán szintén hoztak zaklatásellenes szankciókat, például a „csirke” vagy a „baba” becenév nyilvános használatáért egyes helyeken 5 dollár pénzbírság is járhatott.
Az illegális fegyverek betiltása és az egyre növekvő bűnözés hívta végül életre az esernyővédelmet, mely világszerte a dzsúdzsucut (jujitsu), az ökölvívást, a vívást és a különféle bottechnikákat felvonultató önvédelmi tanfolyamok részévé vált. A női oktatók befolyásos szerepkörrel bírtak, mint a függetlenség hírvivői vezették be nőtársaikat az önállóan is elérhető biztonságba, de a technika a férfiak körében ugyancsak nagy népszerűségre tett szert, mivel lényege nem az ellenfél legyőzésén, hanem az önvédelmen alapult.
A láthatatlan eszköz: dzsúdzsucu
A kalapokba és harisnyakötőkbe rejtett illegális fegyverek alkonya egy láthatatlan fegyver, a dzsúdzsucu hajnalát jelentette, mely kiütéssel győzedelmeskedett az esernyővédelem felett. A japán eredetű harcművészeti forma lehetővé tette a hölgyek számára, hogy megőrizzék kifinomultságukat, tudván, ha szükséges, azon nyomban megvédhetik magukat egy esetleges támadótól. Noha a sajtó gúnyosan összevonta a kifejezést a szüfrazsett szóval – így született meg az úgynevezett sufrajitsu –, a mozgalom éllovasa, Edith Garrud tapasztalt harcművész előnyére fordította a média figyelmét, és nyilvános bemutatókban, reklámkampányokban, rendőri demonstrációkban népszerűsítette az önvédelem előnyeit.
A nők választójogával szembeni általános ellenérv fizikai gyengeségüket hangsúlyozta. A dzsúdzsucu eloszlatta ezt az előítéletet, hiszen a megfelelő technikával a nők otthon és az utcán is lefegyverezhettek vele egy felnőtt férfit, ily módon pedig ők maguk is megértették, ideje átértékelni a testükkel kapcsolatos berögződéseiket. Minden jel arra mutat, hogy a nők jóval korábban is kedvelték a harcot: az arénát választó asszonyok és lányok is a függetlenség reményében ragadtak kardot és váltak női gladiátorokká egy férfiak uralta korban. Rimóczi Ancsa ebben az izgalmas cikkben eredt a nyomukba és fedte fel kilétüket, rejtélyes motivációikat.
Kiemelt kép: Getty Images/nőklapja.hu
