Valerie Taylornak különösen nehéz utat kellett bejárnia. Ahhoz, hogy nőként elismert profi búvár, halászbajnok, majd díjnyertes természetfotós és víz alatti operatőr legyen, a vártnál is magasabb szinten kellett teljesítenie az ’50-es évek egyik legmacsóbb szakmájában.
Küzdeni pedig nagyon hamar, mindössze 12 évesen megtanult, amikor 1948-ban gyermekbénulás miatt kórházba került. Hosszú időbe, több mint két évbe tellett, mire segítség nélkül újra lábra tudott állni. Rehabilitációs ideje alatt kimaradt az iskolából, és kórházi körülmények között, családjától és kortársaitól elszakadva töltötte mindennapjait. Az orvosok nem fűztek sok reményt a felépüléséhez, így egyetlen vigasza a tengereken játszódó kalandregények olvasása maradt. Valerie ekkor szeretett bele az óceánba, és ekkor határozta el, hogy ha újra lábra áll, egyszer majd ő is vízre száll.
Fiatal lány, „férfias” sport
Miután felépült, családjával Sydney-ben, a Burraneer-öböl partján kezdtek új életet, ahol a fiatal lány hamar beleszeretett a búvárkodásba. Édesapját évekkel később, 1960-ban gyomorfekéllyel diagnosztizálták. Mivel a hal volt az egyetlen húsféle, amitől nem kínozták éles hasi fájdalmak, a fiatal Valerie úgy döntött, hogy az ’50-es évek Ausztráliájának egyik legférfiasabb sportja, a szigonyhalászat felé veszi az irányt. Hogy élelmet biztosíthasson családjának, kitapasztalta a merülős halászat csínját-bínját, és megtanulta, miként követheti a halakat észrevétlenül, hosszú percekig lélegzetvisszafojtva. Ekkor, egy vadászat során találkozott testközelből élete legelső cápájával, egy homoki tigriscápával.
Valerie forgatás előtt 1980-ban (Fotó: Stuart William MacGladrie/Fairfax Media via Getty Images)
Bár a homoki tigriscápa békés faj, és nincsenek hivatalos feljegyzések arról, hogy valaha is embert ölt volna, viszonylag nagy mérete és hegyes, kiálló fogai könnyen félreértett fajjá teszik. A tengerek és óceánok élővilágáról akkoriban nem volt annyira jól informált a világ, mint manapság, a cápákról ráadásul úgy tartották, hogy kártékony és agresszív lények, akik válogatás nélkül támadnak emberre.
A halászok körében elterjedt mondás volt, hogy „a halott cápa a jó cápa”, így Valerie is irtandó prédaként tekintett az állatra. Miután csatlakozott a St George’s Spearfishing sportklubhoz (ahol nem sokkal később szigonyhalász bajnoki címet is szerzett), végül megtette azt, amitől napjainkban, 88 évesen is bűntudat gyötri: megölte élete első – és egyben utolsó – cápáját.
„Bár ne tettem volna. De senki nem mondta akkoriban, hogy ez rossz dolog”
– emlékezett vissza Valerie az Életem a cápák között című 2021-es dokumentumfilmben.
Szigonyos halvadászból elismert természetvédő
Valerie a sportklubon keresztül ismerkedett meg leendő férjével, a négyszeres bajnok Ron Taylor búvárral. Valerie és Ron együtt hódoltak közös szenvedélyüknek, a szigonyhalászatnak – egészen egy aroochydore-i versenyig, ami örökre megváltoztatta a sportról alkotott véleményüket.
A pár időközben ugyanis a víz alatti fotózásba is belekóstolt, a merülés pedig lassan, de biztosan új értelmet nyert az életükben. A fényképezőgép lencséje mögül más megvilágításba került a mélység, és egyre kevésbé volt szívük ártani az óceáni élővilágnak. A pontot az i-re végül az aroochydore-i versenyen haltetemeinek látványa tette fel.
Valerie és Ron 1966-ban (Fotó: George Lipman/Fairfax Media via Getty Images)
„Kiléptünk a vízből a fogásainkkal, és ledobtuk mindent a partra, hogy megmérjék őket. Rajtunk kívül így tett még száz másik versenyző is – ekkor realizáltuk, hogy egyetlen zátonyhal és dajkacápa sem maradt a sziget közelében.
Ron rám nézett, és azt mondta, hogy elég volt, kiszáll. Én sem akartam tovább folytatni, nem akartam soha többé megölni semmit. Fogtuk magunkat, és örökre elsétáltunk”
– emlékezett vissza Valerie egy korábbi interjúban.
Miután testközelből láthatták a túlhalászás okozta természeti károkat, Valerie és Ron a környezetvédelem felé fordult. A szigonyhalászat különösen a dajkacápák populációját veszélyeztette, így a házaspár első kampánya a szürke dajkacápa megismerésére és védelmére összpontosított – ezzel pedig a faj lett az első cápaféle a világon, amit védeni kezdtek.
Ahhoz, hogy tanulmányozni tudják a cápák viselkedését, hogy megértessék az emberekkel az óceáni ökoszisztéma fontosságát, és hogy mások is láthassák a víz alatti világot, minden félretett pénzüket kamerarendszerekre költötték. Azok, akik a ’70-es években nőttek fel, talán láthatták azokat az újdonságnak számító víz alatti felvételeket, amelyeket a házaspár készített.
