550 napon keresztül az, ami mostanában már szerencsére normálisnak minősül, teljességgel elképzelhetetlen volt: egyben aludni négy-öt-hét órát. Igazából engem kellene lefotózni ezzel a kártyával. Nagyon megérdemelném.

Semmilyen témával (szakdolgozatokat beleértve) nem foglalkoztam még annyit, mint a gyerekem alvásával, jobban mondva nem alvásával. Tényleg minden könyvet elolvastam róla, ami csak megjelent magyar nyelven, aztán angol cikkekkel folytattam, majd beléptem a „nem alvó gyerekű” szülők klubjába, vagyis három streaming-előfizetés árát fizettem ki havonta azért, hogy elolvashassam más felnőttek ébren töltött éjszakáinak történetét, és beszálljak a tippversenybe, vajon mi lehet ennek az oka. Persze a csoport lényege az volt, hogy jön a szakértő, akitől egyébként tényleg lehetett tanulni, de hamar kiderült, legtöbbször ő is csak azt javasolja, menjünk végig a lehetséges, körülbelül húsz (!) teljesen különböző potenciális problémán: adjunk a babára plusz réteget, nyissunk ablakot télen, ne aludjon sokat nappal, de ne aludjon túl keveset sem nappal, ne aludjon túl közel az esti fektetéshez, de ne is fáradjon el estére túlsgosan, az talán mind közül a legnagyobb szívás.  Tegyük rendbe az étkezését, jöjjünk rá, ha valami érzékenység bántja  – laborvizsgálat nélkül, mert vértesztet nem javasol egy gyerekorvos sem.

Én mint egy darts táblán a kezdő, körbelődöztem a célpontot, de semmi nem vezetett eredményre. Egy szempontból azért mégis: mivel mindig el voltam foglalva a megoldás keresésével, túl tudtam élni ezt a nagyon hosszúra nyúlt időszakot.

Szinte minden napom értelmet nyert attól, hogy újabb és újabb kipróbálásra érdemes megoldási javaslattal álltam elő, és azokat laboratóriumi kereteket megszégyenítő módon igyekeztem tesztelni.

Veszélyes terepen

Kislányom hét hónapos koráig korosztályi elvárásoknak megfelelően aludt, azaz három-négy óránként ébredt szopizni, kevesebb mint tíz perc alatt végeztünk, nekem ez így teljesen rendben volt. Ha visszanézem ennek az időszaknak a fényképeit, egy nagyon mosolygós anyukát látok, aki tele van energiával a boldogságtól.

Napra pontosan tudom, mikor lepett meg először egy kellemetlen extra ébredéssel: azon az éjszakán egészen pontosan harminc perccel azután sírt fel újra, hogy visszaaltattam, majd újra felsírt fél óra múlva. Ez egy pár órával később megint megismétlődött, én pedig már aznap éjjel megértettem, miért lehet kínzóeszköz az alvásmegvonás, vagyis esetemben a folyamatos, rövid időközönként való ébresztgetés. Nagy nehezen, éppen csak sikerül visszaaludnod, hogy aztán a legmélyebb álmodból keltsenek újra, de nem csak hogy felkeltenek, fel is kell állnod, és ringatnod kell! Fizikai munkát kell végezned ernyedt izmokkal, és közben – bár alig vagy magadnál–, rá kellene hangolódj a gyerekedre.

Mi lehet a baja, miért nem tud normálisan visszaaludni?

– folyton csak ez cikázik a fejedben, de nem forognak rendesen az agykerekeid, így igazából a könnyebb ellenállás irányába mész, azaz szinte ájulásig ringatsz. Ténylegesen volt olyan pillanat, amikor átsuhant az agyamon, vajon nem veszélyeztetem-e a gyerekemet jobban azzal, hogy teljesen kialvatlanul, egyazon éjszaka leforgása alatt már tizedszer próbálom ringatni, fogni, tartani? Mi van, ha már annyira fáradt vagyok, hogy egyszerűen kicsúszik a kezemből?! Az biztosan nagyobb kárt okozna mint a rettegett alvástréning.

