Meggyőződésem, hogy a különböző kultúrákban nagyon nagy eltérés van abban, hogy ki mennyire avatkozik bele a másik dolgába. A kétezres évek elején volt egy arany sportcipőm, ami akkoriban egyáltalán nem számított szokványos darabnak. Amikor viseltem, általában kaptam rá valami megjegyzést, hiszen azt azért talán nevezhetjük ősi magyar szokásnak, hogy itt az emberek jelentős része hangot ad annak, ha valami olyat lát, amit még nem szokott meg a szeme.

Mára persze sokat fejlődtünk ebben, de húsz évvel ezelőtt még aktívak voltak azok a fekete öves kritizáló nagymamák és nagypapák, akik semmit sem hagytak szó nélkül, és ezt a szokásukat utódaik is átvették. Az én nagymamám például simán megkérdezte attól a lányunokájától, aki egy ideig nem járt senkivel, hogy „a lányokat szereti-e”, és azonnal jelezte, ha felcsúszott ránk néhány kiló. Megmondta, hogy rondának tartotta a ruhánkat vagy a hajunkat, és persze legalább ilyen eltökélten nyilatkozott azokról a dolgokról is, amit szeretett bennünk vagy ami tetszett neki rajtunk. Ő biztos szólt volna akkor is, ha mákos lett volna a fogunk, ő kertelés nélkül szólt mindenért, nem gondolta túl a dolgokat.

Amúgy kigyulladt a hajad

Persze a szabad véleménynyilvánításnak ma is nagy hagyománya van itthon, hívhatjuk kritizálásnak is. Ma is nagyon sokan hangot adnak nemtetszésüknek, simán közlik az emberrel, ha az előző hajviselete jobban állt neki, ha nem tetszik a tetoválása, ha előnytelennek tartják az öltözékét… és akkor még csak a külső megjelenésről beszéltünk. Visszatérve az arany cipőmre, igazi meglepetésként éltem meg, amikor Londonban viseltem, és azt tapasztaltam, hogy senki rá sem néz. Akkor jöttem rá, hogy

ahol nyitottabbak az emberek, és nagyobb hagyománya van a diverzitásnak, ott egy arany sportcipő senkiben nem mozgat meg semmit.

New Yorkban aztán ennek megtapasztaltam a tetőfokát is, ott már szinte közönynek éltem meg, mennyire nem foglalkoznak az emberek a másikkal. Ott mindenki immunis mindenre, nem lehet az ember eléggé extravagáns, és olyan magasan van az ingerküszöb, hogy nagyon kevesen jutnak át rajta. Egyszer Manhattan egyik kevésbé frekventált sugárútján láttam egy férfit, akinek égett a haja.

Szabályosan lángolt a feje búbja. Közelebb érve hallottam, amint pont elmegy mellette egy férfi és csak úgy lazán, szemkontaktus nélkül odaveti, hogy „lángol a hajad”. Legalább szólt neki valaki, még ha a megoldással magára is hagyta az égő hajú férfit, aki végül néhány csapással eloltotta a fején keletkezett tüzet. De ez volt a maximum, amit New Yorkban tapasztaltam azzal kapcsolatban, mennyire figyelmesek az emberek egymással. Hozzá kell tennem, ez is legalább 15 éve történt, szóval nyilván ott is történtek változások azóta.

Előbb-utóbb úgyis észreveszi, nem? (Fotó: Canva)

Neked ciki, nekem ne legyen az!

De mi van akkor, ha az embernek nem a haja gyullad ki, hanem csak valami kisebb „látványosság” van rajta? Hányszor látunk olyat, hogy valakinek lecsúszik a slicce, beleült valamibe, vagy ételmaradék van az arcán, és mégsem szólunk? És velünk hányszor esett már meg, hogy csak hazaérve szembesültünk vele, hogy órák óta magunkon viselünk valami cikis dolgot, amire senki nem figyelmeztetett minket? Miért olyan nehéz szólni a másiknak? Még akkor is, ha tudjuk, nekünk is jól esne, ha hasonló helyzetben valaki megkönyörülne rajtunk?

