Hogyan dőlt el, hogy gyerekekkel akarsz foglalkozni?
Ötödéves pszichológushallgató koromban elkezdtem önkénteskedni a Debreceni Egyetem Klinikai Központ(DEKK) Gyermekhematológiai-Onkológiai nem önálló Tanszéken. Rövid idő alatt megszerettem és nagyon a magaménak éreztem a terepet, és ez szakmailag el is döntötte a sorsomat.

Végül nyolc évet töltöttél ott osztályos pszichológusként, és heti egy alkalommal most is dolgozol ott. Miről szól az ottani munkád?
Ha egy szóval kellene megfogalmaznom, azt mondanám, a támogatásról. Az a cél, hogy a foglalkozás alatta gyerek tudjon töltődni, megtaláljuk az erőforrásait. Ha elakadásai, nehézségei vannak, akkor én ott legyek mellette.

Hogy látod, hogyan viszonyulnak a gyerekek az ilyen típusú komoly betegséghez?
A gyerekeknél valahogy nagyon tisztán jelen van az, hogy meg akarnak gyógyulni, ki akarnak jönni a betegségből. Úgy látom, óriási élni akarás munkál bennük, ami olyan erős, hogy sokszor még a szülő is ebből merít.

Miként élik meg a gyerekek azt, hogy itt szembesülnek a halállal? És azzal, hogy akár ők is meghalhatnak?
A legtöbbször ez nem fogalmazódik meg nyíltan, nem beszélnek róla. Onkológiai beteg gyerek esetében a fizikai rosszullétek, a gyengeség, a sorstársak látványa, azok elvesztése sietteti a haláltudat és a halálfélelem kialakulását. A szülők próbálják titkolni, hogy ez nagyon súlyos betegség, amibe bele is lehet halni. A gyermek halállal kapcsolatos közléseit bagatellizálhatják, elutasíthatják, esetleg úgy tesznek, mintha nem értenék, nem hallanák meg azokat. Pszichológusként ilyenkor biztosítom a teret a gyereknek, hogy akár verbálisan, akár bábjátékban, rajzban vagy festésben kifejezhesse a félelmeit, a dühét, a fájdalmát, a vágyait.

A gyerekek sokkal többet tudnak az aktuális állapotukról, mint ahogy azt a szülők sejtik, csak a szülők a saját halálfélelmük miatt is hárítják a gyerekek jelzéseit, ami egy ilyen borzasztóan nehéz helyzetben teljesen érthető.

Amikor tudod, hogy meg fog halni egy páciensed, mit tehetsz pszichológusként?
Ezt hívjuk kísérésnek, és azt hiszem, a kapcsolódás a legjobb szó arra, ami ilyenkor a legfontosabb teendőm. Minden érzékszervi modalitással kapcsolódni egymáshoz. Ha szeretné, akkor zenét hallgatunk együtt. Ha igényli, akkor megérintem. Vagy beszélgetünk, bármiről, itt most nem feltétlenül a halálra kell gondolni. Mindegy, miben, csak kapcsolódjak hozzá.

Milyennek látod a szülőket? Apákkal vagy anyákkal találkozol inkább?

Többnyire az anyák vannak vannak bent a kórházban a gyerek mellett, de adódnak élethelyzetek, amikor az apa van jelen. Szinte mindenkinél megfigyeltem egy jellemző mentalitást: „Nekem most nagyon erősnek kell lennem, mindent ki kell bírnom, nem mutathatom ki, hogy fáj.” Erre azt szoktam mondani, hogy nem kell mindig Jeanne d’Arcnak lenni. Le lehet esni a lóról, lehet azt mondani, hogy nem bírom, elfáradtam, és utána újra erőre lehet kapni és nyeregbe ülni. Egy onkológiai osztályon a kis betegek és a szülők állapota is olyan, mint egy hullámvasút. Mind lelkileg, mind fizikailag hol fent, hol lent vannak. És előfordulnak időszakok, amikor a gyerek a gödör alján találja magát, mert annak van itt az ideje, és ki fog mászni onnan, de ez egy folyamat, ami belül zajlik, és nem lehet sürgetni. A múltkor beszélgettem egy hároméves kisfiú édesanyjával, aki saját magát figyelmeztette: „Nem sírunk.” Én meg megkérdeztem: miért? Azt felelte, azért, mert akkor a kisfia majd megkérdezi, hogy „Anya, valami baj van?”, ő pedig nem tud mit mondani. Erre én azt tanácsoltam, hogy nyugodtan bevallhatja a kisfiának is, hogy szomorú. Sőt, mindig arra biztatom a szülőket, hogy segítsenek a gyerekeknek is szavakba önteni az érzéseiket, amiket ők még esetleg nem tudnak megfogalmazni. Valahogy így: „Tudom, hogy te is szomorú vagy amiatt, hogy most nem járhatsz oviba, vagy nem találkozhatsz a testvéreiddel. Ez nekem is fáj, néha annyira, hogy sírnom kell. Neked is szabad sírnod.”

Nagyon együtt rezdülsz a szenvedőkkel.
Talán azért is tudok ennyire azonosulni a beteg gyerekek lelkiállapotával, mert sok mindent végigjártam, amit ők. Huszonegy éves koromban volt egy nagyon súlyos balesetem, elütött egy autó. Halálközeli állapotba kerültem, több hétig feküdtem intenzív osztályon, ott úgy hívtak: Harcos. A testem megtapasztalta a számos orvosi beavatkozást, és tudom, milyen érzés kórházi körülmények között kiszolgáltatva lenni, átadni a kontrollt, feladni a szabad akaratot. Azóta kerekesszékben ülök. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy hitelesen tudok segítséget nyújtani.

