Amíg az embernek nincs gyereke, általában elengedi a füle mellett, amikor a barátjánál, kollégájánál beteg gyerek van. Húszas, harmincas éveimben én sem tudtam értelmezni az elsápadó anyák reakcióját, amikor telefonon értesítette őket az óvoda vagy az iskola, hogy gyerekük megbetegedett, kéne érte menni. Túlreagálják, gondoltam, hát ennyire azért nem lehet tragikus a helyzet, nem kell egy mezei gyerekbetegséget ennyire túldramatizálni.

Még azt is gondoltam, önzők, csak magukkal vannak elfoglalva, amikor a gyerekük épp kidőlt. Aztán amikor karácsony előtt, az utolsó óvodai héten éppen a hiányzó ajándékokat próbáltam beszerezni, olyan állapotban voltam, mint egy űzött vad, és kaptam egy hívást az óvodából, hogy sürgősen menjek a gyerekért, mert váladékozik a szeme, elsírtam magam a pláza aluljáró szintjén. Ennyit a túlreagálásról. És biztos sokak szemében most rossz anya leszek, de nem azért sírtam, mert sajnáltam a gyerekemet. Főleg magamat sajnáltam, és elöntött a kétségbeesés, hogyan fogom karácsony előtt négy nappal levezényelni az ünnepkör komplett csodáját úgy, hogy végig a nyakamon lesz egy váladékozó szemű gyerek.

Beteg gyerek mellett azért tudsz dolgozni, ugye?

Anyukám mindig elmondja, ő alig várta, hogy kiskorunkban egyet köhögjünk, már ment is táppénzre. Amikor megkérdezi tőlem a gyerekorvos, hogy kell-e nekem igazolás a táppénz miatt, általában félbeszakítom, hogy ne is folytassa. Szerintem a jelenlegi munkaerőpiacon igen kevés az olyan munkavállaló, aki gyereke vagy saját betegsége esetén, táppénzes papírral a kezében, ágyban, párnák közt várhatná meg, hogy egészségi állapota jobbra forduljon, azzal a tudattal, hogy a munkára nem kell, hogy gondja legyen. Ez már nem az a világ. Ma pont a fordítottja valósul meg annak, ami anyáink idejében történt: hiába a beteg gyerek, a feladatok mennyisége ugyanaz marad, csak nehezített pályán kell őket elvégezni.

„Otthonról azért tudsz dolgozni, nem?” – kérdezik minden rosszindulat nélkül azok, akik nem ismerik közelről ezt a műfajt.

Az otthon tartózkodó beteg gyerek műfaját. Mert hogyan is néz ki ez? Amikor az óvodás vagy az iskolás hazahoz egy slágerbetegséget az intézményből, rendszerint maximum két napig van igazán rosszul. Ami persze jó dolog, hiszen senki nem szereti a saját gyerekét bágyadtan, lázasan, fájdalmakkal látni, de ne felejtsük, olyan gyerekek is akadnak szép számmal, akik például felpörögnek a láztól. Tehát nem fekszenek szépen nyugodtan, hogy a szervezetük végezhesse a dolgát, hanem megállás nélkül beszélnek, mozognak.

Vagy így, vagy úgy, de előbb-utóbb minden gyerek jobban lesz, de még otthon kell őket tartani, és ekkor jön a neheze. Egy lábadozó beteg gyerek ugyanis nem épp kezesbárány. Az ő világában a lehetséges szövődmények és azok családra gyakorolt hatásai nem léteznek. Tele van ötlettel, tele van tettvággyal, egyre nehezebben bírja a bezártságot, hiányoznak neki a társai. És nagyon nehéz megértenie, hogy most tényleg nem lehet áthívni senkit, és mi sem fogunk átmenni másokhoz.

Ami az ötleteket illeti, azok egészen szélsőséges méreteket ölthetnek.

A nővéremnek és nekem egyszerre vették ki a mandulánkat, ezért egyszerre is lábadoztunk otthon. És mivel már elég nagyok voltunk, én 10, ő 12 éves, mindezt szülői felügyelet nélkül tettük. Amikor már nem tudtunk mit kezdeni magunkkal, kitaláltunk egy versenyt: melyikünk tudja magasabbra lendíteni a játék babakocsit. A könyvespolc volt a mérce. Már nem tudom, ki nyert, csak azt, hogy a nővéremnek bevérzett a torka, amit biztos, ami biztos, inkább nem mondtunk meg a szüleinknek. Szóval ennyit arról, mennyire beszámítható egy lábadozó gyerek.