Ha eddig esetleg velem tartottak olyan anyukák, akiknek az alvástréning szó semmit nem jelent, nekik elmondom: az alvástréning során különböző kíméletes és kevésbé kíméletes – mondjuk ki: sírni hagyós – módszerekkel próbáljuk pár éjszaka alatt elérni, hogy a gyermek aludjon, átaludja az egész éjszakát.

Egy-két hét alatt annyira elfáradtam az állandó éjszakai ringatásban, hogy bár tudtam, nem feltétlen teszek jót, ha a ringatás helyett mellre teszem, de így legalább közben picit pihenhettem. Egyébként érdekes, hogy problémámra az anyukák közül a legtöbben pont ezt tanácsolták: „vedd magad mellé az ágyba és hagyd, hogy majd kiszolgálja magát” – harsogták. Ezzel az esetünkben két bibi volt:  az én gyerekem soha nem akarta magát kiszolgálni, másrészt én nem tudok aludni, miközben ő szopik.

Fotó: Canva

Túlélés csak duplával

Tíz hónapon át minden reggelem egy dupla eszpresszóval indult, amitől korábban, ha megitatta volna velem valaki, biztosan megáll a szívem. Most viszont ettől keltem életre, kellett, hogy a mínusz tízes energiaszintről mínusz kettőre kerüljek, semmi felpörgés, remegés nem lett tőle, csak a napok levezényléséhez szükséges minimális létezési kapacitás.

Kislányom vidáman, kiegyensúlyozottan tengette életét a szörnyű éjszakák ellenére is, a gyermekpszichiáter rokon árgus szemekkel vizslatta, vajon miért nem alszik, hol szenzoros ez a kicsike, de mindössze arra jutott: jó benyomást kelt, minden rendben vele. Engem persze mindenki nagyon sajnált, legjobban szerintem azért, mert nem elég, hogy az éjszakám a nem alvásról szólt, erről szólt a nappalom is: folyamatosan csak erről tudtam beszélni, hónapokon át nem szűntem meg újabb és újabb elméletekkel előállni.

Könnyebb volt kísérleti laboratóriumként gondolni a babaszobára mint a szenvedés melegágyaként.

A fejemben természetesen megvolt a végső megoldás terve is, hisz tudtam, nem lehet örökké bírni így az életet, illetve láttam, hogy a sok alvásterapeutánál csak a szemkörnyékemen megjelenő szarkalábak eltüntetésére fogok többet költeni.

Az egyéves már aludjon!

Bori első születésnapján, szilveszter éjszakáján elkezdtük a mi kis csecsemőbarát tréningünket. („Boldog” szülinapot!) Lélekben felkészültünk a legrosszabb vulkánkitörésre, én szabályosan elmenekültem otthonról, muszáj volt fizikailag is kívül kerülnöm a katasztrófaövezeten, ahol a férjem meg fogja próbálni rászoktatni kislányunkat arra, hogy ne cicin, ne is karban ringatva, hanem szép fokozatosan a kiságyában aludjon el.

A katasztrófa végül meglepő mód nem következett be, a kicsi lány szinte sírás nélkül elaludt az apjával, ahogy teltek a napok, egyre hamarabb, egyre éberebben került be a kiságyba, és ott álomba simogatva aludt el. (Fontos információ, hogy apukája már korábban is rendszeresen altatta a kicsit, ezért egyiküknek sem volt teljesen új a szituáció.)

Sokat reméltünk a kiságyban elalvástól, hiszen a szakkönyvek szerint a legtöbb gyerek azért ébred gyakran éjszaka, mert nem abban a helyzetben találja magát a mikroébredések során, mint ahol elalvás előtt volt: tehát ha egy kisbaba édesanyja mellén elalszik, és egy mikroébredésnél az ágyban találja magát, az neki olyan furcsa, mintha mi mondjuk az ágyunk helyett az asztalon ébrednénk. Jogosan reméltük tehát, hogy egy-két hét és a gyermek alvása, csak úgy mint a miénk, megjavul.

