Tavaly decemberben egy kutatás keretén belül hozták nyilvánosságra az Amerikai Egyesült Államokban a népességfogyás nem kézenfekvő következményeit taglalva, hogy a trendek szerint a mi unokáinknak már csak elvétve lesznek unokatestvéreik. Egészen pontosan egy 2030-ban születő embernek hatvanéves korára 38%-kal kevesebb élő rokona lesz, mint egy 1890-ben születettnek. Még konkrétabban: egy 2080-ban világra jövő gyermeknek átlagosan 3,6 unokatestvére lesz, holott ez a szám 1950-ben még 15,3 volt, vagyis kevesebb mint 150 év sem kellett ahhoz, hogy 76%-os csökkenés következzen be.

Akinek kevés unokatestvér jutott, vagy netán egy sincs neki, biztos nem morzsolt most el túl sok könnycseppet, de akit gyerekkorában minden nyáron hatalmas unokatesós banda vett körül a nagyinál, azt biztosan szíven üti, hogy a statisztikák szerint utódainak már csak kevés esélye van hasonló élményekre.

Unokatestvérek: közelség is, távolság is belefér

Az unokatestvérség különleges: vannak akik nagyon szoros, szinte testvéri kapcsolatot ápolnak velük, mások teljesen elégedettek az életükkel bármiféle unokatesós érzelmi kötelék nélkül. Mivel rendben van a közelség és rendben van a távolság is, így igazán tiszta és őszinte családi kapcsolat alakulhat ki az unokatestvérek között, hiszen ebben a viszonyban nincsenek elvárásaink. Rendben van az is, ha évente egyszer találkozunk, és az is, ha naponta beszélünk, ha megosztjuk velük a titkainkat, és az is beleférhet, ha esetleg nem tudunk elmenni az esküvőjükre. Nem lesz senki lelki sérült attól, ha soha nem találkozott egy távoli kontinensen élő kuzinjával, miközben egy velünk egy városban élő unokatestvér nagy áldás lehet.

Az unokatestvérek általában nagyon elfogadóak egymással: lehet teljesen különböző a neveltetésük, az értékrendjük, a stílusuk vagy az érdeklődési körük, mert mindezeknél fontosabb, hogy ugyanannak a családnak tagjai.

Szüleinket talán még legjobb barátaink sem ismerik olyan alaposan, mint unokatestvéreink, akiknek saját tapasztalataikat szüleik meglátásai is árnyalják, családba ágyazva értik meg nagynénjük vagy nagybácsijuk különcségét, erényeit, vagy a klánon belül betöltött szerepét.

Két lépés távolság

A gyerekek a családi viselkedés, dinamika tanúi, a jót ugyanúgy látják, mint a rosszat. Ezért igazán értékes, ha a gyerekek egy megbízható családtaggal, például egy unokatestvérrel beszélhetnek erről. Nem kell hosszan magyarázkodni, illetve kevésbé gátolja őket az a beidegződés, hogy „kiteregetik a családi szennyest”. Hisz ami elhangzik, családon belül marad. Az ilyen jellegű beszélgetések jótékony hatással vannak a mentális egészségükre és fejlődésükre. Ráadásul az unokatestvérek egyedülálló perspektívát nyújthatnak a családi dinamikáról. Ugyanazt látják – kissé más megvilágításban. Rendelkeznek azzal a bizonyos két lépés távolsággal, amely megkönnyíti számukra a tisztánlátást. Ez egyrészt azt jelenti, hogy segíthetnek az unokatestvéreknek eligazodni a nehéz vagy fájdalmas családi helyzetekben. Másrészt az unokatestvérek a nehéz időkben bátorító emlékeztetőként szolgálnak, hogy az egyik családtagot mennyire szereti a másik.
A British Journal of Psychology 2013-as kutatása szerint az emberek többségének a „család az első”, vagyis, ha választanunk kell, hogy egy barátunknak vagy egy unokatestvérünknek segítünk a hétvégén költözködni, akkor az utóbbit választjuk.