Szájról szájra

Aztán ott van a következő meghatározó mozzanat: a betegséget valószínűleg más családtagok is megkapják, olyan is van, hogy mindenki. Ennek különböző változatai lehetnek, de gyakori forgatókönyv, hogy ami a gyereknek apróbb kellemetlenséget, például egy néhány órán át tartó hasmenést vagy egy kis hőemelkedést okoz, az a család felnőtt tagjait teljesen padlóra küldi. Az is nehezíti az ilyen helyzeteket, hogy a családtagok megbetegedéseiből hiányzik mindenfajta szinkronicitás. Tehát a gondviselők rendszerint pont akkor vannak a legrosszabbul, amikor a lábadozók tele vannak tettvággyal.

Mindig beteg a gyerek? A szága, ami soha nem ér véget… (Fotó: Getty Images)

Van ennek a rendszernek egy szinte természetfeletti képességekkel megáldott szereplője, az anya. (Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy férfiellenes gondolatokat közvetítek, szeretném leszögezni, hogy természetesen láttam már csodálatos apukákat, akik az armageddon közepén is ott vannak és csinálják, amit kell, de azért az esetek nagyobb részében az anya az, aki a végsőkig talpon marad.) Egyszer olvastam egy viccet, miszerint „Mik az influenza tünetei egy anyánál?” A válasz pedig: „Ugyanazok, mint a hagyományos influenzáé, csak az anyáé nem érdekel senkit.” Nem tudom, mennyire vicces ez, de sok esetben teljesen igaz.

Amíg az embernek nincs gyereke, elképzelni sem tudja, milyen fizikai állapotokon fogja keresztül verekednie magát.

Most őszintén, egy ideális világban enyhe hőemelkedéssel és egy hagyományos takonykórral is legszívesebben az ágyat nyomnánk legalább egy napig, az anyák valóságától azonban egy egynapos ágynyugalom körül-belül ugyanolyan távolságra van, mint egy luxus wellness hétvége a barátnőkkel. Nem opció. Egyszerűen fel sem merül. Egy háromgyerekes anyuka ismerősöm egyszer hosszan ecsetelte, hogy arról álmodozik, hogy kórházba kerül valami olyan betegséggel, ami nem túl komoly, de nem lehet őt meglátogatni sem néhány napig. Ez volt a legvadabb álma.

Amikor az embernek beteg a gyereke, akkor ő mint entitás gyakorlatilag megszűnik. Amire azt hitte az előző nap, hogy sok tennivaló, arról kiderül, hogy sétagalopp lett volna ahhoz képest, amiben a betegség miatt találja magát. Hirtelen csak egy cél lebeg a szeme előtt, mielőbb újra egészségesnek lenni. Ilyenkor újfent kiderül, hogy igaz a mondás, hogy mindegy, csak egészség legyen. Az elmúlt években, amióta gyerekem van, egyetlen óvodásról hallottam, aki „engedi” az anyukáját otthon dolgozni, mindenki más arról számol be, hogy ez egyszerűen képtelenség. És én is azt tapasztalom. Elküldeni néhány emailt, elintézni néhány telefont talán még kivitelezhető, de elmélyült munkát végezni lehetetlen. Az nem home office, ahol jelen van egy beteg vagy már lábadozó kisgyerek, és további megtépázott immunrendszerű családtagok.

Itthon a beteg gyerek… és ez így megy minden évben

Az elmúlt télnek is megvoltak a maga slágerbetegségei. Azt hiszem, sokan megtanultuk, mit is jelent pontosan a lepkehimlő. A szülők minden télen tanulnak valami újat, de a helyzet nagyjából mindig ugyanaz. Novemberben elkezdődnek a megbetegedések. Onnantól az ember minden erejével azon van, hogy karácsonykor ne legyen beteg senki. Ez szinte kivitelezhetetlen, és a családok nagy része már a téli szünetben átesik a baktériumok és vírusok első nagy támadásán. Aztán újra nyitnak az intézmények, és mindenki beadja a közösbe mindazt, amit a szünetben a rokonoknál, barátoknál összeszedett, és amíg be nem áll a jó idő, adogatják egymásnak a gyerekek, és dőlnek ki újabb és újabb ütemekben a családok. És ez valószínűleg így lesz, amíg világ a világ. Hiába edzett meg minket a Covid. Arra már tulajdonképp nem is emlékszünk…

Kiemelt kép: Canva