Művészettörténészek azonban most megkongatták a vészharangot: amiatt aggódnak, hogy Michelangelo Dávid-szobra elveszíti vallási és politikai jelentőségét az intim testrészekre fókuszáló szuvenírek miatt.

A művészet vajon tényleg áldozata a gyors profitra áhítozó emléktárgy iparágnak? És mi történik akkor, ha intézmények döntenek a jó ízlés fogalmáról? Körbejártuk annak kérdését, hogy meddig tart a művészet, és hol kezdődik a szólásszabadság.

Most is emlékszem a pillanatra, amikor megpillantottam a Dávid-szobrot a Galleria dell’Accademia halljában. Az 5,17 méteres carrarai márványtömb maga a reneszánsz művészet szinonimája, amely iránt nem csökken az érdeklődés. Hűtőmágnest ugyan nem vettem, de egy mini szoborutánzaton azért elgondolkodtam.

Egy percig se töprengtem viszont akkor, amikor Budapesten megláttam egy szatyrot (az elegánsabb fajtából) Boticelli: A Tavasz című festményének mintájával. Azonnal tudtam, hogy abban szeretném cipelni a könyvemet, a kulacsomat és a fél kiló paradicsomot is. Hogy kicsit magammal vigyem kulturális örökségünk egy darabját, a művészet parányi részét, ami szépséggel tölti fel az ember lelkét.

Firenze leghíresebb lakója (Fotó: Michael Gottschalk/Photothek via Getty Images)

Ócska, műanyag relikviák mint műalkotások

A szépből is megárt sok, legalábbis Cecilie Hollberg, a Galleria dell’Accademia igazgatója szerint. Hollberg, akinek egyébként elévülhetetlen érdemei vannak a művészeti alkotások népszerűsítésében, 2015-ös kinevezése óta ádáz küzdelmet vív a Dávid-szobor kizsákmányolása ellen.

A reneszánsz remekmű védelmezőjeként próbálja felvenni a harcot az olcsó és ízléstelen ajándéktárgyak készítői ellen, akik a busás haszon reményében fröccsöntött és giccses tárgyakkal lepik el Firenzét, amelyek kifejezetten a szobor nemi szervére és hátsójára fókuszálnak.

Pikáns kötények, obszcén gesztusokat ábrázoló pólók, mágneshátsók és neonszínű szobrocskák sokasága várja a városba látogatókat,

a szobor ilyen szintű kizsákmányolása azonban művészettörténészek szerint komoly károkat okoz.

„Sajnálom, hogy ilyen nagyfokú tájékozatlanság és kevés tisztelet övezi ezt a műalkotást, amelyet évszázadok óta dicsérnek szépségéért, tisztaságáért, jelentéseiért, szimbólumaiért, hogy ízléstelen, műanyag termékeket gyártsanak belőle” – mondta az igazgató, aki úgy véli, hogy a művészet ennél többet érdemel.

Az olaszok nem viccelnek, ha örökségvédelemről van szó

Osztozik Hollberg véleményében a firenzei államügyészség is, mely sorozatban indított jogi eljárásokat az Olaszországban érvényes kulturális örökségvédelmi törvény értelmében. A jogszabály védi a művészeti kincseket a lealacsonyító, illetve az engedély nélküli kereskedelmi használat ellen. A következmény nem maradt el: 2017 óta több százezer eurót ítéltek meg a múzeumnak.

Az olaszországi bírósági határozatok megkérdőjelezik azt a széles körben elterjedt gyakorlatot, amely szerint a szellemi tulajdont csak meghatározott ideig védi a törvény, aztán közkincsé válik. A Berni Egyezmény – amelyet több, mint 180 ország, köztük Olaszország is aláírt – értelmében ez a védelem az alkotó halálának időpontjától számítva 70 év.

Leáldozott a művészi szólásszabadságnak?

A kérdés túlmutat a jogi csatározásokon, mert felmerül, hogy ezután akkor bizonyos közintézmények döntsenek az ízlésről.

„Ez nemcsak jogi, hanem filozófiai kérdéseket is felvet. Mit jelent a kulturális örökség? Mekkora ellenőrzési jogkört adjunk az intézményeknek a közkincsnek számító alkotások fölött?”

– nyilatkozta Thomas C. Danziger New York-i jogász, aki Andy Warhol híres sorozatát hozta fel példának, amelyet Leonardo Utolsó vacsora című festménye ihletett. Meg lehet-e akadályozni, hogy a Warholhoz hasonló művészek származékos műveket alkossanak, teszi fel a kérdést, ami kinyitja a művészi szólásszabadság témakörét is.

Az olasz kulturális törvényekről egyébként is rendszeresen heves viták zajlanak szokatlanul tág hatóköre miatt, ugyanis lényegében örökre kiterjesztik a szerzői jogokat arra a múzeumra vagy intézményre, amelynek gyűjteményében a kérdéses műalkotás található.

Az olcsó nem mindig jelent gagyit (Fotó: Carlo Bressan/Anadolu Agency via Getty Images)

A jogszabály értelmében tiltott minden jogosulatlan sokszorosítás, kereskedelmi felhasználás és a mű méltóságának megsértése. Hasonló a szabályozás a Vatikánban vagy Görögországban, a francia Louvre-nak viszont nem kell felháborodnia a napszemüveges Mona Lisa miatt. A múzeum gyűjteménye ugyanis nagyrészt az 1848 előtti időkből származik, és a francia törvények értelmében közkincsnek számítanak.

A gagyinak is lehet pozitív hatása

A fröccsöntött, neonsárga hátsó ízlés kérdése, akárcsak a gagyi hűtőmágnesek és egyéb ócska minőségű szuvenírek. Akinek nem elég a telefonján őrzött fotó, esetleg egy minőségibb reprodukció, az boldogan viszi haza a csiricsáré ajándéktárgyat. A tömegkultúra azonban kivédhetetlenül beszippantotta a remekműveket, és

ma már teljesen természetes, ha a Dávid-szobor öltöztetős babává változik a közösségi médiában, Mona Lisa mosolya pedig külön alkalmazást kap.

Visszafordíthatatlan a folyamat? Biztosan.

Miközben értem Hollberg álláspontját és tiszteletreméltó küzdelmét a művészet lealacsonyítása ellen, talán azon is érdemes elgondolkodni, hogy ezek a remekművek kulturális nagyköveti funkciót is betöltenek. A róluk készült miniatűrök, termékek pedig a kereskedelmi mellett oktatási céllal is bírnak.

Nem csupán egy darabka Michelangelót viszünk haza, hanem művészetet, szellemiséget, esztétikumot. Amikor ránézek a mini Pietára, feldereng egy vallás, egy történelmi kor és az anya fájdalma. A Sixtus-kápolnás könyvjelzőm nem csupán a világ egyik legismertebb mennyezetfreskójáról árulkodik, hanem a reneszánsz emberábrázolásról, a világ keletkezéséről és értelméről.

A művészet számos csodálatos alkotással ajándékozott meg bennünket, melyektől kár lenne bárkit megfosztani. Még akkor is, ha egy kilencéves első találkozása a Dávid-szoborral egy farmernadrágos verziót jelent. Lehet, hogy ez lesz az első lépése a művészet irányába, melynek egyetemes értékein közösen osztozunk. A magam részéről pedig továbbra is örömmel viszem majd a paradicsomot a Boticelli-mintás szatyorban.

A művészet olykor elképesztő botrányokat képes okozni. 

Kiemelt kép: Franco Origlia/Getty Images