Mitől függ a kötelék minősége unokatestvérek között?

Unokatestvéri kapcsolataink minőségét nagyban meghatározza, hogy a szüleink mennyire jó testvérek. Ha több nagynéni, nagybácsi van, akkor gyakran a családot összefogó nagymama a nagy családi találkozók motorja és lelke. Jó esetben a nagyszülők halála után ezt a szerepet átveszi valaki más a családban, de olyan is előfordul, hogy az idősebb generáció nélkül jelentősen meggyengülnek ezek a kapcsolatok, és jóformán esküvőkön és temetéseken gyűlik össze a család. Ugyanakkor a gyerekkorban kiépült és megszilárdult unokatestvéri kapcsolatok akkor is megmaradhatnak a felnőttkorban, ha a felettünk álló generáció már nem ápol annyira szoros viszonyt egymással. Bármilyen mértékben ritkulnak is meg a kuzinokkal való találkozások, gyorsan vissza tudnak találni egymáshoz, és jellemzően feszengés, zavar nélkül tudják eltölteni a közös időt. Ez esetben igen helytálló lehet az a mondás, hogy ott folytatják, ahol legutóbb abbahagyták, még ha az a „legutóbb” tíz évvel ezelőtt volt is.

Gyerek- és felnőttkorban is sokat adhatnak az unokaestvéri kapcsolatok (Fotó: Canva)

Unokatestvérek: egykék testvérei

Ha valaki testvér nélkül nő fel, gyakran a hozzá korban közel álló unokatestvérére kezd el testvérként tekinteni. Az unokatestvéri viszonyt ráadásul (jó esetben) nem terheli testvérféltékenység, gyerek- és tinédzserkorban is áthatja a viszonyt az együttérzés, bajtársiasság, az őszinteség. Gyerekkoromban ismertem egy családot, ahol az anyuka testvére hozzáment az apuka testvéréhez, így az unokatestvérek nem csak genetikailag voltak testvéri közelségben, de egymás legjobb barátai is voltak. Egy másik barátnőm, akinek sem testvére, sem első unokatestvére nem volt, olyan jóban volt a másod-unokatestvérével, hogy évekig testvéreként mutatta be az őket nem ismerőknek.

Örökölt unokatestvérek

Nekem csak négy unokatestvérem van, ráadásul nem is igazán volt velük kapcsolatom gyerekkoromban, ezért mindig kicsit irigykedve néztem azokat a családokat, akik tömegesen vonultak egy-egy ballagásra, vagy éttermet kellett foglalniuk az elsőáldozás utáni ebédre, miközben mi kényelmesen elfértünk a kihúzható ebédlőasztal mellett. Annyira kevés unokatesóm volt, hogy nem éreztem jogosnak, hogy rövidítve szólítsam őket, ezért sose mondtam azt, hogy „uncsimmal” megyünk ide vagy oda, pedig az olyan menő volt a kilencvenes években. Végül amikor férjem oldalán egy valóban nagy család részévé váltam, megértettem, miről is maradtam le gyerekkoromban. (Persze az életre szóló élményeket, hogy hogyan üldözték a tyúkokat a legidősebb bandavezér, az én férjem vezetésével, vagy milyen volt amikor a görögkatolikus pap nagypapa a tizenöt-húsz kisgyereknek tartott misét odahaza, csak elképzelni tudom.) De huszonhét évesen is magába tudott szippantani a légkör, amit ez a sok egy családból származó fiatal teremtett az unokatestvér-találkozókon. Mára már az oldalbordák is beépültek az unokatesós körbe, és van hogy mi indítványozzuk a találkozókat. Nyilván a sok unokatestvér szerencsés esetben még annál is több másod-unokatesót jelenthet majd a gyermekeinknek, és most már rajtam is múlik, mennyire sikerül fenntartani, ápolni a kapcsolatot. Az unokatestvér kicsit olyan, mint egy testvér és egy barát ötvözete, nagyon furcsa veszélyeztetett „állatfajként” gondolni rá…

Kiemelt kép: Canva