Gyerekkoromban anyukám volt a különböző családi ünnepek lelke. Ő szervezte össze a résztvevőket, készülődött, dekorált, ajándékot választott és csomagolt, alkalomhoz illő finomságokat főzött, sütiket sütött – szülinapokon az ünnepelt kedvenc tortáját készítette el, sokszor cukrászokat megszégyenítő dekorációval. Más eseményeken zenét, filmet, társasjátékot választott, egy szóval mindig igyekezett gondoskodni a körülötte lévők jó hangulatáról, általában sikeresen.

Hogy ezt a szerepet önként vállalta-e, vagy egyszerűen csak így jött ki a hosszú lépés, már nem tudom. Kiskorúként élveztük ennek minden előnyét, leszámítva, amit rajtunk kívül soha senki más nem látott: hogy mennyi feszültséggel, rákészüléssel járt egy rendesen megszervezett vendégfogadás. Persze akkor még nem tudtam ennyire megfogalmazni ezt a külső-belső nyomás okozta stresszjelenséget, felnőttként azonban minden öröme mellett átérzem.

Szívvel-lélekkel

Kollégistaként és később, már dolgozó fiatalként úgy alakult, hogy a baráti társaságomban rendszeresen voltam bulifelelős, így az albérletben sorra tartottuk a szülinapi partikat, karácsonyozásokat. Azt hiszem, afféle hozott minta alapján igyekeztem jó háziasszony lenni és mindenről gondoskodni, szó szerint – anyagi és időbeli forrásaimat nem kímélve – mindig, mindenről. Épp ezért vettem nagyon a szívemre, ha valami balul sült el. Például, amikor kezdő szakácsként az egyik évben határoztam, hogy tévés recept alapján megsütök egy 10 kilós pulykát a társaságnak, amit jó szándékkal beszórtam egy „kis” húspuhitóval. A végeredmény egy tökéletesen ízesre sült madár lett, amikor azonban kivettük a sütőből és a tepsivel együtt az asztalra helyeztük, a hús önmagától beomlott a pulyka belsejébe, amit kívülről nézve a horrorisztikusan ágaskodó bordák tartottak fogva… Rettentő látvány volt, csendesen sírva fakadtam.

A társaság férfi tagjai viszont feltűrték az ingujjukat, és röhögve, cuppogva, két kézzel elkezdték csipegetni a pulyka húsát – utána nevetve megnyalták mind a tíz ujjukat. Soha többet nem használtam húspuhitót. Ettől a bakitól eltekintve sikeresen követték egymást évről évre a szülinapok, karácsonyok, szilveszterek. Aztán valami megváltozott. Megházasodtam, várandós lettem és megszületett a lányom.

Az addig mások számára oly természetesnek vett, általam szervezett és nálunk tartott bulik elmaradtak, ezzel együtt bizonyos barátságok is elkoptak.

Volt, aki teljesen felháborodott azon, mert nem szóltam azért, hogy azon a télen NEM szervezek bulit valaki másnak, pedig arra készült, hogy ott felköszönti… Nonszensz. Ezután az eset után úgy döntöttem, ilyen jellegű energiáimat a családomra fordítom.

Belefáradni

Ahogy cseperedett a lányunk, és jöttek az ünnepek, úgy igyekeztünk mindig varázslatot és meglepetést csempészni ezekben a napokba. Az egyik ilyen természetesen az adventi időszak. Kezdetektől fogva úgy vezettük be mindkét gyereknél, hogy naponta kerül valami az adventi kalendáriumba (nasi, program, élmény) nem pipáltuk ki a feladatot egy együltőhelyben megehető 24 ablakos csokival. Lehet mondani, mekkora ökörség vagy milyen nemes vállalás, de az igazság az, hogy sok-sok év után úgy érzem, ebbe is bele lehet fáradni. A férjem nagyon sok mindenben segít és támogat, ugyanakkor a hangulatfelelős továbbra is én vagyok.

