Nehéz kizökkenni azokon a napokon, mikor látszólag minden a nyugalmunk és a belső békénk ellen dolgozik – például, ahogy hajnalban kilépünk a reggelizőhely ajtaján, beakad táskánk a kilincsbe, erre elejtjük a friss elviteles kávénkat, a papírcsésze tartalma pedig röhögve vadiúj csizmánkon landol. Nagyszerű! De itt még összeszedjük magunkat, hisz ennél bizonyára csak jobb jöhet!
Aztán felszállunk a metróra, és egy idegen kapásból ránk morog, hogy iparkodjunk már arrébb a kocsi ajtajából, pedig még csak körülnézni is alig volt időnk. Nem baj, elbírjuk – mantrázzuk és próbálunk nevetni az abszurd helyzeten. Csakhogy, amint megcsörren a telefonunk, nyakunkba ömlik egy sor ennél sokkal fajsúlyosabb magánéleti és munkahelyi gond.
Na, ekkor már tényleg úgy érezzük, szétrobbanunk az idegtől – bezzeg az a mellettünk utazó felelőtlen apuka, akinek épp sikítozva ugrál a fején a két teljesen kezelhetetlen gyereke! Ő persze nyugodt! Észre sem veszi, hogy mindenki őket bámulja, de legalábbis cseppet sem érdekli! Hát miért nem szól már rájuk? Miért hagyja, hogy a gyerekei azt csináljanak, amit csak akarnak? Talán épp az ő figyelmét akarják felkelteni ezzel, hisz láthatóan nem foglalkozik velük!
Kapcsolódó
Kegyetlen mondataink a hétköznapokból
Egyre fülsüketítőbb a zaj, a gyerekek egyre messzebbről üvöltöznek egymásra, érezzük, hogy egy ütőér elkezd lüktetni a halántékunkon – már csak két megálló, már csak két megálló… Nos, valami hasonlóba keveredett Susan Birne-Stone terapeuta egyik ismerőse is (még 30 évvel ezelőtt), az ő története pedig mindannyiunknak fontos tanulságot tartogat.
Egyetlen mondat az indulatszabályozás szolgálatában
Birne-Stone a PsychologyToday-en osztotta meg olvasóival a sztorit, melyben végül a szenvedő hős ugyan megállta, hogy ne förmedjen rá az őt rendkívüli módon irritáló gyerekek édesapjára, gondolatban viszont igen keresetlen mondatokat intézett hozzá. Nagy meglepetésére azonban a férfi leszállás előtt elnézően rápillantott, és a gyerekek felé bólintva annyit mondott: „Most tudták meg, hogy meghalt az édesanyjuk”.
Birne-Stone ismerőse persze azonnal padlót fogott ettől, és mélységesen elszégyellte magát. Bosszúsága egy szempillantás alatt elpárolgott, mi több, együttérzéssé konvertálódott, és csak egyetlen mondat futott át rajta, mely így hangzott: „Hát persze, hisz így már teljesen érthető!”
Veszekedés helyett inkább próbáljuk megérteni a másik álláspontját! (Fotó: Getty Images)
Mindez nyilvánvalóan a lehető legborzasztóbb magyarázat volt a gyerekek viselkedésére, de mindennél érzékletesebben mutatott rá arra az örök érvényű igazságra, hogy sosem tudhatjuk, ki min megy épp keresztül az életében, ami miatt esetleg számunkra érthetetlen módon viselkedik. Birne-Stone ezért azt javasolja, mikor úgy érezzük, elhatalmasodik rajtunk az ítélkezés ingere, inkább helyezzük perspektívába az éppen aktuális helyzetet ezzel az egy mondattal:
„Mi lehet az az indok, ami esetleg teljesen érthetővé teheti mindezt?”
Az empátia edzése nem lehetetlen feladat, akár ezzel az egy mondattal is sokat fejleszthetünk ezen a képességünkön. Végeredményben azonban rengeteget profitálhatunk belőle: amellett, hogy kevesebbet fogunk feleslegesen idegeskedni, saját érzéseinket is jobban megérthetjük ezen gyakorlat segítségével (például, ha a történet elején jobban odafigyeltünk volna a minket korábban felpaprikázó apró bosszúságokra, jobban megértettük volna a gyerekek viselkedésére adott heves reakciónkat).
Kapcsolódó
5 szó, amit sose mondj a felnőtt gyerekednek
Birne-Stone hozzáteszi: a pszichológia legtöbb részterülete egyetért abban, hogy mindenféle emberi viselkedés valamilyen célt szolgál a cselekvő számára – a fenti példában szereplő gyerekek például az érzelmi fájdalmuk okozta feszültséget próbálták valahogy levezetni a dühöngéssel. Más kérdés, hogy ez a megküzdési technika kevéssé nevezhető hasznosnak – épp ezért a felnőttek feladata, hogy ennél jobb módszereket tanítsunk meg a kisebbeknek rossz érzéseik leküzdésére.
A lényeg tehát, hogy a legtöbb bosszantó vagy irritáló viselkedésforma hátterében egy teljesen (meg)érthető ok áll, nekünk pedig csak a fáradságot kell vennünk hozzá, hogy belegondoljunk, mégis mi lehet ez. Hasonló analógiával élve, mikor például valaki azzal megy az agyunkra, hogy szerintünk túl lassan halad előttünk az autójával, gondoljunk csak bele: talán épp tortát visz? Esetleg egy beteg rokonát szállítja? Vagy épp ő maga az, akinek fáj a lába, és csak az orvosig szeretne valahogyan gyorsan eljutni?
Ha képesek vagyunk ezt így megközelíteni, máris rengeteget tettünk saját mentális egészségünkért (nem mellesleg pedig mások is szívesebben tartózkodnak majd a társaságunkban). Ha pedig valamelyik szerettünket kapjuk folyamatos bosszankodáson, neki is érdemes lehet feltenni a szóban forgó kérdést – hátha formál valamelyest a hozzáállásán.
Érdemes a fentebb foglaltakat rendszeresen gyakorolni – főleg a következő hetekben, az ünnepek közeledtével. Ne feledjük: év vége felé mindannyian egyre feszültebbek és türelmetlenebbek vagyunk, jóllehet épp most lenne itt az ideje, hogy a megszokottnál megértőbben viseltessünk – másokkal és magunkkal egyaránt.
Persze vannak olyan helyzetek az életben, mikor a másik szimplán csak faragatlan. Az ilyen embereket ezzel a két szóval pikpakk leszerelhetjük!
Kiemelt kép: Pexels
