Tegnap a nagyobbik gyerekem hazaérve repesve mesélte, hogy ötöst kapott matekból – éppen olyan téma van, ami nagyon fekszik neki. Ma reggel, amikor kilépett az ajtón, és visszafordult a szokásos puszi-ölelős, „legyen szép napod, tanuld magad okosra!” elköszönésre, hadarva közölte: „csak annyi, hogy… elfelejtettem megírni a matek leckét”. Sóhajtottam egy nagyot, választ nem remélve költőien megkérdeztem miért, és újra megöleltem. Elment az iskolába.

Egyik szemem sírt, a másik nevetett. Egyfelől büszke voltam arra, hogy őszinte, habár sumákolni manapság már amúgy sem éri meg. 20 évvel ezelőtt a papír ellenőrzőt el lehetett veszteni/dugni,. A mai digitális kréta rendszernek köszönhetően minden iskolás történés (késés, lecke vagy felszerelés hiány, érdemjegy) azonnal látható. Ami a sírós részt illeti, kissé morcos voltam a hebrencssége miatt, mert butaság olyanból beírást kapni, amiből egyébként előtte ötöst írt. A másik, ami furcsa érzéseket kelt bennem az a „csak annyi, hogy…” mondatkezdés, amit általában olyan hangsúllyal szokott előadni, ami kb. azt takarja „ne legyél ideges”.

Ösztönös reakció

Évekkel ezelőtt, amikor a kisfiammal voltam várandós, de még aktívan dolgoztam az irodában, szokatlan módon korán reggel egyszer csak megszólalt a telefonom. A férjem volt az, aki rövid köszönés után ennyit mondott: ne legyél idegeeees… az utolsó szót cirka 2 másodpercig elnyújtotta. Ahogy a Mythen autó gyorsul álló helyzetből 0,95 másodperc alatt 100 km/órára, úgy szökött a vérnyomásom helyből 200-ra. Az ijedtségem akkor sajnos nem volt alaptalan, a férjem ugyanis azzal folytatta, hogy éppen elütötte egy autó és az úttest szélén várja a mentők érkezését. Szabályosan közlekedett a gyalogosátkelőn, amikor a téli napfény állítólag elvakított egy telefonáló autóst… Szerencsére erős zúzódásokkal, egy tropára tört szemüveggel és kerekesszékkel megúszta találkozást.

Természetesen a hívás pillanatában iszonyatosan ideges lettem, azonban ilyenkor túlélő üzemmódba kapcsolok. Mindent igyekszem a lehetőségekhez képest leggyorsabban elintézni. (Persze miután a dolgokat rendbetettem, szép csendesen összeomlok magamban. Hál’ istennek ekkora krízis nem túl gyakori.) Nyilván egy rossz jegy vagy lecke hiány nyomában sincs egy balesetnek, de a „csak annyi, hogy” és a „ne legyél ideges” kifejezések hanghordozása számomra kísértetiesen hasonló – mégis csak apja lánya. A hangsúlyra adott ösztönös válaszreakciómra létezik tudományos magyarázat.

Agyunkban az amigdaláris rendszer elsősorban az életben maradást szolgáló egyszerű, tudattalan, zsigeri emóciók kódolásáért és tárolásáért felelős. A limbikus rendszer hozzájárul a környezetből érkező igen változatos ingerek hatására keletkező impulzusaink prefrontális kéregben való integrálódásához, így az egymással konfliktusba keveredő érzések, vágyak, indítékok és szempontok tudatos mérlegelésével hozzuk meg döntéseinket. Utólag azért az a rafinéria is megmosolyogtatott, hogy képes volt a rossz hírt pontban induláskor bedobni, mert pontosan tudja, hogy így van legalább 8 tanórányi időm megemészteni a hallottakat.

Haladni a korral

A minap egy olyan előadáson vettem részt, ahol Tibenszky Moni Lisa, a Felelős Szülők Iskolájának alapítója feltette a nagy kérdést a közönségnek: Mi a legnagyobb kihívás a XXI. századi gyermeknevelésben? A helyszínen résztvevők egy applikáció segítségével válaszolhattak a kérdésre, az így keletkezett folyamatában alakuló szófelhő adott lenyomatot a jelenlévők gondolkodásáról.

Fotó: Nők Lapja

A két gyerekes oktatási újságírónak szívügye a kamaszokkal való hatékony kommunikáció erősítése. Elmesélte, hogy például ő simán egy szobában van úgy a fiával, hogy chaten írogatnak egymásnak és felnevetnek egy-egy jópofa emoji használatakor. Összenéznek, ez visszahozza őket újra az offline térbe, és máris könnyebb egy kamasszal arról beszélgetni, hova menjenek kirándulni vagy milyen ételt próbáljanak ki legközelebb.

Az Egyenlítő Alapítvány konferenciáján Moni, arra hívta fel a figyelmet, hogy adjunk esélyt magunknak és a gyerekeinknek azzal, hogy megteremtjük a biztos családi bázist, és nem utasítjuk el teljes mértékben a digitális teret. Ezután Steigervald Krisztián, generációk kutató rávilágított arra, hogy kihívások hátterében igazából életkori különbségek vannak. Minden generáció megérte a maga szakaszaiban azt, hogy az idősebbek fújnak a fiatalabbakra és fordítva.

Bezzeg az én időmben…

Valójában egyetlen egy életkort tartunk tökéletesnek: a sajátunkat. De mindenkinek megvan a maga ideje, a legnagyobb különbségek a digitalizáción túl például a nyelvhasználatban érhetők tetten. A generáció kutató mókás történetként említi, amikor együtt dolgozott egy 60-as éveiben járó rendezővel és egy huszonéves fotóssal. A forgatáson nosztalgiázva mondta a legidősebb:

„Amikor a 90-es években mentünk bulizni, betettünk egy sezlonyt a Zsukba.”

(Tegye szívére a kezét, aki érti, bevallom, ez elsőre nekem sem volt meg.) A fiatal lány valamiféle diszkógömbre gondolt, pedig lefordítva: egy heverőt tettek Barkasra emlékeztető, nagy csomagterű lengyel autóba. Kicsit kinevették a leányzót, hogy nem érti a magyar nyelvet.

A fotós nem sokkal később megemlítette, hogy holnapra akar hozni egy sütit, amit még a nagymamájától tanult. Nem jut eszébe a neve, olyan hashtag formájú… Vajon mi lehet az? Bizony, a „jó öreg” rácsos süti. Na ez már az imént nevetőknek dobta fel a labdát. Ha az ember meghallgatja a másikat, nem csak jókat lehet derülni, hanem egy-egy új kifejezést is lehet tanulni. Mint az a pedagógus, aki szintén egy előadáson ébredt arra rá, hogyha a diákok cringe-nek (krindzs=ciki) nevezik, az nem egyenlő a cuki, zöld szőrű, karácsonyutáló szörnyikével, a Grinccsel. Egyike a köznyelvbe olvadt aktuális szlengszavaknak.

Update: E cikk írása közben hazafelé felhívott a kiskamasz: „Szia Anya, csak annyi, hogy mégsem kaptam beírást, mert a szünetben sikerült pótolnom a leckét!” Talán szép lassan mégis van hatása a higgadt reakcióknak, és újrahangolódik ez a: csak annyi, hogy…

A Nyitott szemmel-sorozat előző cikkeit itt olvashatod.

Kiemelt kép: Canva / Nők Lapja, fotó: Nánási Pál