Mi az, amit te kapsz ebben a közegben?
Nagyon tiszta szeretetet, és azt, hogy a gyerekek, a szülők hálásak a foglalkozásokért. Bevonódom a gyerekek életébe, szerves része leszek az örömnek, a bánatnak, létrejön valami plusz a terapeuta-kliens kapcsolatban. Addig vagyok velük, amíg nekik igényük van rám. Ha húsz percig, húsz percig. Ha másfél óráig, másfél óráig. Nem én határozom meg, hanem ők, az ő fizikai és lelkiállapotuk. Alkalmazkodom és kapcsolódom.

Téged mennyire viselt meg az onkológián töltött időszak?
Nyitott, érzékeny, szenvedélyes ember vagyok, áramlok az érzelmeimmel, könnyen teremtek kapcsolatot a gyerekekkel. Évekbe telt, amíg megtanultam kezelni a határaimat a munkában, hogy ne sérüljek. Nyolc év után pedig elfáradtam. 2017-ben eljöttem, mert úgy éreztem, már nem tudok úgy adni, segíteni, hogy azzal én elégedett legyek. Majd pár év után hiányozni kezdett az onkológiai betegekkel való terápiás munka, így tavaly szeptemberben visszatértem, de már csak heti egy alkalommal.

Hol dolgozol még?
A Mosoly Alapítvány színeiben a DEKK Gyermekklinikán endokrinológiai, gasztroenterológiai, vesetranszplantált gyerekekkel foglalkozom. A Mosoly-programokon kívül egy korai fejlesztőközpontban és a Neonatológiai Intenzív Centrumban (NIC) is dolgozom. Utóbbiban is támogató terápiát nyújtok, vagyis az anyukák bármivel fordulhatnak hozzám, ami éppen foglalkoztatja őket. Megpróbálom támogatni őket, irányt mutatni, és kifejezni: nem ők tehetnek a babájuk korai érkezéséről – mert persze a bűntudat is megjelenik. Egyszer beszélgettem egy anyukával, akinek éppen akkor halt meg az egyik ikerbabája. A végén megjegyezte, olyan jó, hogy valakinek elmondhatta, mit érez, hogy sírhatott. Én megerősítem őket: igen, sírhatnak, én ott vagyok, rám pakolhatnak, nekem elmondhatják, meghallgatom és megtartom őket. Én elbírom. Hadd meséljem el, hogy imádom a világítótornyokat. Szimbolikusan sokszor azt érzem a munkámban, hogy világítótorony vagyok. Világítótorony az éjszakában, a viharban, ami irányt mutat és menedék is egyben.

Olvastam két tanulmányodat a Mosoly Alapítvány Táncoló fák című könyvében, és feltűnt, milyen sokféle módszert és eszközt alkalmazol a munkád során. Dolgozol többek között mesékkel, bábokkal, festéssel, vizualizációs és imaginációs technikákkal… Melyik a kedvenced?
A klinikai szakképzés után végeztem el a gyerekintegratívterapeuta-képzést. Ez utóbbi többféle elméletet, módszert integrál, és a gyerek aktuális állapotához, problémájához illesztem a megfelelő módszert, eszközt. Nincs kedvenc módszerem, mindegyiket szeretem és élvezem. Intenzíven be tudok olvadni a gyerekek világába. Ezt ők is érzik. Jó érzés hallani, hogy már nagyon várnak. Igénylik a felszabadultság idejét, amikor ki tudnak szakadni a szoros kontroll alól, a betegség, az életveszély, a vizsgálatok és a kezelések köréből.

Úgy tudom, a lovasterápia nagy szerelem az életedben.
A balesetben a gerincem felső szakasza sérült meg, ezért eléggé gyenge a hátam. A lovon ülés képes úgy megmozgatni a gerinc melletti pici izmokat, ahogy más nem nagyon. Így került szóba a lovasterápia, és amilyen félelemmel indult, olyan nagy szerelem lett belőle. Nem a nyeregben ülök, pokróc van alattam, így érzem magam alatt a hús-vér állatot, Macit, a lovat, akivel szinte eggyé válok. Olyankor egyáltalán nem fontos, hogy nem mozog a lábam, olyankor nem „a kerekesszékes Judit” vagyok. Hatalmas szabadságérzéssel jár.

Miből töltekezel még?
Nagyon szeretek festeni. Magamnak is alkotok, de művészetterápiás önismereti csoportba is járok, ami többórás alkalmakat jelent. Ez rengeteget tud adni. Amióta magam is tapasztalom, mennyire jó kitenni egy lapra vagy vászonra azt, ami belül van, még inkább érzem az alkotás hatékonyságát az általam vezetett terápiákban is. Mindegy, hogy kizenéli, kifesti vagy kibábozza magából az ember, a lényeg, hogy ami belül van, az jelenjen meg valahogy kívül is. A hangsúly a folyamaton van, amit alkotás közben megélsz. De aztán persze abban is meglátsz majd valamit, ami kikerül a kezeid közül, és hozzáad valamit ahhoz, amiben éppen vagy. Ez mindig segít. Tükröt tart. Egy jó tükröt el kell tudni viselni, de én az a típus vagyok, aki szeret belenézni, nem ijed meg attól, amit mutat. Folyamatosan dolgozom magamon.

Az interjú eredetileg a Nők Lapja Egészség 2023 augusztus-szeptemberi lapszámában jelent meg.