Elmeséled, hogy jött az életedbe a zenélés, és miért pont a hegedűt választottad?
Egész életemben hiperaktív voltam, gyerekkoromban a radiátorcsöveken mászkáltam az emeletes lakásban. Anyukám ezt azzal azonosította, hogy a mozgás a lételemem, ezért testnevelés tagozatos általános iskolába íratott Jászberényben. Ide azokat vették föl, akikben potenciális élsportolót láttak, és engem hat-hét évesen már a szertorna felé irányítottak, a felemás korlát volt a kedvencem. Hétéves voltam, amikor átjött a szomszédos zeneiskolából egy Klárika néni nevű szolfézstanár és pár gyerek játszani valamit nekünk, torna-tagozatosoknak.
Nem tudom, milyen szikra jött ekkor, de azonnal mondtam otthon, hogy szeretnék zeneiskolába járni. A családban nem volt senki, aki zenével foglalkozott volna, anyukám szívbajt kapott, hogy mi lesz a tornával. Egy ideig párhuzamosan csináltam a kettőt. Kiderült, hogy tökéletes zenei hallásom van. Hegedűre írattak be, mert ahhoz nagyon jó fül kell, hiszen ott nincsenek meg a fix hangok úgy, mint például egy zongoránál. Fél év után azt mondta az idős hegedűtanárom, hogy „belőled zenész lesz!”. Nagyon egyszerűen eldőlt az egész. Második félév után kiderült, hogy nem tudom együtt csinálni a sportot és a hegedűt, és én a zenét választottam. Átmentem a zenei általánosba, teljesen új osztályba. Mindegy, hogy milyen árat kellett fizetni érte, én ezt akartam csinálni.

Innentől egyértelmű volt, hogy hegedűművész leszel?
Azon, hogy zenész leszek-e vagy sem, igazából akkor kellett elgondolkodnom, amikor a fiam megszületett. Éppen befejeztem a művészképzőt a Zeneakadémián, és egy országos versenyre készültem, úgy, hogy a fiam már a pocakomban volt. Fogalmam sem volt, ezt a kettőt hogy lehet összeegyeztetni. Emlékszem, úgy mentem el szülni, hogy nézegettem a Bartók Szólószonátát, és csináltam hozzá a kis jegyzeteimet.

Hány órát kell gyakorolni egy versenyfelkészülés során?
Napi nyolc órát.

Nem voltál nagyon fáradt várandósan?
Nem. Ez nagyon érdekes. Hatalmas hajtóerő és szenvedély volt bennem, annyira szerettem csinálni. Amikor egyhetes volt a fiam, már elővettem a hegedűmet, és amíg aludt, gyakoroltam. Pár hónap után viszont beláttam, hogy ezt nem tudom így csinálni, ennyi munka nem elég a versenyhez, megosztott a figyelmem. Végül az utolsó pillanatban lemondtam a versenyt. Viszont a prospektusban már benne volt a nevem, és emiatt utána felhívott az egyik zeneszerző, hogy nincs-e kedvem az Új Magyar Zenei Egyesületben mint alapítótag részt venni és dolgozni. Ez pont annyi munkát adott, amit kisbaba mellett tudtam csinálni, és folytattam a gyakorlást.

Illési Erika (Fotó: Stiller Ákos)

A hangszeres munka olyan, mint a sport: ha kihagysz egy hetet, azt érzed az izmaidon, ha két hetet, az már hallatszik.

Nem lehet ennél több időre kiesni, mert nagyon nehéz visszahozni a fizikai részét. Ez olyan, mint a tánc, csak itt még finomabb izmok dolgoznak, amik egyből elengednek, ha nincsenek munkára fogva. Én mindig otthon gyakoroltam, a brácsás férjem pedig mindig máshol. Egyszer valamiért hazahozta a hangszerét, az akkor már nagyobbacska fiam pedig meglepődve kérdezte: „Apa, mit csinálsz?”. „Gyakorolok”, válaszolta a férjem. Mire a fiam: „Apa, nem vagy te nő! Anya szokott gyakorolni!” Ez egyszerűen így ragadt meg benne, hogy apa koncertezik, anya meg otthon gyakorol. Később lett egy gyerekvigyázó nénink, így el tudtam vállalni a Budapesti Fesztiválzenekar felkérését, hogy kisegítőként néha játsszak náluk. Közben megszületett a lányom is, és amikor ő óvodás lett, akkor lettem állandó tag a zenekarban.

