Az elmúlt néhány hétben többektől hallottam azt, hogy bármennyire szeretik az ünnepi pörgést, a testük vagy a lelkük mégis egy kis begubózásra vágyik. Vannak, akik egy tartalmas év után szimplán a jól megérdemelt pihenésre áhítoznak, másoknak épp olyan folyamatok indultak el az életében, amiket egyszerűen meg kell emészteni, el kell gyászolni. Mindkettőnek meg kell adni a módját, idejét és ha jobban belegondolunk a természetben a tél funkciója éppen ez. Tekintsünk példaként a fákra: látszólag semmit sem csinálnak ebben az időszakban, pihennek. Valójában azonban egy fa ilyenkor a legszigorúbban tartalékolja az energiáját, hogy tavasszal újult erővel kihajthasson. Ezzel szemben mi, a modern emberek a lecsendesedés ünnepéből is szédítő pörgést, kifelé fordulást, vásárlást és a programok hajhászását csináltuk. Régen ebből a szempontból sokkal jobban együtt éltünk a természettel, legalábbis az évszakok változásával.

Bekuckózni természetes!

Nem árt tehát egy pillanatra megállni és tisztán látni: begubózni ér és természetes! Ha pihennél, természetes. Épp nehéz időszakot élsz meg? Teljesen természetes, ha engedsz időt magadnak a feldolgozásra. Természetes, ha a lelked, tudatod egy kis belső csendre vagy épp elmélyülésre vágyik. Természetes az is, ha úgy érzed, hogy a lelked köszöni szépen jól van, de a testednek lenne szüksége arra, hogy most csak pihentesd és tápláld. Ha odafigyelsz, mire van szükséged, már tettél egy lépést a – manapság oly divatosan csengő – öngondoskodás, a nyugodtság, az egyensúly felé. Figyelted, hányszor használtam a természetes kifejezést? (Ha most visszaolvasol és megszámlálod, az is természetes, mert lehet, éppen úgy kapcsolódik ki az agyad, ha ismert és biztonságos válaszokat talál.)

Tisztában vagyok vele, hogy sokunknak ebben a teljesítményorientált világban bizony nehezen megy az igazi lazítás, elengedés, megszoktuk, hogy teljesítenünk kell az elismerésért, a szeretetért. Alapvetően a gyerekkori mintáink azok, amik miatt nehezünkre esik „lógatni a lábunkat” vagy megjutalmazni magunkat – főleg, ha úgy gondoljuk, még lenne teendő.

Néhány feladat elengedése, eggyel kevesebb sütemény vagy program az ünnepek alatt még nem a világ vége, és a tudatos elengedés segíti a saját önismereti munkánkat is.

Apró „trükk”, ha végiggondoljuk és elképzeljük, hogy minden, ami által egy kicsit kisimultabbak vagyunk, az jó a környezetünknek, a családnak, a gyerekeinknek is. Az egyéni és társaságban megélt meghitt pillanatok összessége új szintre emeli a kuckózás művészetét. Bevallom, az egyéni önismereti munkában még nekem is sokszor figyelmeztetni kell magamat ezeknek a mintáknak a kioldására, de az önismeret is az öngondoskodás része! Ilyenkor mindig feszegetjük a határainkat, vajon meg tudom-e engedni magamnak, hogy…?

Pörögni vagy lelassulni?

Gyertyalángot bámulni kifejezetten idegesítő, ha tudod, hogy igazából nincs időd rá. Mégis valami fogva tart, nehezen engedi a tekintetet. A pimasz kis fény először hosszan nyújtózkodik, majd hol lassan, hol a gyorsan elkezd jobbra-balra táncolni. Változtatja a színét, alakját – a sárgás, vöröses, narancsos árnyalatok hullámzó fényességgel telíti meg a látóteret, odavonzva minden figyelmet. Pedig erre igazán nincs időm.