Miközben egy munkaév nyilván nem ér véget advent kezdetekor (sőt, sok helyen ilyenkor a határidők sűrűsödnek), családosként olyan dolgokat is fejben kell tartani, mint hogy mikor melyik gyereknek milyen programja lesz még az óvodában, iskolában, (amire véletlenül sem egyszerre, egy időben tudjuk meg, hogy például mennyi készpénzt kell beküldeni)… Szülőként melyik programon lehet/nem lehet/kell ott lenni? Karácsonyi előadás? Jótékonysági sütivásár? Tegnapra-holnapra? Három helyen – simán! Ajándékbeszerzés rokonoknak, barátoknak, kollégáknak, pedagógusoknak. Oké megrendeltem, de hogy is volt (vad lista és visszaigazoló email keresés) mikor melyik jön és melyik csomagautomatába? Dekorálás, menütervezés, ahhoz bevásárlás – a fejben tartandó teendők és a checklist szinte végtelen.

Mondhatja bárki, „te akartál családot”, és igen, részemről továbbra sem döntenék másképp, viszont soha senki nem tudhatja előre, hogy milyen lesz, miként birkózik meg bizonyos kiszámítható és kiszámíthatatlan helyzetekkel a közös élet során.

Szikrakeresés

Bármennyire és úgy tűnik a sok havazás tükrében, hogy az idei december hidegebb (volt eddig legalábbis), mint az ezt megelőzőek, idén az ünnepváró hangulatom késni látszik. Régen még a leggagyibb karácsonyi partikat, csúnya pulcsis összejöveteleket is imádtam, vigyorogva hordtam az „elfie” (manó) feliratú pólómat, amiben tényleg úgy érezhettem magam, mint egy adventi manó.

Mini LED-égősorral díszítettem a kerekesszéket, mert ha van fényvillamos, fénytaxi, miért ne lehetne fényszék? Aki csak látta az utcán mosolyra derült tőle. És tényleg, aki ismer, tudja, imádom a karácsonyt.

Az advent számomra az elcsendesedés és a fény ünnepe, egyben a kellemes izgalommal teli várakozásé és a hálaadásé. Mivel Magyarországon nincs hálaadás mint ünnep, ezért anyukám mindig karácsonykor sütött óriási egész pulykát. Felidéztem, hogy gyerekkoromban mitől volt olyan jó ez az időszak, és rájöttem pont attól, hogy gyerek voltam. Ezt a hangulatot akartam magamban újra megtalálni. Elhatároztam, egy kicsit kiszakadok a felelősségteljes felnőttként megélt otthoni és home office-lét mókuskerekéből, elmegyek csak úgy nézelődni és hagyom, hogy hasson az érzékeimre a kint tapasztalt látvány, a hangok, az illatok. Ha úgy vesszük, ez egy jó kis mindfulness gyakorlat.

Örültem, amikor nem sokkal indulás előtt észrevettem több mint tíz éve kedves barátom, Zólyomi Zsolt esemény-kiírását. Vizuális alkat lévén láttam magam előtt és egy jót mosolyogtam: „Pelyhekben hullik a hó, száncsengő hangja szól, buszok állnak keresztbe a Bah-csomópontnál, de Te csak két idétlen, kétdimenziós agarat látsz, akik végighúzzák Zsoltot a pesti Ritz-től a budai Várnegyed utcáin át a MOM Parkig…”

Aznap ugyanis ő volt a Mikulás a saját boltjában, és én titokban reménykedtem, hogy a szokásos, jó hangulatú beszélgetésünk mellett potyasimire kaphatóak lesznek a kutyusai. Tulajdonképpen már az odavezető út is jót tett a hűvös levegőben, figyeltem az embereket, az utcai fényeket, a plázába érve a karácsonyi installációt. Bár az agarak nem voltak ott, Zsolt nagy szeretettel fogadott pici üzletében. Elmesélte, hogy ez a nap tulajdonképpen neki is hangolódás, ugyanis a kötött programjai miatt nagyon ritkán tud a betérő vendégekkel kötetlenül cseverészni. A parfüméria, az asztalon kihelyezett dekorációval, kisvonattal, északi sark táblával igazán ünnepi hangulatot árasztott.