A gyerekeid is tanultak zenét?
Muszáj volt nekik! (nevet) Ebbe nőttek bele, nem volt kérdés. A volt anyósom is zenetanár, az egész család zenészekből állt, ünnepekkor mindenki énekelt vagy zenélt, úgyhogy a zenetanulás nem volt teher a gyerekeknek. A fiam hegedült, de öt év után abbahagyta és gitározni kezdett, a mai napig csinálja. Huszonhét éves, és újabban elektronikus zenét szerez. A lányom furulyát, majd oboát tanult. Ő most huszonhárom, közgazdászként végzett, de úgy néz ki, hogy művészetmenedzsmentet fog tanulni Milánóban. Úgyhogy valamilyen formában a zene, a művészet mindkettőjük életének része maradt.

Te vezeted a Fesztiválzenekar Zenevár nevű programját. Ez kiknek szól?
Iskolák pályázhatnak, Budapestről és vidékről egyaránt, ahol hátrányos helyzetű gyerekeknek tartunk egy délelőtti programot, tizenöten a zenekarból. Ez egy interaktív mesejáték, amelyet én írok és rendezek, a zeneterápia és a meseterápia eszközeit beépítve.

Olyanokkal is találkozunk ezeken az alkalmakon, akik soha nem láttak még klasszikus hangszert. Teljesen mindegy, hogy komolyzenét játszunk nekik, ők azt érzékelik, hogy szeretjük, amit csinálunk.

Úgy vonzódnak a zenéhez, mint a mágnes. Toldon voltunk egy nagyon hátrányos helyzetű roma közösségben, akikkel egyébként az Igazgyöngy Alapítvány is dolgozik, egy Vivaldi-darabot játszottunk, amelyben a kutyaugatást kellett utánozni a gyerekeknek a brácsával együtt, és észrevettem egy kis kétévest, aki abszolút értette a feladatot, és tökéletes ritmusban ment együtt a zenekarral. Ilyen kicsi gyerektől én még ilyen pontos zeneiséget soha nem láttam.

Ha felkeltettétek ezeknek a gyerekeknek az érdeklődését a zene iránt, nekik aztán van lehetőségük hangszert tanulni?
Magyarországon megvan az ehhez szükséges zeneiskolai hálózat, nagyon jól képzett pedagógusok vannak, egyetemet végzett zenészek tanítják már a legkisebbeket is.

Tehát minden feltétel adott, a gyerekek gyakran mégsem jutnak el a megfelelő képzésbe.

Én azt tapasztalom, hogy az általános iskolai énektanárok, zenetanárok sokszor nem hisznek abban, hogy ez fontos, hogy erre van igény. A hit hiányzik hozzá. A hit abban, hogy a zenetanulásnak nemcsak egyénileg, hanem hosszútávon társadalmilag és gazdaságilag is kimutatható jótékony hatása van. Ezt felismerték például Venezuelában, ahol az El Sistema nevű, országos rendszer lényege, hogy a zenetanulás mindenki számára biztosított legyen, mert perspektívát ad a legnagyobb szegénységben élőknek is, és ennek mérhető pozitív hatása van a gazdaságra is.

Illési Erika Zenevár előadást vezet (Fotó: Nagy Attila)

Itthon megfizethető a zenetanulás?
A Covid alatt tanítottam zeneiskolában, egy félévre nyolcezer forint volt a tandíj, ami a kapott szolgáltatáshoz képest nevetségesen kevés.

Jó pár éve a Kakaókoncerteket is te vezeted, Fischer Ivánnal felváltva.
Ez az egész Iván koncepciója, és hihetetlen megtiszteltetés, hogy engem is felkért a vezetésére. Én nagyjából nyolc éve kapcsolódtam be, de a program már harminc éve megy, tehát a negyedik generáció nő fel rajta. Ez iszonyatos felelősség. Nagyon sokat változott a gyerekközönség, az én gyerekeimhez képest is. Más a környezet, amibe beleszületnek, más ingereket kapnak. Nekem ez kihívás, mert mást szoktam meg. Folyamatosan tanulnom kell a mostani gyerekek gondolkodásmódját és nyelvét.

Mi történik egy ilyen előadáson?
A Kakaókoncertek eredeti célja az volt, hogy a gyerekek eljöjjenek egy klasszikus zenei koncertre, és megtanulják, mit jelent egy koncerten részt venni. Ebben akkor még benne volt, hogy kicsit poroszosan, síri csendben kellett ülniük. Most is a feladatunk megtanítani, hogyan kell végig figyelni, de sokkal aktívabban kell őket vezetni. Feladatot kell adni nekik, ami leköti őket, még arra a három és fél percre is, amíg egy zeneszám tart.

Egy képernyőkkel túlzsúfolt, információkkal sűrűn bombázott közegben élnek, a koncerthallgatás pedig egyfajta lecsendesedett állapotot igényel.