Az ember alapvetően nem szereti a kellemetlen helyzeteket. És ha egy ilyen helyzetben ő az, aki szól a másiknak, azzal akaratlanul is belekeveredik ebbe a kellemetlenségbe, ami valójában egyáltalán nem is az. Csak mi annak látjuk. Mert valahogy

úgy szocializálódtunk, hogy hibátlannak kell lenni, és ha ez nem sikerül, az ciki.

Ciki az is, ha valami nem stimmel rajtunk, és ciki az is, ha erre figyelmeztetjük a másikat. Ezért inkább hagyjuk, hogy valaki órákat töltsön spenóttal a foga között, mint hogy mi legyünk azok, akik miatt majd elvörösödik és kiviharzik a mosdóba, hogy kioperálja az oda nem illő tárgyat.

Inkább csapjon meg az áram!

Nemrég belefutottam egy cikkbe az interneten, ami arról szólt, hogy Randy Sarafan, az Instructables nevű barkácsoldal szerkesztője rezgőmotoros cipzárellenőrzőt épített a nadrágjába, ami azonnal jelzi, ha kinyílik a slicce. A hiánypótló kütyü egyébként elektromos árammal működik, tehát kell hozzá elem is. Nem lenne egyszerűbb, ha inkább lenne a világon egy afféle egyetemes egyezmény, hogy mindenki azonnal szól a másiknak, ha meglátja, hogy lenn van a slicce?

Tudom, vannak, akik szólnak. És ez nagyon jó. Igazából, aki le tudja győzni magában azt a hamis beidegződést, hogy nem akarja kellemetlen helyzetbe hozni embertársait, és felismeri, hogy valójában azzal hozza őket kellemetlen helyzetbe, ha nem szól, az nagy lépést tesz az empatikus viselkedés felé, és nagy szívességet tesz a másiknak. Még akkor is, ha ezzel rövidtávon esetleg kínos pillanatokat okoz neki.

Jó szándékkal segíteni

A minap szembejött velem egy történet valamelyik külföldi anya-blogon, amelyben egy anyuka elmesélte, hogy a kamasz lányának váratlanul jött meg a menstruációja, és egy vele egykorú fiú úgy figyelmeztette erre, hogy diszkréten félre hívta, elmondta, mi a helyzet, és felajánlotta a pulóverét is, hogy a lány a derekára köthesse. A lányos anya nem győzte isteníteni a fiús anyát, hogy ennyire fantasztikusan nevelte a gyerekét. Hát igen, van mit tanulnunk tőle!

Múltkor lecsúszott sliccel léptem be a Nők Lapja szerkesztőségébe, és ketten is azonnal szóltak, szinte kórusban. Mielőtt elsüppedtem volna teljesen indokolatlan szégyenemben, az futott át az agyamon, hogy milyen rendesek ezek ketten, hogy megakadályoznak abban, hogy tovább mászkáljak lecsúszott cipzárral. Fogalmam sincs, mi dönti el, hogy ki szól és ki nem. Vagy milyen helyzetben szólunk és milyenben nem.

Az ember nyilván könnyebben figyelmezteti a gyerekét, hogy van valami trutyi az orrán, mint a főnökét, hiszen amikor ilyen helyzet adódik, önkéntelenül keletkezik egy afféle alá-fölé rendelt viszony.

Aki észrevesz valamit a másikon, az valahogy felülre kerül, akin pedig észrevesznek valamit, az alulra. „Tudok rólad egy piszkos kis titkot, és hatalmamban áll szólni vagy épp eltitkolni előtted” – szólalhat meg bennünk ilyenkor a bennünk rejlő Gonosz, de mielőtt démonizálnánk ezt az egész jelenséget, szerintem a legjobb, ha inkább megtanuljuk a helyén kezelni a lehúzott cipzárakat, és a fogakba ragadt spenótot, és egy laza félmondattal elintézni az ilyen szituációkat. Hacsaknem direkt rosszat akarunk a másiknak. De ezt egy olvasónkról sem feltételezzük.

Kiemelt kép: Canva/nőklapja.hu