Ron volt az úttörő operatőr, Valerie pedig a rettenthetetlen és félelmet nem ismerő felfedező, aki az azóta már védjegyének számító rózsaszín búvárruhában tárta fel előttünk az ismeretlent.
A korallzátonyokról készült fotóik a National Geographic magazinban is megjelentek, az igazi áttörést azonban az hozta el számukra, amikor a világon elsőként védőketrec nélkül, testközelből filmezték le az emberre is potenciálisan veszélyes nagy fehér cápát.
És megérkezett Stephen Spielberg
Dokumentumfilmjeik, a Shark Hunters és a Blue Water, White Death, illetve sorozatuk, az Inner Space kasszasikernek számítottak Ausztráliában és az Amerikai Egyesült Államokban. A filmek népszerűsége Peter Benchley amerikai írót sem kerülte el, aki a Blue Water, White Death hatására írta meg Cápa című regényét, melyből később az akkor még szinte ismeretlen Steven Spielberg forgatott filmet (A cápa) 1974-ben. Spielberg Valerie-t és Ront bízta meg azzal, hogy készítsenek víz alatti felvételeket a film egyik feszült jelentéhez, melyben Richard Dreyfuss karaktere, Hooper leereszkedik egy cápaketrecbe.
A film pedig nemhogy kasszasiker, de a cápás horrorfilmek műfajának legkultikusabb alkotása lett. Ugyanakkor siker ide vagy oda, a film keltette pánik hatalmas károkat okozott. A turizmus visszaesett, az emberek rettegtek a strandoktól, a cápákat pedig halomra gyilkolták a halászok. Peter Benchley később elismerte, hogy soha nem írta volna meg az amerikai partvidéket rettegésben tartó cápa történetét, ha előre látja a következményeket.
A cápa ráadásul nemcsak az óceánok ragadozóiról alkotott képet démonizálta, de a mára már veszélyeztetett nagy fehér cápák trófeavadászatának fellendülését is okozta a világban, amit utólag maga Spielberg is sajnálattal vett tudomásul.
Valerie pedig hiába szerette volna megóvni a cápákat, filmjeivel épp az ellenkezőjét sikerült elérnie.
A történtek annyira megviselték, hogy férjével bejárták az országot, és minden tévéműsorban elmondták, hogy a cápák a valóságban nem úgy viselkednek, mint a filmben.
„Nehezen értették meg, hogy fiktív történetet látnak a vásznon”
A házaspárnak nem volt egyszerű dolga. Nem sokkal később egy kötélbe gabalyodott, partra sodródott fehér cápa megmentését vették filmre. Mielőtt visszaengedték volna a tengerbe, címkét helyeztek el az uszonyán, hogy követni tudják az útját. Egy évvel később egy halász küldte vissza postán a címkét, aki két kilométerre onnan fogta ki a cápát, ahol Valerie és férje korábban megmentették…
„A legjobb, amit tehettünk, ha tanulunk a történtekből, és megpróbáljuk helyrehozni azt, ami félrement. De a természetvédőknek ma sincs egyszerű dolga.
Ron és én 1967-ben elejétől a végéig bejártuk a Nagy-korallzátonyt. Amit akkor láttunk, az ma már sajnos nem létezik.”
A cápfa fontos az ökoszisztémában, mégis kiirtjuk
Annak ellenére, hogy csúcsragadozóként létfontosságú szerepet töltenek be a tengeri ökoszisztémák fenntartásában, évente körülbelül 273 millió cápát ölnek meg, sokukat kizárólag az uszonyuk miatt. De nem a túlhalászás és az illegális halászat az egyetlen, ami veszélyt jelent ezekre az élőlényekre. A globális felmelegedés, az ember által vízbe juttatott vegyi anyagok, mikroműanyagok és egyéb szennyeződések mellett a félelem miatti üldöztetés továbbra is szerepet játszik a populációk csökkenésében. Statisztikák szerint
az elmúlt 50 évben a cápafélék globális egyedszáma 71,1%-kal csökkent, a veszélyeztetett fajok száma pedig manapság is évről évre emelkedik.
Tény, hogy még bőven van hova fejlődnünk, azt viszont kétségkívül el kell ismerni, hogy Valerie Taylor és férje, Ron ismeretterjesztő munkássága nélkül aligha tartana ott a tengervédelem és a természetfilmezés világa, mint manapság. Valerie jelenleg 88 éves (Ron 2012-ben, akut mieloid leukémia következtében vesztette életét), Sydney-ben él, az International Scuba Diving Hall of Fame tiszteletbeli tagja, és számtalan rangos természetvédelmi rendezvény szószólója – az óceánok védelméért folytatott munkáját egy pillanatra sem hagyta abba. Ugyan manapság segítségre szorul, és nehézkesen közlekedik, amikor viszont a teste is engedi, most sem fél rózsaszín búvárruhát húzni. Ahogyan egy interjúban fogalmazott:
„A vízben fiatal, a földön botladozó idős hölgy vagyok.”
Kiemelt kép: Valerie Taylor 86 évesen (James Brickwood/Fairfax Media via Getty Images)/Valerie fiatalon (Instagram)/nőklapja.hu