Erre szinte a nulláról kell megtanítani a mai gyerekeket, régebben sokkal több dolog természetes volt. Ezzel együtt nagy élmény ezeket a koncerteket vezetni, a szülők sokszor ugyanolyan tátott szájjal nézik az előadást, mint a gyerekek, ami nagyon megrendítő.

Ezeken az alkalmakon sokféle hangszert mutattok be a gyerekeknek. Mik a sztárhangszerek?
Amiket leginkább látunk maguk körül vagy például a tévében: a zongora, a gitár. Én a csellót és a nagybőgőt is szoktam népszerűsíteni, mégpedig azzal a kevesek által ismert ténnyel, hogy ezeken a hangszereken ugyanaz a fogás, mint a basszusgitáron. A Fesztiválzenekarban a bőgőseink tudnak basszusgitározni is. A fuvolát is nagyon szeretik a gyerekek, mert kicsi, kecses és fényes, ráadásul egyből megszólal. A hegedű, az oboa és a fagott viszont nem adja ilyen könnyen magát, ezek munkaigényesek már a legelejétől fogva. Ezért, ha jelentkeznek is ezekre a hangszerekre, nehezebben tartanak ki mellette, nagy elhivatottság kell hozzá.

Mit ad a hangszertanulás egy gyereknek, a zenélés képességén és örömén túl?
Amikor az ember hangszeren játszik, akkor egyedül hoz létre valamit. Minden egyes billentyűleütés vagy vonóhúzás az ő sajátja, senki másé. Ez egyfajta büszkeség, bátorítás.

A gyerek megtanulja önmagát javítani, egyáltalán felismerni, amikor erre szükség van. Ezzel egy olyan önszabályozást tanul meg, amelyet később az élet minden területén alkalmazhat.

Ezeket a készségeket csak gyerekkorban lehet elsajátítani, később már csak terápiában van erre lehetőség. Ezért lenne fontos, hogy a zenetanulást minden pedagógus szorgalmazza. Mondok egy nagyon erős példát. Egyszer egy mozgásfejlesztő központot látogattunk meg a Zenevár programmal, ahol mozgásukban nagyon súlyosan korlátozott, de szellemileg ép gyerekekkel találkoztunk. Kérdeztem, hogy tanulnak-e itt zenét a gyerekek? Nem, válaszolták. Nem értettem. Itt van Itzhak Perlman, a világ legnagyobb hegedűművésze, a legfőbb példaképem: ő gyermekbénulásban szenved kiskora óta, lábmerevítők és mankók segítségével jár, és világ életében ülve hegedült. Azt vallom, hogy a mozgássérülteknek is adjanak hangszert kezébe, meglátjuk, mi szól a lelkükből. Nekem az a vesszőparipám, hogy higgyünk benne: a zenének hatalmas ereje van. A művészet része kell, hogy legyen egy gyerek életének, legyen az festés, rajzolás, bármi.

A zenetanulás viszont azért különleges, mert nem vizuális.

Kizárólag a fantáziára épül, illetve a hallást fejleszti, és egy olyan utat tanít az érzéseinkhez, a saját belső hangunkhoz, amit semmi más. Ez kulcsfontosságú manapság, amikor túl sok vizuális ingereknek vagyunk kitéve.

Mit tehet a szülő, ha a gyerek nem szeretne hangszert tanulni?
Ez olyan, mint amikor új ételt mutatsz a gyereknek, és az az első reakciója, hogy fintorog rá. Ha a szülő nem erőlteti, de ő maga jóízűen eszi, akkor a gyerek jó eséllyel előbb-utóbb követi a példáját. De ez csak akkor működik, ha őszinte.

Egyszer egy újságcikkben olvastam szülőket nyomasztó kérdésként: „Mennyi Mozartot hallgattassunk a gyerekkel?” Szerintem semennyit, ha a szülő egyébként nem szereti Mozartot.

Nemrég eszembe jutott Kurtág György Játékok című zongorakottája, az egyik első, amiből tanultam gyerekkoromban. Elővettem, és tudod, milyen címek vannak benne? Butáskodjunk együtt. Vagy Hibázni szabad. Az egyik Kakaókoncerten felhívtam egy apukát a színpadra, aki korábban zongorázott, és kértem, hogy a könyökével nyomjon le egy billentyűt. Teljesen értetlenül nézett rám, azt hitte, megőrültem. Aztán azt kértem, hogy a következő billentyűt az orra hegyével nyomja le. Akkor elkezdte kapiskálni. A hangszer is egy játékszer, merjünk játszani vele! 

Kiemelt kép: Illési Erika Kakaókoncertet vezet (Fotó: Chripkó Lili)