• Naponta 115 000 házasságot kötnek meg a világon, tavasszal kezdődik a roham.
• A párok egyötöde lemondja a megszervezett esküvőt.
• Sokan akkor sem mernek kihátrálni, amikor egyértelmű, hogy súlyos gondok vannak a kapcsolattal.

Pont elég ideig lépkedünk az oltár felé ahhoz, hogy megjelenjenek a kétségeink. Biztos, hogy jó ötlet volt ez? Hozzá akarok én egyáltalán menni? Miért is mondtam igent a lánykérésre pontosan? A legtöbbünkben felmerülnek kérdések, sőt sokan már ilyenkor tudják, hogy ennek a frigynek alapvetően nem lesz jó vége. Csakhogy ilyenkor már késő, ugyanis nem mi irányítunk, hanem maga az esküvő (most mondjam le az egészet, mikor már mindent megrendeltünk?). Aminek a legtöbb esetben nem sok köze van a vőlegényhez.

Miért akarunk házasodni?

A negyvenes éveinkre legtöbbünk aktívan részt vett már egy esküvőn. Van, aki életének legszebb napjaként emlékszik rá, más gyerekbetegségként, amin át kellett esnie. Ennek oka az, hogy nagyon sokféle okból állunk oltár elé, s ha még nem tettük, legtöbben bizony vágyunk rá. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy az esküvő évezredekig egyfajta felnőtté avató szertartásnak számított. Ez a belépő a társaságba, a megbecsültségbe, néhány helyen az elfogadottságba, ekkor válik a lány asszonnyá. Ezt persze a profitra éhes cégek is kihasználják, és egy hatalmas iparág épült a nagy nap köré. Olyan szlogeneket gyártottak, miszerint „ez életed legfontosabb napja”, „az egyetlen nap, amikor végre minden úgy történik, ahogy te szeretnéd”. A kislánykori hercegnős álmok végre valóra válhatnak.

Így aztán megírjuk a saját mesénket.

A ruha, a helyszín, a zene, a templom, a kiegészítők, az ajándékok fontosabbá válnak, mint bármi más. Elindul egyfajta verseny: bár a ceremóniának a szerelemről és egy fontos felnőtt döntésről kellene szólnia, a legtöbb esetben az esküvőre fordított összeg egyenes arányosságba kerül a menyasszony iránt érzett szeretettel. Ez az a terület, ahol nem vagyunk hajlandók szembenézni azzal, hogy a cégek egyszerűen manipulálnak minket a szépen fotózott magazinjaikkal. Úgy érezzük, nekünk ugyanúgy minden jár, mint a leggazdagabb hercegnőnek. A filmek másról sem szólnak, mint hogy ne törődjünk a költségekkel, vegyük meg magunknak azt a menyasszonyi ruhát, amiről mindig is álmodtunk. Szervezzünk olyan fogadást, amilyet csak akarunk, hiszen ez a mi napunk.

Nem a párunké vagy a szerelmünké, hanem a miénk. Tortát rendelünk, kóstolókra járunk, ajándéklistákat írunk, leendő férjünktől pedig azt várjuk, hogy vegyen részt önként a döntéshelyzetekben, de adjon mindig nekünk igazat. Ha vitás kérdés merül fel, a jó vőlegény azt rebegi, hogy „drágám, legyen, ahogy akarod, a lényeg, hogy téged boldoggá tegyen, nekem elég, hogy életem minden hátralévő napját veled tölthetem”. Ez a mi nagy napunk, mágikus hatásának köszönhetően majdhogynem bármit megkaphatunk, figyelmet, együttérzést, tárgyakat, kedvességet és igen, még több figyelmet.

Túl nagy lépés ahhoz, hogy le merjük mondani az esküvőt?

A szervezésbe feledkezve az, hogy épp kihez mennénk hozzá, az illető miért tesz boldoggá, az esküvői listának meglehetősen az alján helyezkedik el. Egészen addig, amíg minden kész nincs, fel nem csendül a nászinduló, és mi el nem indulunk azon a piszok hosszú úton, ami egy nagyon is valós és prózai döntéssel szembesít: össze akarod kötni az életedet ezzel a férfivel? Tízből kilenc nő eddigre már annyira a saját esküvője áldozatává vált, hogy akkor sem mond nemet, ha erős kétségei támadnak. Egészen eddig joga volt mindenben neki dönteni, most viszont nem meri a bizalmas barátnőivel sem megosztani, hogy már nem tudja, akarja-e ezt az egészet.

Mintha ilyenkor elfelejtenénk, hogy a legfőbb dolog, amihez jogunk van a döntések sorozatában, az az, hogy kinek mondunk igent. Jogunk van megfordulni és kirohanni, jogunk van azt mondani, hogy „az elején jó ötletnek tűnt, de most meggondoltam magam”. Jogunk van időt kérni. Megbeszéléseket tartani. Egyeztetni. Jogunk van kiállni a saját érdekünkben. Jogunk van nem megházasodni. Jogunk van felnőttnek, érettnek és értékesnek éreznünk magunkat akkor is, ha soha nem voltunk anyakönyvvezető előtt. Ahogy a vőlegénynek is joga van mindezekhez. Nem vagyunk áldozati bárányok az esküvő oltárán. De akkor mégis miért viselkedünk úgy? Csakis a társadalmi megbecsültség, a költségek és a szervezés miatt? Nem egészen.