Karácsony utolsó hetében, ez az utolsó másfél olyan nap (igazából nettó 16 óra), amikor még nem tört ki a téli szünet, és a viszonylagos egyedüllétet arra használhatom, hogy elsimítsam az utolsó határidős munkákat, ház körüli teendőket, ajándékvásárlást, csomagolást, meglepetésszervezést. De nem, az élet ismétli magát, a hetek óta karácsonyi ünnepséget váró gyerek belázasodik, és hazaküldik a suliból, pontosabban menjünk érte azonnal.
Az apja elindul, én pedig itthon maradok, és munka közben elrendezem a fennmaradt dolgokat. Tudom, hogy amikor a kicsi hazaér, borzasztóan csalódott lesz, ezért mély levegőt veszek valahonnan öt emelet mélyen a talpam alatti földből, hogy biztos támaszpont lehessek, meg tudjam adni azt a szeretetet, nyugalmat, figyelemelterelő jókedvet, amire betegen szüksége lesz. Pedig legszívesebben tombolnék.

Nem a gyerekre vagyok dühös, isten ments! Sőt még csak nem is a betegen ide-oda mászkáló emberekre, hanem a helyzetre. Az elvesztett időre, a felborult tervekre. Megint a szünet előtt két-három nappal. Ebben az évben – bár még jó pár nap van belőle – ez az utolsó csendes órám. Még annyi mindent kéne elintézni. Újratervezés. Mondják, a legegyszerűbb és leggyorsabb nyugtató technika a mély levegővétel, egy másik a gyertyaláng meditáció. Milyen jó, hogy múltkor pont az illatgyertyákról beszélgettünk Zólyomi Zsolttal. Mivel advent van, meggyújtom az asztalon lévő gyertyát, és csak bámulom a lángot. Adok neki egy kis időt (pedig mondom, hogy nincs – duruzsol a kisördög, az angyal mellett a másik vállamon) hadd hasson az advent és a fény varázsa. A ficergő lángnyelv mintha élne és üzenni akarna valamit. Lassan, de biztosan hat a varázslat és megnyugszom.

Illusztráció: Freepik

Számvetés és hálaadás

Szerencsés vagyok. Van néhány szabad percem, hogy egy egyszerű gyertyalángot bámuljak. Van egy szerető családom. Van fedél a fejünk felett, ahol, ha hazaér a férjemmel a beteg gyerekem, melegség, jó illat és puha ölelés várja majd. Van ebédnek való a hűtőben, mert időben bevásároltunk. Megvannak az ajándékok (majd éjszaka becsomagoljuk, ami most kimaradt). Az aktuális „pingpong betegségeket” (vírus, megfázás) leszámítva egészségesek vagyunk. Van két doromboló szőrmókunk, akik megérzik, ha valami bánt, és nem restek felvidítani. Van munkám, ami egyben a hivatásom is, szeretettel és néha kicsit túltolt maximalizmussal állok a feladataimhoz.

Vannak szerető rokonaink, barátaink, akikkel az ünnepek alatt együtt karácsonyozunk. Vannak vágyaink és terveink a jövőre nézve. Van még bennem annyi optimizmus, hogy mindezeket meg is lássam.

Ez a rögtönzött hálaadás és számvetés jót tett. Elegendő energialöketet biztosított ahhoz, hogy újra kézben tartsam az időt, és némi átszervezés után megvalósítsam a nélkülözhetetlen teendőket. A kicsit is sikerült megvigasztalni, szerencsére a betegség sem volt komoly, de az év hátra lévő részét már együtt töltöttük. A téli szünet alatt kipróbáljuk az új társasjátékokat, és mindenki lapozgathatja a frissen kapott könyveket. Kedvenc receptjeinkből dobókockával kiválasztottuk, mikor, melyik nap, milyen ételt készítünk. A süteményeket ugyan nem vittük túlzásba, de szerencsére a rokonságra mindig lehet számítani.

Már csak néhány nap van az új évig, amikor nyugtatólag hat a jótékony gondolat, hogy mindent tiszta lappal újra lehet kezdeni, vagy legalábbis egy kis jótékony begubózás után újult erővel folytatni.

Ha érdekelnek a #címkéink sorozat korábban megjelent cikkei, akkor kattints ide!

Kiemelt kép: Nőklapja.hu