Ez azonban nem így történt, viszont tény, hogy innentől valamivel élhetőbb lett a helyzet:

visszakaptuk az estéinket, mert éjfél előtt nem nagyon tartott ránk igényt a kisasszony.

Ez is valami, ebből már tudtam töltekezni.

A végső megoldás

Igazán csak ekkor lett világos számunkra, hogy mivel már minden kártyát kijátszottunk, és mivel a gyereknek nem lehet hónapok óta mozgásfejlődése vagy fogzása (főleg, hogy tizenhárom hónapos koráig egy foga sem jött ki), egyértelmű, miért kel éjfél után továbbra is óránkénti rendszerességgel: éhes. De persze nem normális módon, erre én szoktattam rá, amikor az alvásromlás, vagy ahogy a szaknyelv nevezi, alvásbeborulás alkalmával én nem bírtam három-négy hétig kitartani, és inkább adtam neki cicit, ahányszor csak felsírt.

Adott volt a feladat: mivel az apaciciból nem jön tej, a férjemnek kell éjszaka bemenni hozzá, és akkor valószínűleg kevésbé fog reklamálni az anyatejért. Nem telt bele öt nap, a lányunk szoptatás nélkül kibírt akár kilenc órát is. Ébredezgetett még, de elég volt a kiságyban pár perc alatt visszasimogatni. Éjszakánként maximum egyszer kellett kivenni, és két percet járkálni vele. Két hét múlva már ezek az ébredések is megszűntek, és egyben aludt kilenc órát. Nyilvánvalóan én továbbra is fel-felébredtem, de szépen lassan én is újra megtanultam összekötni az alvásciklusokat. (Mondom én, hogy engem kell a kártyával lefényképezni!)

Hónapokig úgy csináltuk, hogy kizárólag a férjem kelt hozzá éjszaka, tehát a simik, a ringatások az övéi voltak. Úgy is, hogy dolgozik, teljes állásával ő a családfenntartó. De tudta, hogy én milyen hosszú hónapokon át erőmön felül tettem bele mindent, ahogy azt is, hogy a továbbiakban csak ő tudja stabilizálni a helyzetet. Valóban, azóta is, ha ő elutazik, és én megyek be a kislányomhoz, félálomban megérzi rajtam a tejszagot és sokszor szoptatásért sír.

Káros tévhit

Már hónapok teltek el azóta, hogy alszunk, mégis fáradt vagyok még mindig. Ma már azt mondom, túl sokáig vártunk. Nagyon károsnak tartom, hogy a babák nem alvásával kapcsolatban a leginkább uralkodó tévhit, hogy majd kinövi. Én elég sokat dolgoztam magamon lelkileg, pszichésen még az anyaság előtt, de velem is megtörtént, hogy éjszakákat forgolódtam, mert egyszerűen a testem védekezett az ellen, hogy újra felébresszék: inkább nem aludtam el, egyszerűen képtelen voltam rá. Hosszú távon tudjuk ez hova vezethet: a pszichiátriára. Ugyanakkor persze én tényleg mindenkit megértek. Azt is, aki nagyon hamar tréningbe kezd, és azt is, aki nálam jobban bírja, és még később kezd változtatásokat eszközölni. Szerencsésnek érzem magam, hogy végül cselekedni tudtunk, és mert a férjem mindvégig mellettünk volt, én dönthettem el, mikor választom a végső megoldást: hogy kivonulok az éjszakákból, és átengedem a terepet az apának. Hogy ehhez még az kellett-e, hogy tovább fejtegessem, boncolgassam magam, hogy rájöjjek, én vajon miért ragaszkodom a sok-sok éjszakai szoptatáshoz, az már egy másik cikk témája.

Kiemelt kép: illusztráció / Canva