Az esküvő lemondása fejez ki nagyobb bátorságot, vagy a házasság megkötése? (Kép: Getty Images)

Megalázó rítusok a házasság előtt

Itt jön a képbe az esküvő valódi természete, a hagyomány a sok habos-babos, rózsaszín cukormáz mögött. Budai Lotti Rizsporos hétköznapok: A női szexualitás története című könyvében mutatta meg, hogy az esküvő alapvetően miként szolgálja még a mai napig is a család és a férfiak igényeit. „Azóta, hogy létezik magántulajdon, és hogy az ember úgy tízezer éve – a földművelés kialakulásával egy időben, az állatok tudatos tenyésztésére való áttéréssel – felfedezte a szexuális aktus és a gyermek születése közti összefüggést, csakis egy módon biztosíthatta, hogy (fiú)örököse minden körülmények között az ő véréből származzon.

Ha a nőt bezárja, szexualitását pedig akár halálos szankciók kilátásba helyezésével is korlátozza.

Az apák a legtöbb kultúrában, ha csak tehették, úgy intézték, hogy lányaik minél kevesebb idegennel, férfiemberrel érintkezzenek a lányságuk idején, s e törekvésüket a társadalom is támogatta, például közmegegyezésen alapuló illemszabályokkal. (…) Ha pedig a lány szűzen elérte a házasuló kort, őt az apa az esküvő alkalmával adta át leendő férjének, egyúttal szavatolva lányának érintetlenségét – a 19. században elterjedő fehér menyasszonyi ruha is részben ezt az érintetlenséget szimbolizálja, ahogyan az eredetileg angolszász szokás is, hogy az apa adja át a menyasszonyt.”

Még Diana sem úszhatta meg megalázó vizsgálat nélkül az esküvője előtt (Fotó: Getty Images)

Tehát a gyönyörű, mesés, fátyolos fehér ruha valójában annak az időnek a jelképe, amikor az érintetlen nőt mint vagyontárgyat kezelték, akit apja, az erény őre az esküvőn mindenki előtt átad új tulajdonosának, a termékenységet jelző koszorúval a fején. S ha legyintenénk, hogy ugyan már, ez rég volt, nem árt tudni, hogy

Lady Diana Spencert is szüzességi vizsgálatnak vetették alá esküvője előtt, ennek eredményét pedig Diana nagybátyja, Lord Fermoy jelentette be a nyilvánosságnak(!).

Félreértés ne essék: rengeteg, igaz szerelemből kötött frigy létezik. Szerencsére a világ folyamatosan változik, egyre több nő ismeri fel, hogy párkapcsolatban, szexualitásában joga van önálló döntéseket hozni, De ha belegondolunk, világviszonylatban hányan indulnak mégis kétségekkel, félelemmel, erőszaknak engedelmeskedve el azon a hosszú úton az oltárig, máris nem olyan rózsás a helyzet.

Nincs kultúrája az esküvő előtti félelemnek

Mai modern korunkban, itt Európában már nem az a veszély fenyeget, hogy apánk hozzákényszerít az első kérőhöz. Lebecsüljük mi magunkat vagy épp egymást a szülők közreműködése nélkül is – pláne azt, akinek esetleg kétségei vannak! Nincs kultúrája az esküvő előtti kétségbeesés kifejezésének, sem a menyasszony, sem a vőlegény oldalán. A nők a vendéglistába, a férfiak alkoholba fojtják a nagy naphoz nem illő gondolataikat. Pedig pont ilyenkor kéne leülni beszélgetni: még az is kiderülhet, hogy a szorongás csupán az új élethelyzetnek szól, és nem a kapcsolat minőségét jelzi. 

Az esküvői készülődésnek szerves része kéne legyen a pár tagjai közti bizalmas, őszinte kommunikáció, így még rendezhetők a problémák, vagy nem aznap kell mindent visszamondani.

Ehelyett mindenki azt várja a házasulandóktól, hogy legyenek felhőtlenül boldogok. Aki meggondolja magát a folyamat bármelyik pontján, azt lenézik, kinevetik, sajnálják. Még a mai napig értéket képvisel az, ha valaki férjhez megy, még a mai napig el kell mondanunk magunknak és a barátnőinknek, a cseperedő kislányoknak azt, hogy nem a házasságkötéstől válunk felnőtt, értékes, szerethető, társadalmilag elfogadott emberré, vagy igazi nővé. Anélkül is azok vagyunk.

Nem az határozza meg az értékünket, kinek kellünk és mennyire. Az esküvő és a házasság ma már nem az érték fokmérője – legalábbis nem szabad, hogy az legyen. Emlékeztetnünk kell magunkat, hogy valójában nem a köré épült üzletről szól, azok csak kellékek, amelyek kifejezik a szerelem miatt érzett boldogságunkat. Nem tehetjük céllá az eszközt. S pláne nem rejtőzhetünk kétségeinkkel ezek mögé. Legyünk bátrak és nézzünk szembe velük – lehetőleg még időben.

Állítólag a párkapcsolatok 5 stáción mennek keresztül. A tiétek hol tart éppen?

Kiemelt kép: Getty Images