Zsolt mesélt a gyerekkoráról, hogy ők a testvéreivel adventre mindig annyi könyvet kaptak, amilyen magasak voltak. Mindig szeretett sokat olvasni, és ez az olvasottság ékesen visszaköszön a mindennapi kommunikációjában, érzékletes szókincsében. Be kell valljam, imádom a humorát és intelligenciáját. Elbeszélgettünk kicsit az ünnepvárásról, mi volt régen, és milyen most. Kérdeztem tőle, ebben az időszakban mi az, amit leginkább keresnek nála az emberek. A válasz persze nem lepett meg, az egyedi parfümökön túl leginkább enteriőr illatosítókat: függönyre, párnákra fújható permeteket, illatpálcákat és gyertyákat. Magyarországon csak az elmúlt évtizedekben kezdett divatba jönni ez a fajta lakásillatosítás, és főleg karácsonykor.

Égjen a láng!

Szeretem, hogy mindig tanulok Zsolttól valami újat, most például azt, hogy a legtöbben rosszul használják az illatosító gyertyákat.

A gyertyák csomagolására rá van írva az égési idő (20~45 óra stb.), ahhoz azonban, hogy egy szobát belengjen az illat, egy alkalommal valójában összesen 10 percig kellene égni hagyni a kanócot!

Sőt, kisebb helyiségben például a toalettben, arra sincs szükség, hogy meggyújtsuk, mert egy minőségi gyertya úgyis tökéletes illatot áraszt. Sokan tehát ott rontják el, hogy órákig hagynak égni egy amúgy sem olcsó illatgyertyát vagy a fénye miatt, vagy mert megszokta az orruk az illatot, és azt hiszik nem érződik eléggé. Zsolt szerint, ha a gyertyaláng fénye miatt szeretjük a gyertyát, arra teamécses is alkalmas, sőt gazdaságosabb. Ezután kérésemre megmutatott néhány klasszikusan „piros illatot”, a gyertyák közül pedig néhány különlegességet.

A téli estén kandallóban ropogó füstös tölgyfaillat már egészen kezdett hangulatban hozni (lássuk be, egy emeleti panellakásban kevés más esély lenne természet ihlette tűz illatának imitálására, anélkül, hogy kigyullad a nappaliban a parketta). A gyertyaillatolás után gyermeki lelkesedéssel mutatta, én pedig ugyanilyen lelkesedéssel csodáltam meg az ún. Trullikat, amik az Itria-völgyben található jellegzetesen kupolás Trullo házikók egyedi technikával és színekkel megfestett, égetett cserép változatai.  Igazán lenyűgözőek. Még egy kicsit hagytam magam megérkezni az ünnepi illatok mámorába, majd átengedtem „Magyarország orrát” a frissen betérő vendégeknek. Nem volt teljesen tudatos, de megtaláltam, amit kerestem: egy kicsit újra átadtam magam a gyermeki rácsodálkozásnak és újult erővel tértem vissza, a menet közben iskolából haza küldött gyerekemhez.

Az adventi kalendárium 24 napja, ablaka tényleg a hangolódásé kellene hogy legyen, csak nem szabad elfeledkeznünk arról, ez ránk felnőttekre is vonatkozik. Végül is mi adjuk tovább a lángot, ami csak akkor működik, ha nem hagyjuk teljesen kiégni.

Ha érdekelnek a #címkéink sorozat korábban megjelent cikkei, akkor kattints ide!

Kiemelt kép: Nőklapja.hu